Több százezer nő él egyedül, mert elváltak, szakítottak a szerelmükkel vagy éppen megözvegyültek.
Ez nem jelenti azt, hogy magányosak. Van, aki jár valakivel, és van, aki önként, saját elhatározásából él egyedül.
A „szegényke”
Még a 20. század második felében is enyhén szólva „furcsának” tartották azt a felnőtt nőt, akinek nem volt férje. Környezete rásütötte a „más, mint a többi” bélyeget – kissé csodabogárnak, szerencsétlenkének tartották, aki nem képes férjet fogni magának. A norma úgy volt beállítva, hogy minden „normális” nőnek kellett egy férj. És bármi áron. Nemcsak a középkorban, hanem a 20. század 70-es éveinek végén is!
Nem sokat változtatott a helyzeten az sem, amikor a 18. század végén az egyházi házasság mellett polgárjogot nyert a polgári házasság is, tehát a házaspárok már akár el is válhattak. Az Osztrák–Magyar Monarchiában a 19. század utolsó harmadában mindössze kétszázezer házasság végződött válással. A fő válóok az ivás és a hűtlenség volt, az összeférhetetlenség, a „kibékíthetetlen ellentétek” vagy akár az unalom szóba sem jöhettek. A válások, szakítások és a szingliség lavinája a múlt század 90-es éveiben indult el.
Erzsébet mondja:
– Húszéves koromban mentem férjhez, mert otthon folyton rágták a fülemet, hogy már benne vagyok a korban. Milyen lány az, aki nem kell senkinek?! Tizenhárom év múlva elváltam. Nem egy harmadik miatt váltam el, csak nagyon nem illettünk össze. Fél évszázaddal korábban nem válhattam volna el, mert abban az időben a válás azt jelentette, hogy pénz nélkül maradok, és nem lesz tető a fejem felett. Akkoriban a nők nem tanulhattak, nem dolgozhattak, a nőnek saját jogán nem lehetett vagyona. Létkérdés volt, hogy egy nő férjhez menjen, és aztán kitartson a házasságban. Nagy kötényt hordott, és az mindent eltakart.
Csak a huszadik század másik felében tűnt el a „szegényke, akinek még férje sincsen” szemlélet. Az egyedül élő nőre már nem néztek úgy, mintha a Marsról pottyant volna ide.
Megkezdődött a dicső szingliidőszak. A szingli egyedül él, és élvezi az életet. Független és izgalmas. Persze, minden extrém helyzet rossz. Az is, ha mindenáron férjhez akarunk menni, akárkihez, akivel semmiben sem passzolunk – és az is, ha a szingliállapotot az egekig magasztaljuk, azaz egy hazugságból erényt kovácsolunk.
A világon számtalan egyedülálló harmincas-negyvenes nő és férfi mászkál, akik többé-kevésbé megszokták az egyedüllétet. A pszichológusok újabban azt mondják: az egyedüllétet köztes időszaknak kell felfogni. Az egyedüllét jó arra, hogy egy ponton megálljunk, végiggondoljuk az elmúlt éveket, számba vegyük, mit csináltunk jól, mit rosszul, min kellene változtatni. Rendet rakunk a fejünkben, és felkészülünk egy új életre. A magány ne legyen életprogram. Az ember általában nem arra született, hogy egyedül legyen, hanem arra, hogy párban éljen. (Persze vannak kivételek: vannak emberek, nem is kevesen, akik szeretnek egyedül élni. És jól érzik magukat egyedül. De nem ez az általános.)
Mainapság (a válási adatokat elnézegetve) úgy tűnik, hogy a mai fiatalok nem ugyanazzal az emberrel fogják leélni az életüket, akár háromszor is párt cserélnek majd.
A megkönnyebbülés évei
– Most egyedül élek, mert a házasságom egy nagy tévedés volt. Ha már egész bensőnk tiltakozik az ellen, amiben vagyunk, élünk, akkor választhatunk: vagy bolondokházába kerülünk, vagy elválunk. Minden válás kudarc, fájdalom, de az életből nem lehet kispórolni a fájdalmat. És az egyedüllét sokszor megváltás – mondja Erzsébet. Az ő egyedülléte négy évig tartott.
