Az idő törékeny, amint az élet is. Eljön az az idő, amikor a gyermek gondoskodik a szüleiről, mert azok már megöregedtek. Az időskori gondoskodás által visszakapják azt a törődést és szeretetet, amit korábban pont ők, a szülők nyújtottak a gyermekeiknek. Ez a család értéke, ami az önzetlenségről és az összetartozásról szól. Az idősgondozás legfőbb erénye pedig a türelem és a tapintat.
Mindezen tulajdonságok megvannak az érsekújvári Petro Kornéliában (65) is, aki sokáig óvónőként dolgozott, majd a gyermekek világából átment az idősek világába. Gyermek és idős: két végletes világ, mégis számos párhuzamot felfedezhetünk bennük. S van még egy ráadás is: Kornélia gondozza 92 éves szüleit is. (Fotó: Cséfalvay Á. András)
Petro Kornélia
– Miként került az idősgondozásba?
– Harminchárom évig dolgoztam óvodában. Úgy éreztem, váltani kell, nem is a kifáradás miatt, hanem a pénz miatt. Szerettem volna anyagilag bebiztosítani magamat nyugdíjas éveimre. A fiam már felnőtt; a kötelességeimet otthon letudtam. Ausztriába készültem: a döntésben persze az is benne volt, hogy időközönként nem árt az embernek váltani. Volt már némi tapasztalatom, korábban a nagypapát gondoztam; de őt még a munka mellett.
– Hogyan lesz valakiből gondozónő?
– Először elvégeztem a Vöröskereszt gondozóképzőjét, egy évig német különórákra is jártam. Csak ezután indultam útnak. Egy gyönyörű alpesi településre kerültem egy bácsi mellé. Először megijedtem, mert fekvő beteg volt, mozgatni kellett, és szondán etetni. De azért nem futamodtam meg. Később már a nézéséből tudtam, hogyan érzi magát. Kéthetes turnusokban hét évig voltam mellette; igazság szerint ennyi idő alatt már érzelmi kötődés is kialakul a gondozott és a gondozó között.
Fájt, amikor a bácsi meghalt, szívből megsirattam. Én nem tudok váltásokról beszámolni a gondozói éveimből; igazából egy beteget gondoztam hosszú évekig. Utána nemsokára nyugdíjba mentem.
– A szüleivel milyen gondozói tapasztalata van? Itt már eleve adott az érzelmi kapocs, ezért is nehéz velük. Nekik mi mindig a gyerekeik leszünk!
– A szüleim 92 évesen is járóképesek. Anyukám nagyon örült, amikor nyugdíjba mentem: már nagyon várta, hogy a közelükben legyek. Három éve ápolom a szüleimet; egy éve naponta jelen kell lennem mellettük, mert rászorulnak a segítségre. Nem lettek betegek, nem érte őket baleset, ami levette volna a lábukról. Az időskori gyengeség fokozatosan alakult ki náluk. Édesanyámnak egy éve van szüksége járókeretre, Imre édesapám pedig nagyothall. Korábban főleg az ügyintézésben segítettem nekik, illetve a nagytakarításban, bevásárlásban, vagy orvoshoz vittem őket. Aztán ahogy idősödtek, egyre jobban igényelték az odafigyelést. Egy évvel ezelőtt az anyukámnak új gyógyszereket írt elő az orvos; de nemhogy jobban lett volna tőlük, hanem ellenkezőleg, lebetegedett. Akkor azt hittük, hogy elveszítjük. Azóta naponta ott vagyok nálunk.
– Az idős ember nehezen tudja beosztani magának a gyógyszereit, még ha van is gyógyszerrendezője. Sok gyógyszert szednek a szülők?
– Az én szüleim nem igazán éltek gyógyszerekkel. Csak pár éve kaptak vérnyomásra orvosságot. Egyiküknek sem tesznek jót a pirulák: apukám mindentől könnyen bedagad, anyukámat pedig hasmenés gyötri. Mivel apukám már nagyothall, fióknyi hallókészüléke van: de egyik sem jó, vagy épp nem ért hozzá. A nagyothallás pedig kalamajkákat szül. Konfliktus támad köztük az édesanyámmal; néha meg csak nevetünk a vicces szituációkon. Ugyanazt mondják mindketten, tehát szóban egyetértenek – csak már nem hallják egymás szavát. (Mosolyog.)
