Néha nem kell a figyelem, nem kellenek a kérdések, sem az érintés, még az ölelés sem. Még az sem, hogy csak csendben ott legyen valaki közel. Jólesik, de nem esik jól folyton.
Néha egyedül kell lenni. Egyedül a csenddel, amelyet a másik hagyott. Szembenézni ezzel a csenddel, melyben nincs más, csak a másik hiánya. Mert ez az a csend, amelyben sírhatunk egyedül. Halkan és hangosan is. Beszélhetünk, számonkérhetünk, elbúcsúzhatunk, bocsánatot kérhetünk és megbocsáthatunk.
Nem hallgat, nem figyel, nem is vigasztal senki. Senki nem siettet. Csak kibökjük a lufit, és hagyjuk összerogyni a testet, összerogyni a lelket is. Megengedjük magunknak a szomorúságot, a szótlanságot, a mosolytalanságot. Adunk magunknak időt. Adunk időt és helyet a haragnak, a vádnak és a bűntudatnak is. Időt az emlékezésnek, a kérdéseinknek, a bennragadt szavaknak.
Adunk időt, míg újra a megtartó kezek felé nyúlunk, engedünk a vigasztalásnak, nevettetésnek. Míg újra elfogadjuk a segítséget, a társaságot.
Míg újra megtanulunk beszélni és beszélgetni, nemcsak a saját sebeinket nyalogatni, hanem másokét is. Érinteni és szeretni. Észrevenni az életet. A fákon, a földön, az utcán, a gyerekekben.
És a könnyek helyett felküldünk egy mosolyt, esetleg kacsintunk is hozzá, annak, aki onnan néz minket, ahol már nem fáj semmi. Ahol már könnyű a lét.
