Mielőtt nekifogtam e cikk megírásának, hetekig Barabási Albert-László A képlet (A siker egyetemes törvényei) című könyvével álmodtam. A kemény kötésű, sárga fedelű kötet a legváratlanabb pillanatokban tűnt fel: egyszer kis híján ráléptem, miközben egy mezőn futottam, máskor pedig egy hirtelen támadt szélvihar sodorta felém.
Megpróbáltam hát utánajárni, mit üzenhet ezzel az elmém, így kisvártatva levettem a polcról és felnyitottam. A könyv a „vörös báró” történeténél nyílt ki, én pedig megvilágosodtam: azért nem hagy hetek óta nyugodni A képlet, mert írnom kell róla.
A „vörös báró” és a personal branding
1915-ben járunk, az első világháború idején. Egy köztiszteletben álló porosz család legidősebb fia, Manfred von Richthofen megelégeli, hogy a hadtáposoknál teljesít szolgálatot, ezért pikírt hangnemben panaszlevelet fogalmaz feletteseinek: „Nem azért álltam katonának, hogy elmenjek sajtért és tojásért, hanem egész más célzattal” – írja. Ezután – valószínűleg bárói rangjának köszönhetően – áthelyezik a légierőhöz, s mindössze huszonnégy vezetőóra után egyedül szállhat fel Albatros nevű kétfedelűjén.
Hamar bebizonyosodik, hogy a fiú képességei jócskán túlmutatnak a sajt beszerzésén: az első hónapban Von Richthtofen mintegy hat szövetséges vadászgépet szed le az égről, 1917 áprilisában pedig 21 gép esik a pilóta áldozatául – így a hónap „véres április” néven vonul be a történelembe. Von Richthofen mindeközben vörösre mázolja darázsszerű gépét, s úgy száguldozik az égen, mintha egy hentes köpenyéről csordogálna a vér. Az összesen 80 légi háborúban diadalmaskodó pilótára ekkor aggatják rá a „vörös báró” elnevezést, s kultusza ma, több mint száz év elteltével is tovább él. Könyvekben, hollywoodi filmekben, élelmiszerboltok hűtőpultján találkozhatunk a nevével, s még a Snoopy és a „vörös báró” című számítógépes játékban is feltűnik.
Igen ám, de az első világháborúban volt egy másik, nem kevésbé zseniális pilóta is, bizonyos René Fonck, akiről elképesztő teljesítménye ellenére vajmi keveset hallhattunk. Fonck a szövetségesek oldalán harcolt, s állítása szerint 127 német repülőgépet lőtt le – ebből 75-öt egymástól független források is megerősítettek.
Ezzel ugyan a dobogó második helyére szorul, de szakértők szerint legalább száz győzelem kapcsolható a nevéhez. Von Richthofennel ellentétben az ütközetek során soha egyetlen haja szála sem görbült, s taktikailag is magasan felülmúlta ellenfelét. Mégis: ha egy százfős társaságban feltennénk a kérdést, hogy kinek cseng ismerősen Fonck neve, aligha számíthatnánk sok jelentkezőre.
Hogy mi a különbség a két pilóta közt?
Az, hogy míg René Fonck személyéhez nem fűződnek kultikussá vált jelképek vagy cselekedetek, addig Von Richthofennek egy olyan világban sikerült felépítenie a saját énmárkáját (personal brandingjét), amelyben ez a fogalom nem is létezett (csak 1997-ben egy Tom Peters nevű újságíró vezette be a köztudatba). A báró pimaszságával, erőszakos tetteivel és élénk színű repülőgépével egyszerre vált a német propagandagépezet hajtóerejévé, s a korabeli közvélemény afféle sérthetetlen hőst fabrikált belőle.
„A siker soha nem rólad szól (…). A siker rólunk szól, és arról, hogy mi hogyan látjuk a teljesítményedet” – vonja le a következtetést Barabási Albert-László. Számunkra pedig a vörös báró története tökéletesen alátámaszthatja azt, hogy miért vált az énmárkaépítés az idők során az előrehaladás kulcsfontosságú eszközévé.
Ma mindenki márkát épít
A hatvanas évek végén a cseh származású pop-art-legenda, Andy Warhol megjósolta, hogy „a jövőben mindenkinek jut majd 15 perc hírnév”. Kora igencsak furcsának találta ezt a próféciát, Warhol elmélete azonban mostanra minden fronton beigazolódott. Az internet – s legfőképp a közösségi média – megjelenésével ugyanis alapjaiban felülíródtak a társadalmi normák, s életünk valamennyi területe alkalmazkodott az online világhoz. Míg gyermekkoromban (a kilencvenes évek közepén születtem) elképzelhetetlen volt, hogy a zenészeken, tévéseken, bestsellerírókon és sportolókon kívül bárki nagyobb médianyilvánosságot kapjon, addig mostanra a hétköznapi ember is híressé válhat, ha rendelkezésére áll egy okostelefon. Az emberi kapcsolatteremtés – beleértve a munkakeresést és munkaközvetítést – szintén átkerült az online térbe, ezért manapság azoknak sem mindegy, hogy milyen képet festenek magukról az interneten, akik nem vágynak szereplésre vagy hírnévre.