– Az étkezéssel minden rendben van? Ki főz rájuk?
– Otthon egyfélét főzök, majd még a fűszerezés előtt szedek nekik az ételből. Nem ehetnek fűszereset vagy csípőset: erre nagyon ügyelek. Ha pedig kalácsot, édességet sütök, akkor egyik felét diabetikusan készítem, mert a férjem cukorbeteg. Mindent meg lehet oldani, fő az odafigyelés! Anyukámnak régóta problémája van az epéjével és a veséjével, de mindig odafigyelt az ételre. Nagy az önuralma, igyekszik karbantartani a testét. Naponta tornázik, persze csak óvatosan. Ők apukámmal még a régi generáció, annak idején nem szaladtak mindennel orvoshoz, inkább kihasználták a természet patikáját. Még a felmenőiktől megtanulták, hogy melyik gyógytea mire jó. Leggyakrabban a lábuk fáj – vagy épp elfelejtenek vizet inni, és attól szédülnek, vagy megfájdul a fejük.
– Mi azt tartjuk, hogy az idős szülőkről elsősorban a gyereknek kell gondoskodnia. Ezzel csak visszaadjuk nekik azokat az éveket, amelyeket a mi pátyolgatásunkkal töltöttek annak idején. Az idejüket, energiájukat áldozták ránk – nem csak magukra gondoltak, a jövőre is, az élet folytonosságára. S ezért megérdemlik a törődést! Nálunk az idősotthon opcióként se került szóba. A férjemmel háromszobás lakásban élünk. Nemrég átalakítottuk a beosztást: ha netán az egyik szülő egyedül marad, akkor a harmadik szoba az övé lesz.
Hatvanhét évnyi házasság és együttlét után nem könnyű egyedül maradni! Szüleim ugyanis ennyi évet éltek egymás mellett szeretetben, boldogságban. Házasságuk pedig példamutató.
– Hogyan telik egy munkanapja? Hiszen igazából még mindig dolgozik. Az idősek ellátása igényes munka – csak valahogy a gondozást mifelénk még nem tartják valódi munkának.
– Reggel, amint felkelek, az első dolgom, hogy felhívom anyukámat, és érdeklődöm a hogylétük felől. Ha nincsenek jól, akkor sietek hozzájuk, és az egész napot velük töltöm. Ha jól érzik magukat, akkor délelőtt otthon elvégzem a dolgom, megfőzök, és viszem is a meleg ebédet. Szüleim ebéd után lepihennek – én addig elmosogatok, elrakodok, takarítok egy kicsit. A pihenés után kimegyünk sétálni. Van egy kutyusunk, a szüleim is szeretik; örülnek négylábú barátjuknak, ezért a kutya mindig velünk tart. Az állat jó barát; megfigyeltem, hogy sokszor a kutyus motiválja az időseket, hogy kimozduljanak egy kicsit... A séta után olvasnak vagy a tévé előtt ejtőznek.
– A tévé is a barátjuk? Sok idős számára az jelenti a külvilág egyetlen ingerét...
– Az én szüleim már egyre kevesebbet nézik a televíziót. Korábban szerették a sorozatokat és a kabarékat; de mára vagy nem értik az új idők szavát, vagy számukra túl modernek a felvetett témák – vagy csúnyán beszélnek a filmekben. Ezt nemigen szeretik, a csúnya beszéddel szemben elutasítók. Elalvás előtt még felcsörgetjük egymást, szeretek meggyőződni arról, hogy minden rendben van-e.
Önzetlenségből jeles
– A szülei csak önre számíthatnak? Más nem kapcsolódik bele a gondozási láncba?