– Nem állíthatom, hogy magányos lettem volna, hisz velem volt a fiam, aki most tizenhat éves. Egy karitatív egyesületben dolgozom. Megismerkedtem egy férfival, de nem élünk egy háztartásban. Az igazat megvallva, a négy év alatt kialakult a saját ritmusom, és nemigen tudnám megszokni, hogy változtassak az életemen. A magam ritmusa szerint élek – és szeretek így élni. Nemigen akarom járomba hajtani a fejemet, hisz egyszer már megjártam. Nemigen tudom elképzelni, hogy megint mindenben alkalmazkodjam. Egyelőre ezt gondolom – fejezi be mosolyogva.
Az egyedüllét hasznos volt Erzsébet számára, és segített neki, hogy rátaláljon önmagára.
– Pontosan emlékszem, mit csináltam, miután kimondták a válást. Képeket vettem a lakásba, és megszabadultam mindentől, ami a volt férjemre emlékeztetett. Kidobtam vagy elajándékoztam a közösen vett tárgyakat, az ormányukat fölemelő elefántokat, amelyeket a külföldi nyaralásokon vettünk, a CD-ket, amelyeket közösen hallgattunk. Megváltam a drága karperecektől is, a rókabundámtól, amelyet a férjemtől kaptam. Most másokat boldogítanak.
Új bútort vett a hálószobába, átfestette az egész lakást, és végre minden asztalra virágot tett, ami addig tilos volt, mert a férje nem szerette a lakásban a virágot. Mivel Erzsébet volt az, aki válni akart, nem siratta évekig a házasságát – egy idő után inkább megkönnyebbülést érzett.
– Végre nem kellett magyarázkodnom, hogy miért nincs kedvem a szexhez. Nem kellett ebédre járni a pletykás anyóshoz. Jólesett, hogy végre a magam tempója szerint élhetek. Nem éreztem szorongatónak a magányt – mondja. Felújította régi barátságait, és eljött az a nap is, amikor egy új pasin kezdett gondolkodni. Ez két évvel a válóper után történt. De hiába keresett, nem volt a környezetében senki, akivel összejöhetett volna. – Arra gondoltam, talán az a sorsom, hogy egyedül éljem le az életemet. Lemondtam a szerelemről, nem vártam már senkire. És akkor egyik pillanatról a másikra rátalált a nagy érzés. Derült égből villámcsapás.
– Semmit sem jó erőltetni. Minél inkább akarunk valamit, annál kevésbé sikerül – vonja le a tanulságot.
A pszichológus még hozzáfűzi:
– Az egyedüllét utat mutathat. Az ember rájön, hogy önellátó tud lenni, és végső soron milyen jó az, hogy már nem függ senkitől. Tisztába jön a saját értékeivel. Az az ember, aki tisztában van önmagával, később a párkapcsolatában is sikeresebb és boldogabb.
Az egyedülálló ember gyakorlati problémákkal is szembetalálja magát. Nemcsak az érzelmi üresség jelent gondot, az, hogy nincs egy meleg test mellette, mert már senki sem alszik mellette, és amikor hazajön, senki sem várja, hanem az is, hogy mindenre egyedül van, mindent egyedül kell megoldania – és csak az van elvégezve, amit maga elvégez. Gondolunk itt a bevásárlásra, az apró javításokra a lakásban, az intéznivalókra… Ezek a munkák eddig megoszlottak. Az első időszakban jól tesszük, ha összeírjuk a tennivalókat, és kipipáljuk azt, amit elvégeztünk.
