Valljuk be: nem állunk olyan rosszul. Van tető a fejünk felett, van munkánk és szerető családunk, van mit ennünk, évente legalább egyszer eljutunk nyaralni. Ám mégsem vagyunk igazán elégedettek, mert nem azon az úton haladunk, amelyet egykor megálmodtunk. Ami egy álomélethez vezetne.
Szinte minden este zongorázom, barátnőm pedig énekel – közös fellépésünkre készülünk. Napközben a számítógépem előtt ülök, második regényem utolsó fejezetét írom, és a könyv remélhetőleg ugyanakkora vagy még nagyobb sikert arat, mint az első. Maradék időmben jótékonysági munkát végzek, besegítek egy Down-kórosokat tömörítő klubba... Ez volt az első számú álmom. Az első számú tervem.
(Kép forrása: instagram.com/artistwonders)
Ma az életem olyan, amilyennek szeretem. Bár nem olyan, mint amilyennek jó pár évvel ezelőtt elképzeltem (lásd fenn). Mert csak a második számú terv jött be. Az első számú terv szerint ma, ugye, gyermekgyógyászként dolgoznék, de csak fél munkaidőben, mert a férjem páratlanul sikeres volna a munkájában, és három jókedvű gyerek ugrándozna tágas és napfényes otthonunkban...
De minden másképpen alakult: először is nem voltam olyan kitűnő a szükséges tárgyakból, hogy esélyem lett volna az orvosi egyetemen. A három csemete már csak egy patchwork családban jönne össze, ha szintén elvált barátom hozná két fiát az én lányom mellé. Gyerekét egyedül nevelő anyaként örülök, ha a megbízásaimnak eleget tudok tenni. Arra, hogy regénybe fogjak, se időm, se energiám. A zongorázást már rég feladtam, terhes kötelességnek éreztem az állandó gyakorlást. Az egyes számú tervben szereplő barátnőm pedig olyan messze lakik tőlem, hogy örülünk, ha havonta egyszer találkozunk.
Nem én vagyok az egyetlen, aki nem azt az életet éli, amit elképzelt magának. Lássuk csak legjobb barátnőmet: színészi pályáról és nagyvárosi életről álmodott, de nem vették fel a színművészetire. Ma vidéken él, ikreit neveli, és besegít férje vállalkozásába. Egyikünk sem érzi magát boldogtalannak, csak néha egy kicsit frusztráltnak. Mert ha visszagondolunk a korábbi időkre, akkor még két életünk volt: az, amit épp éltünk, és az, amit majd – álmaink szerint – élni fogunk. Nem mesébe illő álmok voltak ezek. Nem azt vártam, hogy egy herceg jöjjön értem fehér lovon, vagy hogy hatosom legyen a lottón. Tisztában voltam vele, hogy az életben nem kínálják tálcán a legjobb dolgokat. Tudtam, hogy mindenért meg kell dolgozni – csakhogy nem (mindegyik) álmomhoz volt elég időm, elég erőm, kitartásom vagy kedvem.
A mai társadalom azt szuggerálja az emberbe, hogy mindenkinek joga van olyan életet élni, amilyet csak akar. Semmi sem lehetetlen, minden cél elérhető. Ez az üzenet nemcsak hogy hamis, még egy fricskát is ad: ha minden lehetséges, akkor csak mi tehetünk róla, hogy nem tudjuk megvalósítani álmainkat, terveinket.
Valamikor eljutunk oda, hogy mosolygunk a gyermekkori álmainkon. Azokat az elképzeléseket viszont, amelyeket már érettebb fejjel szőttünk, nem biztos, hogy meg tudjuk mosolyogni... Csalódottan és frusztráltan kérdezgetjük magunktól: Hol csúszott hiba a számításunkba? Nem voltunk okosak és elég tehetségesek? Lusták voltunk, és nem eléggé szívósak? Eljön a pillanat, amikor ráébredünk: nem tudtuk maradéktalanul megvalósítani álmainkat. Tágabb lett a világ. Régebben az emberek csupán családjuk tagjaihoz, szomszédaikhoz, kollégáikhoz, ismerőseikhez mérték magukat. Ma viszont – a tévé és internet korában – több olyan emberrel szembesülünk, akik nyilvánvalóan azt a fajta életet élik, amit mi is elképzeltünk. Eközben könnyen vesztesnek gondolhatjuk magunkat.
Az ember szelektíven észleli a dolgokat. Ha valaki másnak rosszul megy a sora, együttérzéssel reagálunk – majd automatikusan elhatároljuk magunkat tőle. Ha viszont mások sikeréről és szerencséjéről hallunk, egy belső hang rögtön felteszi a kérdést: És velünk mi van? Nem ártana tudatosítanunk, hogy a korábbi generációk és a világ más táján szerényebb körülmények között élők a mi életünket igenis nagyra tartanák: egészséges család vagyunk, megélhetést biztosító állásunk van, rendszeresen járunk nyaralni.
És mégis olimpiai elvek vezérelnek bennünket: magasabbra, gyorsabban, minél távolabbra. Valami különlegeset akarunk: érdekes munkát, izgalmas szabadidős programokat, minél több pénzt a számlánkon, befolyásos barátokat. A mai társadalom is azt szuggerálja az emberbe, hogy mindenkinek joga van olyan életet élni, amilyet csak akar. Semmi sem lehetetlen, minden cél elérhető. Ez az üzenet nemcsak hogy hamis, még egy fricskát is ad: Ha minden lehetséges, akkor csak mi tehetünk róla, hogy nem tudjuk megvalósítani terveinket.
