Ugyanabból a komáromi házból indultunk az életbe, és ha később már nem is találkoztunk, időnként hallottam róla. Annyi a címe és a kitüntetése, hogy nem is tudok a végére érni. Ilyet csak valami kivételes dologgal lehet megszolgálni. Antala Éva önkéntes börtönlelkész.
Elképzelem a törékeny, filigrán Évát a súlyos börtönkapuk előtt, amit a szögesdróttal megemelt falak tetejéről kamerák és fegyveres őrök figyelnek, a teret ipari lámpák pásztázzák. Ám ahogy becsapódik a főkapu, és közelebb jut a második, a harmadik ajtóhoz, a kék-szürke egyenruhás rabokhoz, nem tudom tovább rajzolni a képet. Snitt, vége, elveszik a szemem elől.
Antala Éva a nagylövedi és a farnadi gyülekezet lelkipásztora, és a szlovákiai börtönlelkészi misszió megszervezőe.
– Most, vírushelyzetben is dolgozol? Van belépés a börtönökbe?
– Karantén van, ami azt jelenti, hogy nem járhatunk be a börtönbe. A fogvatartottak családjainak próbálunk még többet segíteni, hisz az anyukák otthon maradtak a gyerekekkel, sokan munkanélküliek, vagy csökkentett bért kapnak. Igazság szerint a gyülekezettel is telefonon tartjuk a kapcsolatot, az időseknek lelkigondozásra van szükségük. A prédikáció online folyik.
– A komáromi gimnáziumban még a matematika és a fizika érdekelt, s orvosira jelentkeztél. Hogy lett belőled börtönlelkész?
– A prágai Károly Egyetem orvosi karára felvételiztem, ám abban az évben ötven arab cserediákot is fel kellett venni. Így helyszűke miatt a gyógyszerészetit ajánlották. Én azonban orvos akartam lenni.
–Innét azért elég nagy kanyarnak tűnik a teológia!
– Azért nem volt annyira nagy kanyar. Dédapám és nagyapám is lelkész volt. Megpecsételt család voltunk a kommunizmus alatt, de legalább félelem nélkül járhattunk templomba. Esténként a nővéremmel mesék helyett bibliai történeteket hallgattunk. A felvételi után találkoztam egy kolozsvári teológusnövendékkel, aki elmesélte, hogy ő is orvosira szeretett volna menni, de harmadszorra sem vették fel. Ha meggondolom magam, hozzájuk még be lehet iratkozni. Szüleim azzal a kikötéssel engedtek el Kolozsvárra, hogy újra megpróbálom az orvosit, de én már egy hét után éreztem – ez örökös lesz! Két évet itt végeztem el, majd egy évet német nyelven Nagyszebenben. A mesterszakot pedig már Pozsonyban. Kezdetben féltem, hogy fogok boldogulni a szlovák nyelvvel, de az osztálytársak segítettek.
Antala Évát a magyar állam Raoul Wallenberg-díjjal, és Charles W. Colson-díjjal tüntette ki, ma ő a Szlovák Testvéri Börtöntársaság ügyvezető igazgatója. Nem hagyja másra, húsz éve megy rendületlenül, és viszi magával a reményt a börtönökbe...
–Tudom, hogy tanítasz is, és nem csupán hittant. Nagyölveden egy életre megválasztott a gyülekezet. Ez hatalmas megtiszteltetés!
– Pedig kalandos út vezetett idáig. Mikor kineveztek, beszolgáló lelkész végezte a szolgálatot, és nem számítottak se egy nőre, se ott lakó lelkészre, mert a parókia nem volt lakható állapotban. Már első nap kaptam egy finom levest, s lassan megbarátkoztunk a gyülekezettel. Most onnan szolgálom be Farnadot is, mert később felújítottuk a parókiát. Itt vagyok már huszonkét éve.
–Hogy találkoztál a börtönmisszióval? Nem nőnek való vidék ez...
– Az egyetemen tanultunk kórházi pasztorációt, de büntetésvégrehajtási intézményekbe nem vittek el minket. Egy kollégámmal regisztráltunk egy szegedi börtönlelkészi konferenciára, gondoltam, legalább találkozhatok a nővéremmel, aki most is ott lakik. Végül úgy alakult, hogy egyedül mentem el, mert a kolléga visszalépett. Az volt a tervem, hogy az elején kicsit ott leszek, aztán a szünetben szépen kisurranok. A megnyitón az elítéltek passiót mutattak be, amit egy színházi rendező gyakorolt be velük. Kiderült, hogy a művészek önkéntes munkában drámapedagógiai foglalkozásokat tartanak a börtönben. Ez nagyon megfogott, mert akkora lélek volt benne! Ezek az emberek azért dolgoznak, hogy az elítéltek jobb emberként hagyják maguk után a börtönt! Mikor hazajöttem, még azzal a lélegzettel berohantam a püspöki hivatalba, hogy szeretnék börtönben dolgozni. Hát, mit mondjak, nem volt túl lelkes a püspök: ez túl veszélyes, nem nőnek való „pálya”. Hazaküldött.