– Van egy öcsém, de ő még dolgozik, nincs ideje. A sógornőm pedig a beteg anyukáját gondozza. Igazából a férjem segít a mindennapokban. Mivel nincs jogosítványom, ő visz-hoz, ha kell, naponta többször is a volán mögé ül miattunk. A szüleim amúgy még ellátják magukat, szeretnek tevékenykedni. Olyan apróságokban segítek, amihez finommotorika szükséges: borotválkozás, körömvágás, hajszárítás. Gyakran csak azért megyek, mert igénylik a társaságot, hogy beszélgessünk, hogy meghallgassam őket. Nemegyszer megtörténik, hogy anyukám rosszul érzi magát, majd beszélgetünk egy órácskát, és máris kisüt neki a nap. Elmeséli a sokat hallott történeteit, melyek az élete keretét adták. Én pedig boldog vagyok, hogy itt vannak és még mesélnek.
– Azt mondják, hogy az idős ember belökődik egy szürke zónába, mert nem tudja használni a modern világ eszközeit. Hiába fitt, mégis a lét szélére sodródik...
– Nem volt egyszerű nekik megszokni a mostani mobiltelefonjukat. Nemegyszer fejvesztve rohantunk hozzájuk, mert többszöri csengetésre se vették fel. Majd kiderült, nincs baj; épp csak nem hallották a csörgést. Megesik, hogy a kulcsot a zárban felejtik, és nem hallják a csengőt. Ez is bonyodalmakat okoz. Az egyik kedves szomszéd néz rájuk ilyenkor, és értesít bennünket a helyzetről. Tíz éve komfortosítottuk a fürdőszobát, a kádból úgysem tudtak már kiszállni. Nehéz volt keresztülvinni az újítást, nemigen akarták elfogadni a zuhanyt. Az idős ember egyik ismérve, hogy kevésbé rugalmas, mint a fiatal – ragaszkodik a régi dolgaihoz. Mindketten átélték a második világháborút, nagypapa a hadifogságot is megjárta. Édesapámnak mint legidősebb gyermeknek korán munkába kellett állnia. Most is jó erőben van, és azt hiszi, hogy mindent meg tud csinálni. Nem győzzük beállítani utána a tévét, megszerelni a csapokat. (Mosolyog.)
Szeptemberben, amikor nagytakarításba kezdtem náluk, édesanyám elesett, mert annyira igyekezett segíteni. Jó ez a munkakedv, mert a tevékenység az élet motorja; csak az idősebb ember néha megfeledkezik a határairól.
– Életkedvük folytonosan lobog? A kilencven év magas kornak számít!
– Apukám jó orgánumával sokáig erősítette a Csemadok kórusát. A hobbija a mai napig megmaradt; szeret zongorázni és énekelni. Emellett a Bibliát olvassa. Örülünk, hogy van elfoglaltsága. Édesanyám is szeret olvasni, de ő már kevesebb bír, hamar fárad. Neki vannak hullámvölgyei, amikor biztatásra szorul. A velem egykorú ismerősök – akiknek már nem élnek a szüleik – azt mondják, hogy készüljek fel a búcsúra... Mert lassan eljön az idő, amikor nem lesznek. Ilyenkor mindig megkérdezem: hogy lehet ilyesmire felkészülni? Azon vagyok, hogy a kedvükbe járjak, bearanyozzam idős napjaikat.
– Ön dolgozott gyerekekkel és idősekkel is. Van valami közös ebben a két végletben?
– Igen, csak fordított az eredmény. Amikor a pedagógus a gyerekeket terelgeti, látja a fejlődésüket, készségeik gyarapodását. Az időseknél csak a hanyatlást lehet lekövetni. A lejtmenet kinél gyorsabban, kinél lassabban következik be, és egy idő után nem visszafordítható. Ezt el kell fogadni.
– A mindennapokban mivel tud megpihenni?
– Mindig nagyon szerettem kézimunkázni. Nem tudtam tétlenül ülni a televízió előtt, így rengeteg amigurumi figurát horgoltam. (Az amigurumi egy japán kötési vagy horgolási technika, kitömött figurát jelent. – A szerk. megj. ) Ám tavaly begyulladt az egyik ujjam, azóta pihentetem a hobbimat. Ellenben naponta olvasok, szeretem az igényes könyveket: ez az én esti kikapcsolódásom. Nyugodtan hajtom álomra a fejemet, mert úgy érzem, nem vallottam kudarcot életem nagy feladataival.
