Elfordul a kulcs a zárban, kinyitom az ajtót. Orromat megcsapja a régi ház illata, ahol felnőttem. A szobáé, ahol reggeltől estig szólt a televízió, na meg a konyháé, ahol naponta főtt valami finom a tűzhelyen. Most mindenütt csend van.
Apu közel négy éve halt meg, és idén nyáron már anyu is idősotthonba költözött. Nem bírt meglenni egyedül a lakásban. Össze kellene pakolnom, kiüríteni a szobákat. Ehelyett csak ülök tétlenül a pamlagon, amit a szüleim még 1983-ban vásároltak. Képtelen vagyok megmozdulni.
Tekintetem lassan siklik egyik tárgyról a másikra. Mindennek megvan a pontos helye. Szombat délelőttönként minden darabot el kellett mozdítanom, letörölni róluk a port, majd pontosan visszatenni őket a helyükre. A könyvet, a tálat, a vázát, a kancsót, a berámázott képet. A szekrényben ott lóg a vállfán anyu szvettere. Nivea-illata van, mint anyunak. Ez a lakás a mi családunk emlékhelye. Olyan, mint egy múzeum. (Az emlékhelyeket meg szokták őrizni, nem?)
A mosogatórongy most is ott van ráterítve a vízcsapra. Kicsavarva és félbehajtva, ahogy még anyukám tette oda. Soha nem hagyta vizesen a mosogatóban, s ha én ott felejtettem, visszahívott, hogy tegyem rendesen a vízcsapra. A konyharuha, a mosogatórongy és a söprű volt az ő országalmája, jogara és kardja, ezekkel uralkodott a birodalmában. Mennyire haragudtam miatta! Ma pedig én is ugyanúgy a csapra terítem a mosogatórongyot. A szokások, ahogy a gének, öröklődnek.
Az édesanyám még él, de gondolatai már régen valahol máshol járnak, apunál. Már nem tudom őt követni.
Amikor meglátogatom az idősotthonban, ahol szépen gondoskodnak róla, mindig rendezkedés közben találom: zsebkendőt hajtogat, rakodik a szekrényben… Ez volt a tennivalója, amit az utolsó pillanatig végzett, amíg otthon lakott. Az otthonban azonban nem kell takarítania. A tányérokat összeszedi és elmossa a személyzet. A szennyest begyűjti a mosoda embere, és kimosva, kivasalva hozza vissza. A fürdőszobát rendben tartja a takarítónő. Nem marad semmi, amit anyunak kellene elvégezni. Olvasni már nem tud, a tévét nem bírja követni, sétálni nem mehet egyedül.
Így hát egész nap csak várja, hogy meglátogassuk, addig meg rakosgatja a dolgokat egyik helyről a másikra, saját fiókjából a szobatársa fiókjába, a szobájából a szomszéd szobába.
Nem ő az egyedüli, akinek itt nincs mivel foglalkoznia. Elnézem a többi asszonyt az emeleten. Az egyik gondosan kenegeti a vajat az asztallapra. A másik ide-oda ringatózik a széken. Eszembe jut a szocialista gyerekotthon, ahol régen dolgoztam: a gyerekek ugyanígy himbálóztak a kiságyakban. Reggeltől estig hintáztak az ágy egyik rácsától a másikig. Mintha gyengeelméjűek lettek volna – így is mutatták be őket az érdeklődőknek, akik örökbe akarták fogadni őket. De amikor végül örökbe fogadták valamelyiküket, kiderült róla, hogy teljesen normális. Csak lebénította az emberi kapcsolatok és szellemi ingerek hiánya.
Pontosan ez történik a speciális otthonokban élő, időskori demenciában szenvedő ápoltakkal. Persze többféle tevékenységet is kínálnak nekik, a korongozástól kezdve a puzzle-összeillesztésen keresztül a kertészkedésig, előadásokat és ünnepségeket is szerveznek számukra. De véleményem szerint ezeknek az idős nőknek (és férfiaknak, bár ők jóval kevesebben vannak) másra lenne szükségük. Hiszen hányan foglalkoztak fazekassággal életük folyamán? Nem is értenek hozzá, és elmeállapotukat tekintve nem lehet elvárni tőlük, hogy valami újat megtanuljanak.
Azt szeretnék csinálni, amivel egész életükben foglalkoztak – szívesen gondoskodnának valakiről, végeznék a megszokott házimunkákat. Például reggeli vagy ebéd után leszednék az asztalt, elmosnák a tányérjaikat vagy felmosnák a konyhát... Számomra példaértékűek a már több országban bevált erdei óvodák, melyek már régóta a Montessori-elvek szerint működnek. A gyerekeknek szabad kenyeret szeletelni a kicsi késeikkel; segíthetnek az ételek elkészítésében; a szakács néni segítségével tortát sütnek, ha valakinek születésnapja van; a kertben összegereblyézik a lehullott faleveleket. Az óvoda nem az a hely, ahol felkészítik őket az életre, hanem az a hely, ahol a mindennapi életet élik.
Ilyennek kellene lenni az öregotthonoknak is. Az ott élő embereknek munkára, nem játékos tevékenységekre van szükségük. Arra, hogy érezhessék, szükség van rájuk. Miért nem jutott eszébe ez még senkinek? Miért találnak ki számukra bonyolult, sosem végzett tennivalókat, amikor foglalkozhatnának a betegtársak ellátásával, gondozásával is? Nem tökéletesen, és persze lassan, mint amikor a felnőtt engedi, hogy a kisgyerek vele együtt főzzön vagy süssön. Az ilyen gyerek boldog, mert hasznosnak érzi magát. Kegyetlen dolog megtagadni ezt az érzést az öregektől!
R.
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