– Ahogy látom, ott sem adtad fel!
– Egy hét múlva visszamentem azzal, hogy szeretettel várnak bennünket a nagypusztai és a zselízi börtönben (ezek ott vannak nem messze tőlünk). Akkor már vagy tíz éve nem képviseltette magát bennük a református egyház. Már csak püspöki ajánlás kéne! Végül megszületett a kompromisszum, mert nagyon féltettek: ha találok egy férfit, aki velem tart, nincs akadálya. Abban a percben bevillant, hogy a szomszéd faluból a gondnok többször említette, hogy édesapja politikai fogolyként hosszú évekig börtönben volt, ezért ma szívesen besegítene a rabok körül. Felhívtam, s azonnal igent mondott.
– Mielőtt találkozol az elítélttel, a fegyőrök elmondják, hogy ki miért van bent?
– Nem jellemző. Vannak adatok, melyekre rákérdezhetnék, de nem szoktam. Mindenki „tiszta” lappal indul. És soha nem faggatom őket, nem teszek fel kérdéseket. Idővel úgyis elmondják a történetüket, persze csak a saját verziójukat. Mára megszoktam, hogy a börtönben mindenki ártatlan. Sokan inkább csak azért jelentkeznek a foglalkozásokra, mert egy ingerszegény környezetben vannak, s végre szeretnének valakivel elbeszélgetni a politikáról vagy az irodalomról. Az istentiszteletekre néha gitárt is beviszünk, és zenekísérettel énekelünk. Bárhová megyek, mindenhol azt látom, hogy roppant nagy a szükség a börtönlelkészekre. Az elítéltek, ahogy közeledik a szabadulásuk időpontja, egyre jobban félnek: mi lesz kint velük, hol fognak lakni? Sokszor érdeklődnek, nincs-e valamilyen menedék, ahol ideiglenesen befogadnák őket, mert a legtöbbnek nincs hova hazamenni. A család elfordul tőlük, a szülők meghaltak. A kinti világ szorongással tölti el őket, mert megváltozott, mióta bent vannak.
– Mennyire jellemző, hogy őszintén megbánnák a bűneiket?
– Van, aki tényleg megbánja, és szégyelli magát. Ám találkoztam olyanokkal is, akik kifejezetten kérkedtek a bűnükkel, és azt mondták, hogy a gaz feleség vagy szerető megérdemelte a sorsát. És mindjárt sorolják: megcsalt, nem főzött, lófrált, nem takarított... Ezért úgy kellett neki. Főleg a családon belüli erőszak miatt elítéltek tudnak ilyen megátalkodottak lenni. Akad olyan is, aki megpróbálja velem elhitetni, hogy ő bizony megtért, szánja-bánja, de az egész színjátékkal csak engedményeket szeretne magának kivívni. Vagy éppen egy Bibliát! A bibliapapír ugyanis, ami kiválóan tudja helyettesíteni a cigarettapapírt, a börtönökön belüli fekete kereskedelemben igencsak keresett portéka. Már tudjuk, melyik kiadást nem vihetjük magunkkal a bibliai beszélgetésekre, hacsak nem akarjuk, hogy szó szerint magukba szívják az Igét.
– Akkor a húsz év után már átlátsz az átlátszó szövegeken...
– Óvatos vagyok és rutinosabb, de ettől függetlenül hiszek az embereknek. Hozzám az is jöhet, aki más felekezethez tartozik, vagy korábban nem tartotta magát hívő embernek. A Bibliával próbálom elindítani őket a belső változás felé. Esélyt adok mindenkinek, elvégre ha valaki nem mond igazat, akkor nem engem csap be, hanem saját magát. A legvégén mindannyian az Úrnak adunk számot.
– Van utánkövetés, hogy mennyire sikerül a társadalmi reintegráció?
– Igen, próbáljuk nyomon követni az életüket. Vannak, akik maguktól megkeresnek, levelet írnak. Egy férfi, akit tizenöt év után engedtek szabadon Lipótvárról, ahol az ország legszigorúbb, hármas fokozatú fegyháza működik, a szomszéd faluban lakott, és megfogadta, hogy soha többé nem akar belülről börtöncellát látni. Ő mostantól tisztességes életet fog élni. Külföldön kapott munkát, és idővel asszonyt is talált magának. Egyszer azonban épp rosszkor érkezett haza, s olyat látott, hogy első indulatában majdnem felmarkolta a konyhakést. Szerencsére eszébe jutott a fogadalma, és inkább elborult aggyal kirohant a házból, s futott, futott egyenest hozzám, a szomszéd faluba. Pont húsvét volt, nálam együtt volt a család, amikor csengetnek. Amikor megláttam az ajtóban, megfagyott az ereimben a vér, de behívtam. A végén, ha nem is egyenesen, mert két falut megkerülve futott haza, megbocsátott a párjának. Újrakezdték és ma már sokgyerekes nagycsaládként élnek.
