K. Cséfalvay Eszter évtizedekig a kolléganőnk volt. Olaszország szerelmese. Önszorgalomból megtanult olaszul, olaszul tud örülni annak, hogy megnyitott Olaszország.
Ősszel talán vele együtt indul az Új Nő egy római útra. Úgy legyen! Addig is olvassuk novelláját sok-sok szeretettel!
Mindig Olaszországba vágytam, az volt számomra a mennyország. De csak morzsákat csíphettem el belőle: két olasz lap volt kapható nálunk, azokat olvasgattam. Megvettem egy nyelvkönyvet, és betűről betűre megtanultam benne mindent. Az olasz kiejtés igen egyszerű, megragadt emlékezetemben minden szó – hamarosan ott tartottam, hogy már D’Annunziót olvastam eredetiben. Éppen befejeztem az egyetemet – persze nem olasz szakon, azt akkoriban csak ötévente nyitottak –, amikor jött nyolcvankilenc. Mint igazi jó kislány, munkába álltam egy unalmas könyvtárban, de állandóan azon törtem a fejem, hogyan juthatnék ki külföldre. Akkoriban munkaközvetítők még nem működtek, maradt hát az apróhirdetés. Háztartási alkalmazottat, nevelőnőt sokszor kerestek, de erre nemigen mertem vállalkozni.
Aztán találtam egy olyan hirdetést, amelyiktől elakadt a lélegzetem: egy vidéki arisztokrata család független fiatal nőt keresett egy hagyatéki könyvtár rendszerezésére. Istenem, ezt meg kell pályáznom! Ha sikerül, nemcsak világot látok, hanem abban a környezetben egy tisztességes olasz nyelvet is megtanulhatok! Két napig gyűjtögettem a bátorságot, azután leültem, és lesz, ami lesz alapon megfogalmaztam rövid levelemet. 1991. április 14-ét mutatott a naptár. Június 18-án jött meg a válasz. Amikor felbontottam a csontszínű borítékot, enyhe citromillat lengett körül: „Tisztelt Kisasszony, levelére válaszolva... a munka hozzávetőleg négy hónap... biztosítjuk a szállást, ellátást... bére... szombat-vasárnap szabadon rendelkezik... Válaszát várjuk... Tisztelettel."
Nem mertem elhinni. Újra elővettem a levelet, elolvastam. Majd eszemet vette az öröm. Mehetek! Mehetek! Válaszlevél, útlevél, pénzbeváltás, jegy...
Július közepén indultam, autóbusszal Velence fölé, Lignanóba, onnan Lucca felé. Fülemben dobogott az éjszakai buszozás búgása, mintha álmomban történne mindez, miközben a városka főterén kiraktam a csomagjaimat a délutáni verőfényben. A levél szerint sötét Fiat fog várni rám.
Áradt be a sűrű levegő
Az egyenruhás sofőr előbb észrevett, mint én őt. Táskáimat berakta a kocsiba, és hátra ültetett. Beszélt hozzám, de nem volt erőm válaszolni. Csak ittam a szememmel mindent, amit láttam. A tiszta levegőben píneák sötétzöld koronája rajzolódott a fényes égboltra, zsenge fűszálak, pozsgás mediterrán viráglevelek, vadon növő törpe nőszirmok szegélyezték az utat, és ismeretlen, tiszta virágillat szállt a levegőben. Végtelenül hosszú hársfasorba kanyarodtunk. Egyemeletes, fehér ház előtt álltunk meg. A kétszárnyú faragott ajtó két oldalán hat-hat földig érő ablak csillogott. Az előcsarnokot hűvös padlócsempe borította, a forró nyárban is megőrizve a ház üdeségét. Balra dolgozószoba nyílt, jobbra egy vajszín függönyökkel díszített nappali. Itt ültettek le, és hamarosan megérkezett a háziasszony, signora Valeria. Sötét szemével hallgatagon vizsgálta arcomat. Magas, telt, nyugodt tekintetű asszony volt, melegbarna kosztümben. „Örülök, hogy megérkezett” – mondta, aztán a lépcsőn fölvezetett egy szépen berendezett, fürdőszobás kis lakosztályba. „Pihenjen egy kicsit. Este hatkor várom a nappaliban.”
