Először csak a csoszogó hangra, a „csoszrogásra” – ahogy magamban neveztem – lettem figyelmes.
Szandálra és strandpapucsra váltottunk, de néhány embernek (többségében férfi ismerőseim) nem megy bennük a közlekedés. Húzzák, vonszolják, szüttyögnek, csösszögnek. Próbálom megfogalmazni és hangutánozni a strandpapucsok, flipflopok hangját. Nálam idén így kezdődött a nyár.
(© Philip Leslie Hale)
Igaz, hogy már sokkal előbb éreztem a nagy meleget, az égető napsütést, de a strandpapucsok ébresztettek rá, hogy itt van. Azóta már más dolgokra is felfigyeltem. Például, hogy az emberek többször találkoznak, többet cseverésznek, és megkockáztatom, hogy többet is mosolyognak.
A fáradtság, aggodalmak, feladatok ellenére bennem is mocorog valami. Nem szeretem a nyárban, hogy minden bedagad, ragad, izzad és éget. Hogy szinte csak vonszolom a testem… De az árnyékban még én is élvezem. Hát még a vízben!
Visszatérve a mocorgáshoz. Mostanában jobb kedvvel ébredek, sőt!, jobb kedvvel teszek-veszek egész nap. Pedig nem változtattam az életmódomon, és nem követek semmilyen diétát.
Csak úgy önmagától működik a dolog. A nyár a régi szünidőkre emlékeztet, azokat az illatokat, emlékeket idézi fel bennem. A szabadság jut az eszembe, a gondtalanság. A fesztiválok, a nevetések, a fiatalság. Azok a pillanatok, amikor nem érdekelt, mit szólnak hozzá mások, hogy mit mondunk, mit csinálunk, mit veszünk fel. Nem érdekelt bennünket, mi meddig tart, mi lesz azután, nem aggódtunk, csak fejest ugrottunk mindenbe.
Emlékszem, ahogy stoppoljuk a hálózsákot, sátrat szorongatunk, a fesztiválportól ragad a hajunk, kezünkön karszalag, nem is egy, ahogy a dőzsölés után a hazaúton csendben ücsörögve visszagondolunk azokra, akiket előző este idegenként ölelgettünk, akikkel együtt csápoltunk, ugráltunk, koccintottunk.
Eszembe jutnak a nyári szerelmek is. Az esti séták, éjszakai fürdőzések, az összebújós táncok és részeg vallomások is. Ezek mind-mind a levegőben vannak ilyenkor.
Ez az a mocorgás bennem is. Szerintem a testem emlékszik.