A nők extrán kegyetlenek egymással. Akinek szép az arca, azt szétkarmolják!
–Amikor egy apa válik bűnelkövetővé, az hogyan hat a gyermekek életére?
– A családosok gyermekeit is igyekszünk támogatni, foglalkozunk velük, amíg az apuka a rács mögött van. A gyülekezet tagjai karácsonyi csomagokkal készülnek, évközben is támogatjuk őket tanszerrel, ruhaneművel, élelmiszerrel, kinek mire van a legégetőbben szüksége. Ha az apuka is beleegyezik, néha az ő nevében adjuk oda a csomagot. Hatalmas az öröm ilyenkor. Ha a család gyötrődik, igyekszünk megbékéltetni őket, és rávezetni a megbocsátás útjára. Ha pedig nem sikerül, azon vagyunk, hogy legalább a gyermekeikkel tartsák a kapcsolatot. Nem könnyű, mert ha az iskolában kitudódik, hogy az édesapa hol is van, a gyerekeket megbélyegzik. Stigmatizálódik az egész család. Rossz ez a családnak – és rossz az elítéltnek, mert mikor elfordul a feleség, és eltiltja a gyerekeket, akkor már nincs kiért megváltozni. A család mindig megtartó erő, s ez itt, a börtönben látszik igazán. A család utógondozását később, az apa szabadulása után sem hagyjuk abba. Nagy szükségük van a lelki támaszra.
– Hogy lehet feloldani ezeket a lelki sérüléseket?
– Sokféleképpen és szeretettel. Nyaranta például elvisszük őket táborozni. Volt egy fiú, tíz éves lehetett, aki annyira agresszív volt, hogy senki nem akart vele lenni. Kegyetlen, lázadó, istentagadó, minden mozdulatával a tábori hangulatot igyekezett szétverni. Eltelt tíz év, és akkor kaptam tőle egy levelet, amiben megírta, hogy bocsánatot kér a viselkedéséért. Megvallotta, hogy az egész addigi életében csak a táborban töltött napok értek valamit, amikor végre elfelejthette, hogy ki ő és honnan jött. És hogy sokat segítettünk abban, hogy új életet tudjon kezdeni a hit segítségével. Akkor már munkája, barátnője, bérelt lakása volt, de felajánlotta, hogy önkéntesként minden évben lejön hozzánk. És jön azóta is, és a legnehezebben kezelhető gyerekekkel is megtalálja a közös hangot. A gyerekek rajonganak érte.
– Soha nem érezted azt, hogy kezd alábbhagyni a lelkesedésed?
– Mindig történik valami, ami erőt ad. Nemrég a zselízi börtönben egy huszita lelkész kollégámmal együtt teljesítettünk szolgálatot, és el tudtunk vonulni a sarokba beszélgetni az elítéltekkel, nem állt fölöttünk árgus tekintettel az őr. Így magyarul beszéltem az egyik rabbal, aki csak töri a szlovákot. Hát ragyogott az örömtől! Egy embernek adtam fél óra boldogságot és reményt.
Azon vagyunk, hogy az elítéltek legalább a gyermekeikkel tartsák a kapcsolatot. Nem könnyű, mert ha az iskolában kitudódik, hogy az édesapa hol is van, a gyerekeket megbélyegzik. Stigmatizálódik az egész család. Rossz ez a családnak – és rossz az elítéltnek, mert mikor elfordul a feleség, és eltiltja a gyerekeket, akkor már nincs kiért megváltozni.
– S mikor visszaesővel találkozol?
– Már nem bánt. Megtanultam, hogy sokan visszaesnek. Mindig könnyebb azokkal, akik rövid időre vannak elítélve, ám akik hosszú évtizedekre, azok egy idő után belefásulnak. Megszokják a börtönéletet, bent lesz nekik a könnyebb. Tudják, hogy ha kikerülnek, csak az utca várja őket, mert mindenhol ódzkodnak olyasvalakit alkalmazni, akinek priusza van. Úgy vannak vele, hogy itt legalább tető van a fejük fölött, az ellátás meg az EU-s törvényeknek köszönhetően kifejezetten jó.