Egyedüllét és magány
Hatalmas különbség van egyedüllét és magány között. Az ember különválik a férjétől, de ez nem jelenti azt, hogy a többi kapcsolatát is elveszíti – egyedül lebeg a semmiben. A szerelmet egy időre helyettesíthetik a családi kötődések, a barátok és a munkatársak. A magány egészen más valami! Sokszor magunk tehetünk róla, ha magányossá válunk. Magunkra zárjuk a lakás ajtaját, leeresztjük a rolókat, elbújunk a paplan alá, nem akarunk látni senkit, nem akarunk beszélni senkivel. Ez teljesen természetes magatartás válás, szakítás után. Csak ne tartson sokáig!
Aranka így élte meg a szakítást:
– Amikor a barátom tíz év együttélés után otthagyott – nem akart gyerekeket, én meg igen vágytam rá –, akkor kerítettem magamnak egy kutyát. Szuszival jól éreztem magam. Nem kérdezősködött, nem parancsolgatott. A nővéremhez egyáltalán nem jártam, a szüleimhez sem, mert mindig csak sajnálkoztak rajtam, vagy olyasmire akartak rávenni, amihez semmi kedvem nem volt.
Az elvonulásnak rossz vége lett. Aranka teljesen elszigetelődött, és felszedett húsz kilót.
– Evéssel csillapítottam az ürességérzetemet. A szomorúságomat. Amikor tele volt a hasam, egyenesben voltam magammal. Kerek volt a világ. Kijártam sétálni a kutyusommal, azt mondtam: hisz mozgok eleget.
A magány rendkívül káros is lehet. Sokkal jobb, ha kibeszéljük magunkból a fájdalmunkat. Mindegy, hogy kinek: a barátnőnknek, az anyánknak, a testvérünknek vagy bárkinek, aki hajlandó meghallgatni bennünket.
A magányos emberre nézve az a legnagyobb veszély, ha magában tartja bánatát, mert ez depresszióhoz, belső feszültséghez vezet. A feszültséget pedig oldani kell, evéssel, alkohollal. Ki ezzel, ki azzal kompenzál. A magányos, bánatos ember fölöslegesnek és alacsonyrendűnek érzi magát. (De nem csak a magányos embereket fenyegeti ez a lelkiállapot! A házasságban élő emberek ugyanilyen magányosak lehetnek, ha a párjuk nem hallgatja meg őket, nem figyel rájuk.)
Arankát végül egyik munkatársnője mentette meg a depressziótól. Aranka mindig szeretett volna megtanulni flamencózni, és a kolléganője rászedte, hogy jelentkezzenek egy tánctanfolyamra.
– Aztán a fogyás már magától jött. Olyan szorgalmasan gyakoroltam, mintha az életem függött volna tőle. Fogyni kezdtem, mert egy idő után kényelmetlen volt a nagy hasamat rázni. Azelőtt soha nem voltam kövér.
Arankát a barátnője bevitte egy laza baráti társaságba, amely nyáron együtt jár biciklitúrákra, télen meg a hegyekbe. „Pasija”még nem akadt ugyan, de legalább van társasága, nem magányos többé, megint kerek neki a világ.
„Ez a te bajod, nem az enyém”
A magány nem szégyen. Mi, párban élők tesszük szégyenletessé. Mi bélyegezzük meg azokat, akik egyedül élnek. Akinek baja van saját magával, a saját sorsával, az szívesen mutogat ujjal a másikra. Mintha ezzel a saját baja kisebb lenne.
– Te egyedül élsz? – kérdezi Rita az érettségi találkozón Gitától. – Én el sem tudom képzelni, mi lenne, ha Józsi nem ülne ott a tévé előtt, amikor hazamegyek.
Rita, persze, azt nem mondja el, hogy napirenden vannak náluk a veszekedések, hogy néha egy hétig se beszélnek egymással, és mindig fenyegetőzik, hogy hazaköltözik az anyjához; hogy lépten-nyomon jósnőkhöz jár, akiktől a megoldást várja; hogy utálja a férjét, csak nincs ereje kézbe venni az életét... Azzal, hogy Gitát bántja, elfeledkezik arról, hogy elszúrta az életét, hogy rosszabb a sorsa, mint Gitának.
Molnár M.