Ablakomból óriási parkot láttam. A fák koronái alatt zöldellt a fű, a távolban szelíd dombok rajzolódtak az égbolt alján. Zöld, zöld mindenütt. A megbeszélés rövid volt. Bementünk a dolgozó mögött húzódó hatalmas könyvtárterembe. A parkra nyíló ablakok körül a mennyezetig nyúltak a polcok, rajtuk díszes kötésű könyvrengeteg. Signora Valeriának egyetlen kívánsága volt: szerzők szerint, ábécérendben, számozva írjam be a könyveket egy hatalmas, bőrkötéses könyvtárkönyvbe, azonkívül minden könyvbe rakjak bele egy adatokkal kitöltött katalóguslapot. A vacsorára összegyűlt a ház népe. Signora Valeria egyedül élt a házban, éppen ezért mindig vendégül látott valakit, valakiket. Most is sokan ültek az asztal körül: egy fekete, nyughatatlan fiatal férfi, aki alig bírta végigenni a vacsorát, egy korombeli merész tekintetű fiatal nő, egy idős hölgy, aki szemérmesen a tányért nézte, és egy unalmas, szelíd férfi. Signora Valeria szóval tartotta a társaságot, kedves történeteket mesélt a távoli szomszédokról, s hangsúlyozta, ebben a házban mindenki a kedve szerint él.
Lassúbb iramban
A rendszerezést kíváncsian kezdtem el. Sorra vettem a bejárat jobb oldalán álló polcokat, utána a többit. Beleszagoltam az évtizedek óta csukott lapok közé. Semmi sem emlékeztetett az otthoni illatokra. Más világ volt ez, mely egy szállal sem kötődött korábbi életemhez. A szép villa kiegyensúlyozottan működött. Reggel két szép asszony fonott kosarakban elhozta a napi zöldséget és gyümölcsöt, a kenyeret, a húst. A konyhában egy kedélyes szakácsnő és egy sokbeszédű fiatalasszony dolgozott, az ő kezük alól kerültek ki az idegen ízű mártások, a tömjénnel fűszerezett kalácsok, a nagyon édes krémfagylaltok. A konyha kész csoda volt: középen a hatalmas, vastag lapú asztalon minden elfért.
Reggelente megrakottan roskadozott, délután háromkor már tisztára sikálva fénylett. A sötét bútor rézfogantyúi, a falra aggatott edények csillogtak-villogtak. Az egész ház ilyen gyönyörű volt. A fürdőszoba csapjait, törülközőtartóit külön szerettem apró cirádáikért.
De kedvenceim az ablakok voltak. Nem derék-, hanem térdmagasságban kezdődtek, apró táblákra voltak osztva, s amikor esténként a zsalugáterrel együtt kitártam – mintha kinyílt volna az egész fal! Áradt be a sűrű, jó szagú levegő, s én úgy éreztem, életemnek nem szab határt semmi. Reggelenként hajnalban keltem, s nem szólt rám senki, amikor föltérképeztem a kert egy-egy darabját. Kétoldalt magas kőkerítés húzódott, tövében lándzsás páfrányok, nagy levelű ibolya-, gyöngyvirágtövek burjánzottak. Ismeretlen, fűszeres illatú cserjék leveleit morzsolgattam a kezemben, s azt kívántam, hogy ennek a nyárnak sohase legyen vége. A kert túlsó oldala nyitott volt, egy dombtetőre nyílt, tágas teraszt formálva. Kőoszlopos korlát zárta le a végét, faragott kőpadról csodálhattam a dombok lankáit, a párás messzeséget. Ez az életforma egészen elbűvölt.