– Egyre többször olvasni, hogy „a bűnelkövető a bűncselekmény elkövetésének idején tudatmódosító szer befolyása alatt állt”. Őket gyógykezelés után szállítják át a börtönbe, vagy ott kezelik őket?
– Ma már az elítéltek közel harmadáról el lehet mondani, hogy drogfüggő. Zselízen egy külön körlet van kialakítva a számukra. Itt tovább folytatják gyógyszeres kezelésüket, pluszban pszichiáter foglalkozik velük. Nagyrészük drogkereskedésért ül, ám ezek csak a kis halak. Vannak, akik magukra vállalták aprópénzért a „balhét”. S igen: itt ártatlanokkal is lehet találkozni. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy az egyházi jellegű drogrehabilitációs otthonok lakói kisebb arányban esnek vissza. Ott olyanok foglalkoznak velük, akik szintén függők voltak, és elmondják nekik a saját mélyrepülésük történetét, bibliai órákat hallgatnak. Sokan megtérnek, már nem a drogtól függnek, hanem a hittől.
– Mennyire van jelen a börtönökben az erőszak?
– Nagyon! Még ha hivatalosan nem is létezik. Sokszor számolnak be bántalmazásról az elítéltek, de ezen segíteni nem lehet. Nálunk a cellákban ketten-hárman vannak, de jártam olyan romániai börtönben, ahol tizenöten voltak egy cellában. A legextrémebb a szamosújvári börtön volt, ahol százötven férőhelyes hálótermekben vannak az elítéltek. Ha ott valakit móresre akarnak tanítani, nincs menekvés. Se segítség. Nehéz terhek ezek, elszorul a szívünk. De menni kell tovább.
Felfoghatatlan, hogy a nők milyen kegyetlenek tudnak lenni egymással szemben, ember a másik emberrel mit meg tud tenni. Nem szólnak ahhoz, akit ki akarnak nyírni. Akár hetekig. S az áldozatnak nincs kihez szólnia, hiszen az őrök nem beszélhetnek a fogvatartottakkal...
– Hogy lehet az, hogy nem égsz ki ebben? Hiszen a rosszat átrakják a te válladra...
– Látom a reményt, mert gyermekekkel is foglalkozom. S ők rengeteg erőt adnak. A mérleg ezzel egyensúlyba kerül. A rossz mellett mindig ott van a jó.
– A női fogházak vagy börtönök világa mennyiben különbözik a férfiakétól?
– Női börtönökbe nem járok, csak a vizsgálati fogházba jártam. Paradox, hogy a nők sokkal, de sokkal kegyetlenebbek egymással. Felfoghatatlan, hogy a nők milyen kegyetlenek tudnak lenni egymással szemben, ember a másik emberrel mit meg tud tenni. Nem szólnak ahhoz, akit ki akarnak nyírni. Akár hetekig. S az áldozatnak nincs kihez szólnia, hiszen az őrök nem beszélhetnek a fogvatartottakkal... Ezért is várnak bennünket, mint a Messiást! Elveszik egymás kedvenc tárgyait, fehérneműjét. A legmegalázóbb egy nő számára, ha nincs saját fehérneműje. Ilyenkor kénytelen „államit” igényelni. Nem egy nő panaszkodott, hogy a rabtársak levágták a haját. Ha bekerül egy szép nő, tönkreteszik az arcát – akkor is, ha tudják, hogy megbüntetik őket. Tépik, vágják, karmolják egymást, elveszik egymás kozmetikumait, a jobb tárgyakat. Mindig a kegyetlenebb győz.
– Most volt a húsvét. Hogy telnek bent az ünnepek?
– Advent első vasárnapjain rendre szervezek egy magyar-szlovák nyelvű koncertet. Az a helyzet, hogy a magyar raboknak, akik Zselízen többségben vannak, a törvény szerint mindig mindent két nyelven kell elmondani. Nem egy jól megtermett fegyenc magába roskadva törölgeti ilyenkor a potyogó könnyeit. Ilyenkor mindenki hazavágyakozik. A szeretetlenség érzése mindenkiből mást vált ki. Van, aki magába fordul és van, aki tombol. Az őröknek ezért rettenetesen nehéz a dolguk. Bár a börtönőrök munkája egyébként is rendkívül lélekölő. Hatalmas hiány van belőlük, pedig ma már juttatásokkal, korkedvezményes nyugdíjaztatással próbálják motiválni a munkavállalókat, de hiába.
– Mit szól a családod ahhoz, hogy ilyen szolgálatot vállaltál magadra?
– Özvegy édesanyám Komáromban él. Ő, mikor elkezdtem a börtönlelkészi szolgálatot, nagyon féltett, de mára már elfogadta. Nekem így kerek az életem.
Janković Nóra
Kapcsolódó írásunk: Minden ember adni akar!