Ha állandóan összehasonlítgatjuk magunkat másokkal, távol kerülünk önmagunktól és eredeti céljainktól. Aki tényleg tudni akarja, hogyan áll, számvetést készít: Mi lett a terveimből? Milyen életet élek most, és mit tehettem volna másképp, hogy elérjem a céljaimat? Csak így lehet őszinte választ adni arra a kérdésre, hogy miért nem jött össze egyik-másik tervünk.
Én például gimis koromban szabadidőmben inkább regényeket olvastam, minthogy az orvosi egyetemhez fontos tantárgyakkal foglalkoztam volna. (Barátnőm pedig az első elutasítás után nem is próbálkozott többször a színművészetin, inkább jelentkezett a tanítóképzőbe.) Egy zátonyra futott házasság nem egy főnyeremény ugyan, de a kedvesem még annak bizonyulhat. Hogy mi lesz a sikerkönyvemmel? Azt még megírhatom később is, ha a lányom önállóbb lesz. De nem is kell minden, még be nem teljesült célhoz magyarázatot keresgélni. Néha azt is beismerhetjük: túl magasra szárnyaltunk, nem is lettünk volna arra alkalmasak, amit kitaláltunk magunknak.
Még jobb, ha időben tisztázzuk, hogy a tehetség nem minden, önmagában nem elég a sikerhez. A tehetség olyan, mint a jó táptalaj, melyből esetleg szép virágok fakadhatnak. Ám a virágok gondos ápolást igényelnek, hogy előbújjanak, magasra nőjenek, és teljes szépségükben pompázzanak...
A siker is ilyen: állandóan, szünet nélkül dolgozni kell rajta. A döntő kérdés pedig ez: Képes vagyok arra, hogy meghozzam ezt az áldozatot? Még egy dolog, ami befolyásol bennünket: mások elvárásai velünk szemben. Szüleink, régi barátaink és talán még kedvesünk vagy exünk is azt gondolja, többre vihettük volna, ha élünk a lehetőségeinkkel. Tudat alatt összehasonlítjuk az életünket mások rólunk alkotott elképzeléseivel. Ezért nem csoda, hogy aki úgy érzi, nem teljesítette azt, amit (szerinte) mások vártak tőle, kerüli az osztálytalálkozókat. Mert fél attól, hogy mérlegre helyezik, mit ért el, és ő nem tud felmutatni semmi érdemlegeset. Pedig ne felejtsük: az életben olyasmi is főnyereménynek számít, amit mi átlagos dolognak tartunk. Például egy jó házasság vagy egy olyan munkahely, ahol nem futhatunk be ugyan ragyogó karriert, ám azzal foglalkozhatunk, amit szeretünk.
B terv, amely minőségében vetekszik az A tervvel
Legyen egy második tervünk (mely nem csupán pótlék és szükségmegoldás) arra az eshetőségre, ha nagy álmunk a végén nem valósulna meg. Vegyük például az élsportolókat. Csupán keveseknek adatik meg, hogy profiként sikeres karriert fussanak be. Ezért időben ki kell dolgozni egy második tervet, amelyben a sport továbbra is szerepet kaphat – csak másképp. (Például az egykori élsportolóból edző lesz.)
Sikerlista
Soroljunk fel vagy írjunk fel papírra öt olyan dolgot, ami jól sikerült az életünkben, és büszkék vagyunk rá. A pszichológusok arra figyelmeztetnek, hogy az, aki mindig csak arra összpontosít, amit még nem vitt véghez, gyorsan elfelejti, milyen sikerek állnak a háta mögött. Ha csak azon siránkozunk, hogy még egy lépéssel sem kerültünk közelebb a nagy álmunkhoz, gyorsan kimegy a fejünkből, mi mindent tettünk azon kívül. Az is sikernek számít, ha megtettünk egy hosszú biciklitúrát a párunkkal!
(Kép forrása: instagram.com/artistwonders)
Váltsunk nézőpontot!
Na jó, idén sem tudunk venni magunknak egy eredeti Dior táskát. De van mit ennünk, van tető a fejünk felett, és makkegészségesek vagyunk, nem? Ha mindig a gazdagok és szépek lehetőségeivel vetjük össze saját életünket, hamar elégedetlenné válunk. Ha viszont azokat is észrevesszük, akiknek sokkal rosszabbul megy a soruk, mint nekünk, hálásak leszünk a sorsnak, hogy ott tartunk, ahol.
Mondjunk le az elérhetetlen álmokról!
A sikeres emberek gyakran mondják, hogy céljuk mindaddig a szemük előtt lebegett, amíg azt el nem érték. Ez jó hozzáállás – ha valakinek tényleg fontos az álma (és megvan a tehetsége is célja megvalósításához). Ha nem olyan fontos, vagy az ember sejti, hogy megvalósíthatatlant tűzött ki maga elé, tudat alatt más dolgokat helyez előbbre. Más szempontból is vizsgáljuk meg céljainkat: ha tervünket csak úgy lehetne megvalósítani, hogy közben más, számunkra fontos dolgokról le kell mondanunk (család, nagyszerű munkahelyi csapat), jól gondoljuk meg, megéri-e.
