A legújabb kutatások szerint az emberi test akár 120-150 évig képes lenne működni. Persze, az sem mindegy, én hogyan érzem magam. Harmincévesen sokszor éreztem magamat százévesnek, a négyéves fiam és a kétéves kislányom mellett még két csecsemővel törődtem éjjel-nappal.
Amikor a 12 hónapos fiaim lépegetni kezdtek, hónapokig a talajtól felfelé egy méterig láttam csak tisztán. Ha másvalaki mondja, nem hiszem el neki, hogy ilyen van, de afelett homályos volt minden, mivel sem ideje, sem energiája nem volt a szememnek fókuszálni. (Amúgy is rossz a látásom.) Remélem, százévesen meg harmincévesnek fogom érezni magamat. Miért is ne? Bulizni, táncolni akarok. Csak viccelek, ugye. De térjünk a témánkra.
(© Gemmy Woud-Binnendijk)
Ahogy benne van a szóban, ez életünk közepe. Negyven év? Negyvenhat? Negyvenhárom? Talán nem is maga az évszám a fontos, hiszen morbid módon csak életünk végén tudjuk meg, hogy mi lehetett életünk közepe, akkor viszont már oly felesleges ez az adat. Volt-e életközépi érzése a nagymamámnak? A dédinek? Ezt már sosem tudom meg, mert nem meséltek róla, csak azt tudhatom, hogy én és a saját, 45 pluszos korosztályom mit érez. Még innen vagyunk a változókoron (vagy kellene lennünk), van még néhány nőileg teljesebb évünk – csodálatosak vagy nem csodálatosak, azt döntse el ki-ki maga.
Azért, mert nem totyogósokkal vagyunk körülvéve, hanem felnőtt vagy kamasz gyermekekkel, még nem szűnünk meg édesanyának lenni. Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond, mondják az okosak; vajon a kamaszokat nevelő édesanya hányszor várja haza késő éjszakába hajlóan a szárnyait bontogató csemetéit? Pórul járunk, ha azt akarjuk, hogy a gyerekünk pontosan úgy viselkedjen, ahogy mi viselkednénk hasonló helyzetben. Néha fájni fog neki az élet, csalódni fog, de a fájdalmat nem lehet az életből kispórolni. Hiába mondjuk, hogy sáros lesz a cipője, ha belelép a pocsolyába – rácsodálkozik, mikor belelép. Kötélidegek kellenek ezekhez az évekhez is.
Kedves gén, mi ez?
Életközépben van már egy kis időnk magunkkal foglalkozni, mert a gyerekeink is már csak magukkal foglalkoznak. Van időnk tükörbe nézni, felhajtani egy jó bőrgyógyászt – persze, meg sportolni is valamit, kardiót, jógát, piláteszt (ebben a sorrendben), hiszen a kicsi gyerekek mellett a hátgerincünk jócskán megterhelődött.
A pluszkilókat is illene ledolgozni, amelyek 40 felett már tapadnak ránk. Elég, ha jóízűen megeszünk egy sütit, máris két kilóval többet nyom a mérleg...
Megéri több időt és energiát fordítani a külsőnkre, mondhatnánk így, 12 előtt 5 perccel, mert a kapuban már ott fenyeget a menopauza bubusa. Utána állítólag mindez nehezebb lesz, rá se nézhetünk a tökös-habos kávéra, már attól felcsúszik pár kiló. Persze, ebben nagy szerepet játszik az öröklődés is, de 55 évesen nem vehetjük elő a géneket, és nem kérhetjük tőlük számon: Kedves gén, mi ez??? Nem. Akkor már mi fogjuk rosszul érezni magunkat a bőrünkben, nem a génjeink.
Csúcson vagyunk
Az életközépi válság beköszönhet a párkapcsolatunkban is. Akkor is, ha van párunk, akkor is, ha nincs. Jobbik eset, ha húszéves házasságban élünk kedves férjünkkel, boldogságban, szeretetben nevelgetjük közös lurkóinkat, s hellyel-közzel minden rendben van köztünk. Ám ilyen csak a mesében van (bár nagyon remélem, hogy vannak párok, akik egymás támaszai tudnak lenni, s továbbra is együtt maradnak az úton). Mert szívás, ha nem így működünk.
Szívás, ha ugyan van férjünk, csak mintha nem is lenne, sőt: ő csak sokszorozza a gondjainkat. Etetni kell, mindennap tiszta ruhát kér, „amúgy meg egyedül vagyok, mint az ujjam, mert mindent én intézek a ház körül“. (Mint egyik olvasónk írta.) S ha ez továbbra is így marad, hát életünk másik fele sem lesz valami rózsás. Különben is, már sínen vagyunk, felértünk a csúcsra, és hitetlenkedve kérdezzük: Hol vagyok Én, hova lettem? Mindenem megvan, de hol vannak az álmaim...
