Sosem hittem volna, hogy húszas éveim közepén a boldog békeidőkről fogok beszélni.
Sosem hittem volna, hogy húszas éveim közepén szívbe markoló nosztalgiával gondolok majd arra az életre, amit három évvel ezelőtt éltünk. Pedig akkor sem volt kolbászból a kerítés, az élet sem volt habos torta, és biztos vagyok benne, hogy nem azért láttam szebbnek a világot, mert gondtalan diákéveimet éltem. Akkor is volt számtalan nehézség, melyekkel fiatal felnőttként és emberként kellett szembenéznem. De valami kétségkívül megváltozott azóta, hogy 2020. március 12-én bezárultak a régi világ kapui.
Felocsúdni egy tragédiából
Március 12. volt az a nap, amikor Szlovákiában először hirdettek rendkívüli állapotot az új típusú koronavírus-járvány okán. És aznap veszítettem el a nagyapámat. A kisebb-nagyobb megszakításokat és nyitásokat leszámítva onnantól számítva élünk így. Ma is sokat gondolok arra: Vajon mit szólna ő ehhez a világhoz? Előtte egy héttel még a kezembe nyomott pár szájmaszkot, pedig akkor még csak gyülekeztek a felhők a fejünk felett. Ő azonban jó előre felkészült, minden váratlan dologra. „Milyen világ lesz itt?” – tette fel a költői kérdést. Hát, ilyen világ lett!
Az áldott konszolidáció
Nagyapám jó egészségnek örvendett, tele volt tervekkel. Szívinfarktusban hunyt el. Talán nem túlzás azt mondani, hogy aznap örökre megváltozott a világ. Számomra duplán. Ha közhelynek is hangzik, én aznap döbbentem rá, hogy mennyire véges is az időnk, és semmi sem biztos, főleg nem a holnap. S hogy mennyire fontos megélni minden egyes napot, lehetőleg békében és szabadon.
A pandémia kitörése óta többször is elmondták, hogy nehéz évek várnak a világgazdaságra. Hosszan elhúzódó válságról beszélnek, amelynek már most érezhetők a jelei – a globális csiphiánytól kezdve, a liszt, a cukor és az egyéb alapélelmiszerek árának emelkedéséig, az egész megfejelve egy általános energiaválsággal. Nem ilyen évekre számítottunk.
Így aztán az elmúlt évtizedre joggal hivatkozhatunk úgy, mint a „boldog békeidőkre”. S bár ugyanúgy történtek ezalatt is tragédiák, természeti katasztrófák, kisebb gazdasági krízisek is borzolták a kedélyeinket, mégis, viszonylagos jólétben éltünk. Szó szerint lubickoltunk a (fogyasztói) társadalom nyújtotta javakban.
A technológia a szemünk előtt lett naggyá, a mindennapi életünk is egyre kényelmesebbé vált, bárhová eljuthattunk és bárkit elérhettünk bármikor. Az ember tényleg kezdte elhinni, hogy nincsenek határok. Nem beszélve arról, hogy az internet és a közösségi oldalak teljes mértékben átalakították a mindennapjainkat. Más szokásokat vettünk fel, elkényelmesedtünk, elbújhattunk a való világ elől.
Ennek a hunyós játéknak a levét isszuk ma. Ezért (is) van ennyi mentálisan beteg – vagy inkább csak zavarodott ember körülöttünk. Ezért vagyunk szenvedélybetegek, függünk a közösségi oldalaktól, a lájkoktól és az állandó visszajelzéstől. Ki a hibás ebben? Valamennyire mi magunk is, de úgy gondolom, hogy ez a felgyorsult világ eleve ilyen szemlehunyós életmódot követel meg – legalábbis azoktól, akik a felgyorsult hétköznapok sodrásában evickélnek, s száz fronton kénytelenek helytállni.
Egy polarizált évtized hajnalán
Persze, a nagy jólét a melegágya volt az összes olyan jelenségnek, amelyekre ma már problémaként tekintünk. Ide sorolom a nyitottság hiányát, az egymástól való távolságtartást is – ami az utóbbi két évben csúcsra járt a pandémiával. Bár ezek paradox módon mindig is jelen voltak a környezetünkben, hiszen általában az „elfogadó és nyitott” emberek a legzárkózottabbak. (S ők azok, akik képtelenek elfogadni a másik ember véleményét, s ezzel együtt a másik embert.)
2020 ugyanakkor nemcsak a koronavírus megjelenéséről szólt, hanem a vélemények közti háborúkról is. Van vírus, vagy nincs vírus? Magától keletkezett, vagy szándékosan ránk eresztették? Majd következett a maszkviselés és a tesztelések körüli mizéria, ami tavaly szintet lépett, s már az oltottak és oltatlanok közti egymásnak feszülésről szólt. Az olyan fogalmak, mint a szabad akarat, a vitakultúra vagy az észérvek üres héjakká váltak, és az oldalvonalra kerültek.