Észre se vettem, amikor déli tizenkettő lett, s ebédelni hívtak. Hallgattam előbb a sokbeszédű fiatalasszony leleményes nyelvét, ebéd közben signora Valeria veretes olaszságát, sűrűn megtűzdelve a toszkán nyelvjárás lágy ’s’-eivel. Boldogan fedeztem föl, hogy mindent értek, a dallamos körmondatoktól kezdve a szakácsnők takarékos beszédéig. Munka közben gyakran belefeledkeztem egy-egy érdekes szövegbe, lágyan ringatózva az olasz mondatok végtelen igeneves szerkezetein. A rendszerezéssel szépen haladtam. Signora Valeria két hét elteltével rám szólt: „Nem kell ilyen iramban dolgozni! Ebéd után pihenjen, este pedig bemegy Giulióval a városba, körülnézni. Megkóstolják a jegeskávét, utána pedig elmennek a katedrálisban rendezett hangversenyre!” Ennek kifejezetten örültem, az unalmas Giuliótól pedig igazán nem kellett tartanom, hiszen addig figyelembe se vett – ellentétben a nyughatatlan fekete fiatalemberrel, akit sorozatosan le kellett ráznom.
Giulio megbízhatóan vezette a kocsit, és udvariasan megfogta a karomat, míg a katedrálisban az egyik legjobb hely felé irányított. Rengeteg nép gyűlt össze, láthatólag igaz volt az olaszok zeneimádatáról hallott szóbeszéd. Az ódon köveket csodáltam, amikor megszólalt Albinoni Adagiója. De nem a közismert édesített változat, hanem a kicsit érces hangzású eredeti. A padhoz szegezett a csodálat. A dallam vég nélkül, ismétlődve áradt, szólt, szólt hosszan, aztán egy váratlan pillanatban vége szakadt – éppen úgy, ahogy a szenvedő szerzetes szerző életének. Tehát ez az eredeti változat!
Nyugalom és írisz illata
Giulio ettől kezdve naponta meglátogatott. A parkban sétálgatva elmondta: nem nagyon ismerkedik senkivel. Tönkrement a házassága, hat évvel azelőtt elhagyta a felesége, akivel húszévesen házasodott össze. A halkan leszálló este magával ragadó volt, s jó partner volt Giulio is, aki nem zökkentett ki a gondolataimból. Vasárnap kora reggel bevitt a városba – meg akarta mutatni a katedrális alatti katakombákat. Délben vendéglőben ebédeltünk, s délután, miközben a folyó partján róttuk az utat, rövid történeteket beszélt el a városról és a régi hangszerekről. Signora Valeria egy reggel azt mondta: gyorsabban haladok a munkával, mint gondolta, ezért a mai napon bemutatja a villát. Kezdjük a pincével, mondta, és a lépcsőfeljáró alá vezetett. A tágas, boltíves pince ugyanolyan rendezett volt, mint signora Valeira egész környezete. Tiszta, száraz rekeszek várták az ősszel beérő krumplit, káposztát, almát.
A szőlőfürtöknek elkészített rudak tisztára súrolva várakoztak, a polcokon befőttesüvegek rejtették a berakott cseresznyét, ringlót, szilvát, őszibarackot. Hamarosan lekerül helyére a tök, a cukkini, az őszi karfiol, a brokkoli. Sok zöldséget nem is ismertem.
A pince másik oldalán a porlepte borospalackok feküdtek. A ház földszintjén a nappali mögött húzódott a tágas ebédlő. Ablakai a hűvös parkra nyíltak, s a délutáni verőfényt homokszín függönyök tompították. A sötétbarna faragott bútor méltóságteljesen szolgálta a kényelmet, a hosszú ebédlőasztal hímzett bársony terítője elnyelte az asztali zajokat. A nehéz székeken azonban vidám virágmintás ülőkék hívogattak hosszas ebédekre. Az emeleten a lakószobák és vendégszobák sora húzódott, egyedül signora Valeria hálószobája előtt állt egy tágas fogadószoba halványbarna szőnyeggel, mókusszín huzatokkal. Kellemes nyugalom és az írisz illata töltötte be a helyiséget.
