Párkánytól Dunaszerdahelyig talán nincs olyan város, falu, erdő, mező, ahol az elmúlt két évtizedben ne járt volna, ahogy talán nincs olyan felelős sem, akinek már ne tett volna fel kérdéseket, és talán nincs olyan téma, amivel ne foglalkozott volna. Drahu Dobrovicsovát, a JOJ televízió híradójának tudósítóját mindenki ismeri. Aki pedig találkozott vele, az tudja, hogy Komáromban él, és magyarul is beszél. És nemcsak azért beszél magyarul, mert Gútáról származik, hanem azért is, mert az apanyelve magyar.
Apu Selmecbányán, katonakorában ismerkedett meg anyuval, és mamuska tanította meg magyarul, mert nemigen tudtak volna beszélni. Ő büszke volt arra, hogy egy szlovák lány került a családba. Mindenkinek mondogatta Gútán: meglássátok, egy év múlva megtanul magyarul. És anyuci meg is tanult. Mi, gyerekek az iskolában órákon szlovákul, szünet közben pedig magyarul beszélgettünk egymással, és meg voltam győződve, hogy a magyar iskolákban is így van, csak fordítva.
Drahu, vagyis egész nevén Drahoslava Komáromban él
– Amikor időpontot egyeztettünk, mondtad, hogy számoljak azzal, megeshet, hogy jön egy hívás, és el kell rohannod. Nem zavar, hogy nincs az életedben állandóság? Folyamatos készenlétben élsz, és soha nem tudod reggel, hogy miként fog alakulni a napod.
– Párszor eljátszottam a gondolattal, hogy keresek egy nyugis munkahelyet, ahová bemegyek reggel, és este mindig ugyanakkor fordítom el a kulcsot a zárban. Viszont ismerem magamat, tudom, hogy túl sokáig nem bírnám. Megszoktam a híradózást és ezzel az adrenalint is. Szerintem nincs változatosabb munka, mint a miénk, riportereké. Van persze jó és rossz oldala is. Ez a munka teljes embert kíván. Megesett, hogy a sütőmben pont ott sült a kalács, és a sütőt ki kellett kapcsolni, mert nem várhattam meg, hogy elkészüljön, sietni kellett a helyszínre. Amikor hazaértem, csak visszakapcsoltam, és máris tökéletes lett. Szerencsére a főnököm nagyon megértő, és ha családi esemény miatt szükségem van egy-egy szabadnapra, akkor elég előre szólni. Iparkodok az összes fontos eseményről, ami csak a déli régióban történik, beszámolni. Kora reggel már rajtra készen állok, figyelem az aktuális történéseket. A hírműsorok számára ugyanis ezek az érdekesek. Monitorozzuk a hírügynökségi oldalakat is. Egyébként a JOJ televízió volt az első, amelyik regionális riportereket kezdett foglalkoztatni. Korábban mindenki bent dolgozott Pozsonyban, és a televízió székházából indultak útnak. Nem csoda, hogy mire megérkeztek, lemaradtak a lényegről.
– Sokszor még a rendőrség megjelenése előtt odaértek a helyszínre. Hogy tudtok ilyen gyorsan értesülni a történésekről?
– Amikor a JOJ tévéhez kerültem, mindenkinek odaadtam a telefonszámomat, akivel csak beszéltem, és megkértem, ha adódik valami, akkor értesítsen. Azóta eltelt két évtized, és már nem győzzük a kiszállást. Ám ilyenkor is, ha tudok, segítek. És örömmel teszem.
– Hogy esik meg egy kiszállás?
– Rögvest hívom a kollégámat, Brančan Tomi operatőrt, majd kocsiba ülünk – mindig én vezetek –, és már startolok is. A „krimis” vonal mellett közéleti témákat is hozunk. Igazság szerint ez közelebb áll hozzám. Mindig tárgyilagosságra törekszem. Szívem szerint csak a szépről és jóról forgatnék napi huszonnégyben, ám az ilyesminek nincs hírértéke. Az embereket jobban érdeklik a tragédiák, drámák, katasztrófák.
– Mennyire hat ki munkátokra a koronavírus-járvány?
