Oviban a gyerek. Persze, vannak reggelek, amikor próbálkozik. Piszmog, és húzza az időt. Erről írt nekünk Végh Koncz Csilla (Somorja).
Hosszabb otthonlét után (tüsszögés, köhögés – szerintem nincs ovis, akivel nem történik ilyesmi) kicsit nehezebb az újrakezdés. Beleselkedik, visszaszalad, elbújik, nyafog. „Anyu, vigyél haza!” – hallom. És nem hallom. Nem hallhatom, erősnek kell lenni, nem szabad sírni a gyerekkel. Jól is néznénk ki. Bömbölő anyuka az öltöző padlóján. Nem maradhatok. Ilyenkor már nem segít a rábeszélés, hogy milyen jó lesz rajzolni, autózni, kirakózni – meg hogy hamarosan jön a Kata is, a barátod, lehet együtt főzni, doktorosdit jatszani... Nem segít. Le kell lépni. Az óvó néni karon fogja, összenézünk, szótlanul elköszönünk, mintha intene is a fejével az ajtó irányába.
Nem lehetek bömbölő anyuka. A gyerekemnek sem jó, ha még ott ácsorgok, toporgok. Szóval: eljövök. Legtöbbször, persze, nincs ilyen gond. Le se fütyüli az anyját, rohan a gyerekek közé, és én boldog vagyok. Ott van, ahol lennie kell. Vagyis ahol jól érzi magát.
Végh Koncz Csilla a somorjai Mozi Klub vezetője
Irány haza. Néhány anya rohan a munkahelyére, és nem tudom, ők hogyan élik meg azt, hogy nincs otthon a gyerek. Az a tündérmanó vagy ördögfióka, akivel addig minden idejüket együtt töltötték. Az első napokban otthon végezhettem el feladataimat, és szerencsére vagy éppen sajnos, azóta is sok (munka)időt töltök otthon „barátaimmal”: a laptoppal és a telefonnal. Emlékszem, többször belestem a szobába, hogy megnézzem, hogyan alszik a kicsi. Pedig az oviban játszott. Belém ivódtak a hozzá kötődő szokásaim. Például a mai napig résnyire hagyom a fürdőszoba ajtaját, na meg a vécéét. Összerezzenek, ha hangosan csörren a telefonom. Még most is szokatlan, hogy akkor zuhanyozom, amikor jólesik, vagy addig, amíg jólesik. Igen. Ha régebben itthonról tudtam dolgozni, intézkedni, telefonálni, akkor ott aludt a szobában. Azért ez az óvatosság. Ha fenn volt, csak ő volt, és megszűnt minden más. Ő volt a programom.
Csend van, kávét iszom. Lassan. És melegen! El sem hiszem. Ő meg az oviban. Hiányzik nagyon, és alig várom, hogy megtöltse a hangja a szobát, hogy csiviteljen, hogy bejöjjön, amikor pisilek, hogy lessem minden mozdulatát, nehogy leessen, orra dőljön, elcsússzon, megfázzon, megizzadjon, éhezzen vagy szomjazzon... Persze, nem egy veszélyes barlang a világ, vagy ilyesmi, csak hát az anya az anya. Aggódik, és folyton éber.
Tudom, hogy jót tesz ez a kikapcs mindenkinek. Tudom, hogy jár nekem ez a csend. Hogy végre nyugiban mossak hajat, zenét hallgassak. (Mondom zenét! Nem mondókát meg csiribirit.) Hogy ne suttogjak a telefonba, illetve, hogy csak én beszéljek a telefonba. És ne jelentse be egy kislány minden egyes hivatalnoknak, szervezőnek és más bácsiknak-néniknek: „Szia! Én is itt vagyok!”.
Szóval, jó ez a csend, de mégis valamikor délután három óra körül vakarózni kezdek. Fülemet, hajamat birizgélem, mozgolódok, elfelejtem a mondatot, amelyet le akartam írni. Bevallom, a szabadság fölé kerekedik a hiány. Már gondolatban felöltözöm, érte megyek, elképzelem, mit kérdezek, ő mit felel, megnézem az oviban készült rajzot (közben ilyeneket mondok: „Azta!!!” Aztán, persze, visszahallom a megjátszott ámuldozáskor), meséltetem Fanniról, Tomiról, meg Evičkáról meg az óvó néniről, a játékról, az alvásról, a kézmosásról...
Szóval, az anyukák, akik sietnek a rendelőbe, tanterembe, irodába, szalonba, talán másképp hallják ezt a csendet, hiszen az ovi kapuját bezárva, rohannak melózni, aztán megint rohannak a gyerekért délután. Persze, apukák is jönnek-mennek a gyerekért, nem is ezt akartam kétségbe vonni.
Szerencsés vagyok. Vizsgálom magam. Nagyon érdekes megfigyelni, mennyi szokásunk alakult ki és rögzült a gyermekünk mellett. Óvatos vagyok, halk vagyok, suttogok, lábujjhegyen járok. Érdekes és szokatlan ez a csend... Néha jobb az állandó csacsogás, ének, kiabálás, nevetés. Nem is tudom.
Lehet, hogy nekem nehezebb a „beszoktatás”, mint neki?!