Ma már teljesen mindegy, hogy épp miben nem értünk egyet; képesek lennénk megfojtani egymást egy kanál vízben. Néha meg szoktam jegyezni, hogy aktuális lelkiállapotunk hű lenyomatát a kommentszekciókban kell keresni. Félelmetes mennyiségű, hevességű düh és gyűlölet árasztotta el a közösségi oldalakat. Néha azzal próbálom vigasztalni magam, hogy csupán a pillanatnyi hév beszél a kommentelőkből, és nem a valós meggyőződés. Úgy legyen!
Éppen ezért – tűnjön bármennyire ellentmondásnak is a fentiek tükrében – azt gondolom, hogy az igazi világvége akkor jön el, ha valamilyen oknál fogva megszűnik az emberek hozzáférése a közösségi médiához. Mert az a sok gyűlölet és rosszindulat kiszivárog az utcára...
Tudom, paradox az egész felvetés, hiszen a probléma fő forrása pont a közösségi média – viszont az ottani nagy szabadságban igenis ilyen világot teremtett magának az ember.
Kitört a háború
Van a családunkban egy keserédes történet, amely dédanyámhoz és az 1991-es öbölháborúhoz kapcsolódik. Az Irak és az ENSZ-koalíció közti rövid fegyveres csörte első napjának estéjén nagyapám a tévét nézte, mikor dédanyám kiment a nappaliba, és megkérdezte tőle: „Mi történt?” Nagyapám csak annyit felelt: „Kitört a háború!” Másnap reggel a dédanyámat az ágy szélén ülve találták, mellette ott volt a poggyásza.
Az éjszaka folyamán összecsomagolt. Neki még ezt jelentette az a mondat, hogy: „Kitört a háború!” 1902-ben született, 12 éves volt az első világháború idején, 1939-ben pedig mint négygyermekes családanyát érte a második világháború kitörésének híre. Ő nem a tévében látta, milyen a háború, és nem a történelemórán hallott róla. Neki a háború a nehéz időket jelentette.
A katona, aki a vér láttán elájult
Eszembe jut az a legenda, amely Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös meggyilkolásához kapcsolódik. (Ez volt az 1914-es szarajevói merénylet, amely ürügyül szolgált az első világháború kitöréséhez). Állítólag a trónörökös közelében az egyik katona rosszul lett a vér láttán. Akár így történt, akár nem, tény, hogy 1866 után a Habsburg Birodalom katonáinak nem nagyon kellett részt venniük hadműveletekben. Európa hosszú évtizedeket élt le viszonylagos békében... Ezt a kis történetet azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert valami hasonló történik napjainkban is. Ürügy is van, háború is van. Mi pedig nem tudjuk, mit jelent a háború.
Az ukrán–orosz háború az első olyan szomszédunkban zajló fegyveres konfliktus, amelynek a mai generációk szó szerint a szemtanúi; Európában ez a legnagyobb, egyelőre hagyományos fegyverekkel vívott háború a második világháború óta.
S hogy az embereknek mennyire nincs fogalmuk arról, mi az a háború, jól kifejezik az egyes híroldalak kommentjei. Mindenki haditudósító, mindenki biztonságpolitikai szakértő. Nagy kihívás az is, hogy globalizált társadalmunknak az álhírek, a fake news korában kell egy ilyen háborúval szembenéznie. Hallgatni arany, tartja a mondás, s valóban: ember legyen a talpán, aki el tud igazodni a fals információk sűrűjében.
Tényleg árnyékban élünk?
Mindezek után felmerül a kérdés: valóban a boldog békeidők árnyékában élünk? Tényleg olyan jó volt az elmúlt évtized, hogy szívbe markoló nosztalgiával gondoljunk rá? A válasz árnyaltabb a szimpla igennél és nemnél. Tény, hogy azelőtt nem nagyon kellett nagyobb felelősséget vállalnunk a tetteinkért. Nem érzékeltük a következményeket, mert minden olyan távolinak tűnt: a háborúk, a járványok, a gazdasági válságok. Jólétben éltünk.
Van az az ismert mondás, amely szerint a nehéz idők erős embereket formálnak; az erős emberek jó időket hoznak el; a jó idők gyenge embereket formálnak, míg a gyenge emberek újfent nehéz időket hoznak el. Van benne igazság, s igen: a boldog békeidők valamilyen szinten gyenge embereket formáltak. De mi lesz most? Következnek a nehéz idők?
Én azt mondom: talán még van megoldás. Ebben a világban, ahol 5–10 másodperces videóktól várunk kielégülést, és ahol a szemben ülő szerelmünkkel is cseten keresztül kommunikálunk, égetően szükség lenne személyes és őszinte pillanatokra. Igazi találkozásokra! Odafigyelésre, türelemre és az empátiára – s arra, hogy mindig, minden körülmények között a mának éljünk. Hangozzon ez bármennyire is utópisztikusan, de csakis így lehet esély arra, hogy közösen elejét vegyük egy még súlyosabb, még nagyobb katasztrófának.
Ahogy Paul Shane angol komikus és színész mondta: „Egy emberként nem tudom megváltoztatni a világot, de egy ember világát meg tudom változtatni.” S most képzeljük el, ha csak egy nap erejéig mindannyian így gondolkodnánk.