– Szürke lett a világ, és mi is szürkébbek vagyunk. Csak a tévében izgalmas egy járványfilm, élőben soha. Most mi magunk vagyunk a film főszereplői. És nem hálás a szerep. Lényegesnek tartom a felvilágosítást, hogy a nézők tudják, milyen fura élethelyzetek várnak rájuk, milyen lehetőségeik vannak, miből választhatnak. Örülnék, ha végre más témák is porondra kerülnének.
– Lelkileg mennyire igényes egy tudósító munkája?
– Nehéz egy súlyos autóbalesetről vagy tragédiával végződő családi perpatvarról tudósítani. Pontosabban: nehéz megőrizni a tárgyilagosságunkat. Meg kellett tanulnom távolságot tartani, nem belülről, hanem kívülről nézni azt, ami a szemem előtt zajlik. Nem keresem a szenzációhajhász anyagokat, hogy legyen min csámcsogni, számomra fontos a mondanivaló. Csak így érdemes. Emellett egy tudósításba nem vihetjük bele a saját véleményünket és érzelmeinket, mert azzal befolyásolnánk a nézőt. Ez néha nagyon nehéz.
– Egy krematóriumban tapasztaltakat nem lehet könnyű feldolgozni, elengedni és elfelejteni. Melyik volt számodra az elmúlt egy év legmegrázóbb riportja?
– Több ilyen is volt. Egy fiatal állatorvos halála rázott meg a leginkább. Már korábban is készítettem vele riportot, mert menhelyi és kóbor kutyák térítésmentes kezelésével segítette az állatvédelmet.
Többszöri segélyhívás ellenére is csak akkor vitték be a kórházba, amikor a feleség beküldte a röntgenképet, amit végső kétségbeesésében az állatorvosi rendelő röntgenjével készítettek el. A koronavírus-fertőzés addigra már az egész tüdőt megtámadta. Úgy gondoltam, ha megosztjuk a történetet, akkor okulnak belőle a felelősök. Sajnos, az elmúlt időszakban a körzeti orvosok nem mindig álltak a helyzet magaslatán. Pedig első körben a betegek csak hozzájuk tudnak fordulni.
Számtalan kiváló orvos, szakorvos működik nálunk, de hiába, ha még egy évvel a járvány megjelenése után is kaotikusak a rendelkezések, még mindig nem tudjuk, mi a pontos kezelési protokoll. Sok körzeti orvos vért izzadt, erején felül teljesített, de vannak olyanok is, akiket telefonon sem lehetett elérni. Erről senki nem akart a kamera előtt beszélni. Az emberi természet olyan, hogy kivár. Vagy a másiktól várja el, hogy kikaparja helyette a gesztenyét.
– A népszámlálás apropóján elmondtad, hogy számodra egyaránt fontos a szlovák és a magyar nyelv, mivel kétnyelvű családban nőttél fel. Szlovák kereskedelmi tévé riportereként van lehetőséged használni a magyar nyelvet?
– Gyakran. És ez jó, jó! Ha valaki nem jól beszél szlovákul, vagy a kamerák előtt inkább az anyanyelvén nyilatkozna, magyarul veszem fel az anyagot. Olyan ez, mint egy összekacsintás. Az utómunkák során pedig feliratozzuk az anyagot, vagy szinkronizáljuk.
– Valóban megesett, hogy a szlovák hírműsorban magyar verset mondtál?
– Már többször indítványozta a főnököm, hogy köszönjek be magyarul, vagy boldog új évet kívánjak. Örömmel teszem, mert számomra az anyanyelvem és az apanyelvem egyaránt fontos. Édesapám családja magyar, vele és a nagyszüleimmel mindig magyarul beszéltem. Édesanyám Selmecbányáról származik, és amikor bekerült a Gőgh családba, egyáltalán nem tudott magyarul. De hihetetlenül gyorsan megtanult. Örülök neki, hogy apanyelvem és anyanyelvem is van, mert ahogy a közmondás tartja: ahány nyelv, annyi ember. A mai napig együttműködök a magyar televízióval. Néha megesik, hogy a magyar nyelvű ímélben elírok ezt-azt, de a kollégák a bakikat humorral kezelik.
– Kislányként hogy képzelted el a jövődet?
– Már kicsiként is nagyon szerettem beszélni, szavalóversenyekre jártam, színjátszó körbe, imádtam fogalmazást írni. Ötödik osztályos koromban az egyik gyermekújságban megjelent az egyik írásom. Akkor elhatároztam: én bizony újságíró leszek. Végül mégis speciális pedagógiából diplomáztam, de soha nem bántam meg. Munkám során a mai napig nagy hasznát veszem a lélektannak.