Biztonságos, mint a Föld forgása
Szeptember vége szíven ütött. Eszembe jutott, hogy mindennap elkövetkezhet az ősz. Rövidültek a napok, s én aggódva figyeltem a fák leveleit, fakulnak-e, száradnak-e már. De a természet nem vette tudomásul a naptár állását. A növények fáradhatatlanul zöldelltek, és fittyet hánytak a félelmeimnek. Giulio látogatásait lassan megszoktam, mert gyakran ismétlődtek. Minden délután, este megjelent, és halk hangján csatangolni hívott. A várost keresztül-kasul bejártuk, már a közeli- távoli környék volt soron. Egy alkalommal egy távoli kastély parkjában szakadt ránk az este. A padon üldögéltünk, amikor egy csapat rosszképű suhanc ment el mellettünk. Csak az autóban ülve mart belém a rémület: ezek megtámadhattak volna bennünket! Akkor döbbentem rá, hogy ha Giulióval vagyok, sose félek. Giulio biztonságos volt, mint a Föld forgása. Hirtelen szembesültem a ténnyel. Elszégyelltem magam, hogy milyen vak vagyok. Mert Giulio az ő szemérmes módján nem mondott semmit. S én nem vettem észre mozdulatában az érzést, amikor védőn átkarolta a vállamat, vagy hazafelé kocsikázva az autóban a vállára húzta a fejemet.
Másnap kora reggel úszni hívott. Menet közben a kezem után nyúlt, s én, szokásomtól eltérően, nem húztam el. Hosszan rám nézett. Ekkor tapasztaltam először életemben, hogy a tekintetek néma beszéde is érthető. Szó nem esett róla, mégis megváltozott minden, mint amikor az ökölbe zárt tenyér kinyílik. Attól a reggeltől kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Signora Valeria komoly tekintete egyetértőn nyugodott rajtunk, a napok egyforma szépségben teltek, s Giulio akkor is velem volt, amikor hetekre elszólította a munkája. Tudtuk, hogy mindig visszajön – és vissza is jött. A könyvtárszobai könyvek címei szép sorjában bevándoroltak a bőrkötéses nagykönyvbe. Minden kötetbe katalóguslap került, pontosan kitöltve. A későre tolódott reggeleken pára időzött a park fái alatt, s éjszaka a nyitott ablak mellett már gyapjúpokrócot kellett teríteni a paplan fölé. November elején jártunk, s én egyre tologattam magamtól a gondolatot, hogy időm letelt...
Menni kell!
Giuliónak hónapokra el kellett utaznia egy tanulmánya miatt. Az utolsó éjjelt együtt virrasztottuk végig. A jövőnkről beszéltünk. Neki mennie kellett, és mennem kellett nekem is: de megállapodtunk, hogy fél év múlva találkozunk. A repülőtéren szinte könnyű szívvel búcsúztam. Ő szótlanul nézett rám, és erősen szorította a kezemet. Elment, és én is hazajöttem. Soha többet nem találkoztunk. Egyszer mégis. Négy évvel később még mindig nem tudtam beletörődni abba, hogy elvesztettem. Vakon és süketen jártam a világban. De aztán azt gondoltam, így nem szabad élni – s készültem az elmenetelre. A végzetes napon azonban kinyújtotta utánam a kezét. Este bekapcsoltam a tévét, egy kulturális magazin ment. Azt hittem, az őrület játszik velem: a képernyőn művészettörténeti előadás folyt, s az előadó Giulio volt. Szememből megindult a könny. Már nem láttam az arcát, csak halk, magyarázó hangja úszott nyugtatón a fülembe...