Valahol elvesztek útközben. S a bennünk levő, felkavaró kis hangocska egyre hangosabban szónokol: kéne egy újratervezés, változtatni kell. Meg talán változni is. Egyszóval, meg kellene próbálni, s ha csak egy kicsit is sikerül elmozdulnunk a holtpontról, már megérte. Nehogy azt higgyék, hogy a válás az egyetlen megoldás, vagy az, ha bedöntünk mindent, mert azt gondoljuk: biztosan vár ránk még valami nagyszerű az életben. Nem!
Ámde szeressük magunkat annyira, hogy ne hagyjuk annyiban. Ne söpörjünk mindent a szőnyeg alá, mert a kupacban nemsokára orra fogunk bukni. Néha csak új célokat kell kitűzni, más hangsúlyokkal megpróbálkozni (rámosolyogni a férjünkre, mikor hazajön, megértetni vele, hogy szeretünk virágot kapni hétfőnként). S lehet, hogy nemsokára átrajzolódik a panoráma, ami eddig elénk tárult.
S az is lehet, hogy csak egy új, közös hobbi kellene – sokan együtt indulnak motortúrákra, beiratkoznak egy tánctanfolyamra, s a rebbenő testi érintésektől megtörténik közöttük a csoda. Mert néha beszélni sem kell, s a múlt sötét kútját a legjobb betemetni. Különben is, nem lehet mindent megbeszélni.
Felfordított élet
Aztán ott van az a helyzet, mikor a nő mellett nincs senki, élete kellős közepén egyedül van. Rossz kapcsolatból ki, egy kis szünet, aztán ugrás megint be, egy újabb rossz kapcsolatba... Ez az egyik forgatókönyv, a másik meg az, hogy a nő a lakásában idegen férfit – már a gázszerelőn kívül – évek óta nem látott. A szex pedig? Hm. Minden bűnös viszony fényévekre van tőle, „olyat“ ő már csak a filmekben lát. Az életközépi válság a munkánkban is elérhet bennünket. A nőknek a legnagyobb kihívást még mindig a család és a munka kötelén való egyensúlyozás jelenti. S még mindig túl asszertívak vagyunk, nagyon vigyázunk arra, hogy önérvényesítésünkkel a másik érdekei ne sérüljenek. Így aztán nem merünk váltani...
Talán azoknál a negyvenes hölgyeknél nagyobb az esélye egy válságnak, akik már 20 évet lehúztak, ha nem is egy munkahelyen, de egyetlen szakmában. Ennyi idő után már nehéz megtalálni a motivációt, ami előre lök. Érzelmeiket nem tudják aktiválni, mivel annyira benne vannak a munkájukban, szó szerint bele vannak nőve, hogy nincs is szemhatáruk. Nem látják, hogy mit is lehetne tenni azért, hogy legyen kedvük reggel felkelni, és ugyanazt a munkát folytatni. Mert lehet. Hogyne lehetne...
(© Gemmy Woud-Binnendijk)
Csak nézzünk körül, rengeteg online tanfolyam van, melyek segítenek új kapukat kinyitni, legyen szó a szakmánkról vagy akár a kollégák közötti kommunikáció fejlesztéséről. Bármi jöhet, ami segít nekünk. Ha meg nem szeretjük a munkánkat, parkolópályán vagyunk, akkor váltsunk. Akár 180 fokos fordulatot is vehet a professzionális életünk. Miért is ne? Ne gondoljuk, hogy ehhez már öregek vagyunk. (Két ilyen példa is szerepelt októberi lapunkban: a peredi Darázs László, aki 48 évesen lett masiniszta, a komáromi Morvai Nelli pedig kétszer is váltott, míg aztán a komáromi Csillagerődben megtalálta álmai munkáját.)
Mert úgy is hozzáállhatunk, hogy most vagy soha: aki nem az a negyven évig egy helyben ülő típus, tízszer is felfordíthatja az életét. Nem kell teljesen megváltozni, és isten őrizz!, hogy mindent eldobjunk magunktól, amit eddig felépítettünk. Ne akarjunk más emberek lenni. Inkább keressük meg rejtett tartalékainkat! S ne fogjunk mindent az elmúlt 20 év fáradtságára. Hisz tudom, hogy minden anya, minden feleség nagyon el tud fáradni a napi mókuskerékben. Kedves nőtársaim! Tervezzünk, dolgozzunk, éljünk! S ha így is elkap az életközép válsága, nem baj. Ez is az élethez tartozik. Ha érzem, tudok rajta változtatni. Mert akarok. Mert szeretnék.