– Segít közös nevezőre jutni a riportalanyokkal?
– Nagyon. Ennél a munkánál fontos a jó pszichológiai érzék. És hogy jó munkatársi kapcsolatban álljunk az operatőrrel. Szerencsém van, mert Tomival az elmúlt húsz év során, mióta együtt húzzuk az igát, összerázódtunk. Fél szóból is értjük egymást. A forgatókönyv elkészítése és a szinkron az én feladatom, a kép- és hangfelvételért viszont ő felel.
– Megesett, hogy a forgatás során felvettetek egy szenzációs képet, a vágás során mégsem került bele az anyagba, mert úgy éreztétek, hogy kiszolgáltatná az interjúalanyt, s ezzel sérülékennyé válna?
– Előfordult már. Van egy etikai kódexünk. Tehát van határ, amit nem lépünk át. A holttesteket kikockázzuk. A vágás mindig közös munka eredménye.
– Egy kétperces anyag mögött mennyi munka van?
– Változó. Témafüggő. Ha sok utánajárást igényel a téma – meg kell keresni a kompetens minisztériumot vagy intézményt, felvenni velük a kapcsolatot – akkor több napig is készülhet egy riport. A bűnügyi tudósítás már gyorsabb, néha egy óra alatt is, pikk-pakk, készen van.
– Hogy kerültél a JOJ televízióhoz?
– Bekopogtam. Még az egyetemi évek alatt elkezdtem dolgozni a Komáromi Lapoknak. A diplomám megszerzése után szerkesztőként folytattam. Amikor elindult a városi televízió, átcsábítottak oda. Később regionális anyagokat küldözgettem a kassai TV Globalnak. Amikor a JOJ tévé álláshirdetést adott fel – szerkesztő-riportereket kerestek –, kolléganőm és jó barátnőm, Ľubica Balková rábeszélt, hogy próbáljunk szerencsét. Ennek közel húsz éve. Az elején nehéz volt, mert hozzá voltam szokva a városi tévé tempójához. Ellenben a JOJ főszerkesztőjének az volt a mottója, hogy „amit nem tudsz elmondani egy perc tíz másodperc alatt, azt nem is érdemes”. Háromszor, négyszer is visszadobták az anyagot. Most már lehet két perc is, de annak ütnie kell!
– Marad időd a hobbijaidra? Van énidőd?
– Ha nem lenne a munkám a hobbim, akkor úgy érezném, hogy elveszi az összes időmet. Mert elveszi. Ámde nincs nap, hogy ne mennék ki a kutyámmal sétálni a Holt-Vág partjára. Gyors tempóban rójuk a kilométereket, legalább egy jó órán át. Szeretek túrázni és sportolni is. Szép időben gyakran pattanok kerekpárra. Nyáron úszok, télen pedig síelek. Szeretek idegen helyeket megismerni: ez, ugye, most nem aktuális. A múlt évben a születésnapomra egy marokkói utat kaptam a lányomtól. Fantasztikus napokat töltöttünk ott. Marrakesh maga volt a csoda!
– Mi az, ami elmaradhatatlan, ami elsőként kerül bele a bőröndödbe?
– A könyv, utazás közben főleg a krimiket imádom. Igazi könyvmoly vagyok. Tévét elvétve nézek. Magamat pedig minden szökőévben.
– Mit tartasz a legfontosabbnak az életedben?
– A legfontosabb a lányom, Brenda. Tizenhét éves korában vágott neki a világnak, a gimnázium utolsó évét Amerikában végezte el. Az elején rettenetesen hiányzott. Később Prágában és Hollandiában tanult, pszichológusi diplomája van. A zeneiparban dolgozik dramaturgként – és nem esik messze az alma a fájától, már több előadóval készített interjút. A családom és a bátyám mellett, akivel mindig erősen kötődtünk egymáshoz, a barátaim is nagyon fontosak. Vannak olyanok, akikkel ritkábban találkozunk, mégis úgy érezzük, mintha előző este fejeztük volna be a traccspartit. Az egyik legjobb barátnőmmel még az óvodában találtunk egymásra. Egyszóval, az emberi kapcsolatok jelentik a megtartó erőt az életemben.