Andy Warhol
Tágabb értelemben tehát mindenki márkát épít: csak van, aki tudatosan, más pedig kevésbé tudatosan bánik az eszközeivel. Személyes brandünk egyrészt a viselkedésünkből, a kommunikációnkból, a megjelenésünkből és a teljesítményünkből tevődik össze, másrészt elválaszthatatlan részét képezi az is, hogy milyen lábnyomot hagyunk magunk után az interneten. Hiszen gondoljunk csak bele: napjainkban melyik munkáltató ne vizsgálná át alaposan potenciális alkalmazottja Facebook-profilját? Melyikünk ne nézne utána akár egy kozmetikus vagy egy fodrász munkáinak az Instán, mielőtt igénybe venné az illető szolgáltatását? Sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy legtöbbünkkel előfordult már, hogy lázasan törölgetni kezdtünk régi fotóinkat, amikor felkeltette érdeklődésünket egy komolyabb állás.
Építs az erősségedre!
A tudatos énmárkaépítés komplex dolog. Egy önazonos brand létrehozása, amely tömegekhez szól és értéket képvisel, túlmutat az önreklámon és az önsztároláson. Ez egy állhatatos munka, amelyhez elengedhetetlen, hogy az illető ismerje saját erősségeit és hátrányait, tudja, mi a pontos célja, illetve gyakoroljon némi önkritikát. Ha például életvezetési tanácsadóként szeretne befutni, nem árt, ha vannak önálló gondolatai, s nem magyarra fordított Brian Tracy- idézetekkel próbálja szédíteni célközönségét.
Az Instagramon és a YouTube-on számtalan tökéletes példát látni arra, hogy miképp lehet egy énmárkát önazonosan menedzselni. Csak hogy pár kedvencemet említsem: ott van például Ott Anna, a budapesti Hadik Kávéház művészeti vezetője, akinek személyes márkája az irodalom szeretetén alapszik, s egyfajta olvasásforradalmat robbantott ki az Instagramon. Vagy Szabó Anna Eszter, aki a környezettudatos életmód népszerűsítését tűzte ki célul, mostanra viszont több mint 11 ezer ember olvassa megdöbbentően őszinte gondolatait. S persze nem mehetek el szó nélkül a Puncs írója, Mucha Dorka mellett sem, aki Budapestről származik, de nálunk, Pereden telepedett le a férjével. Dorkának mind az írásai, mind vizuális tartalmai egyedi, kiforrott látásmódot tükröznek, oldalát lapozgatva pedig az ember újra és újra konstatálhatja, hogy az intelligencia bizony iszonyatosan menő.
Ugyanakkor sokan, sajnos, meglátják a könnyen jött siker lehetőségét a magamutogató szelfikben és a reklámokban, így ezeket felhasználva generálnak maguknak nézettséget. Az értékteremtés persze ezen a ponton háttérbe szorul, a követők pedig rövid idő után azt veszik észre, hogy nem kapnak mást kedvencüktől, csak reklámokat és tartalom nélküli tartalmakat.
Talán a legnegatívabb példa erre a Bish Bharbie néven elhíresült netceleb, aki a közelmúltban három videót készített – zömében kiskorú – követőinek arról, hogy milyen az élete szexmunkásként. A videók nagy részében önfeledten sztorizott és nevetett, ezzel azt az elképesztően káros üzenetet közvetítve nézői felé, hogy a prostitúció bizony nem is ördögtől való dolog – pedig de! A mi feladatunk tehát az, hogy megtanuljunk kritikusan szelektálni ebben a márkákkal teletűzdelt világban, saját márkánk felépítéséhez pedig olyan személyek munkásságát válasszuk inspirációforrásnak, akik a szemünkben valódi értéket képviselnek.
Az Instagram és én
Hogy mennyire nehéz színvonalasan menedzselni egy énmárkát, azt kicsiben a saját bőrömön is megtapasztaltam. 2017 tájékán kezdtem el tudatosabban foglalkozni az Instagram-oldalammal, amikor észrevettem, hogy az embereknek van igényük azokra a tartalmakra, amiket megosztok. Hogy szívesen nézegetnek gondosan megkomponált lifestyle-fotókat, s örömmel reflektálnak az oldalon közzétett írásaimra. Óriási lelkesedéssel vetettem bele hát magam a tartalomgyártásba, nem sokkal később viszont azon kaptam magam, hogy állandóan az Instagramon gondolkodom. Vagy azon agyaltam, hogy hogyan tudnék minél rendszeresebben posztolni, vagy azon, hogy miként tehetném fotóimat még esztétikusabbá. A helyzetemen nem könnyített az sem, hogy az Instagramot sokan a magamutogatók platformjának bélyegezték, így nemegyszer előfordult, hogy társaságban magyarázkodnom kellett, miért más ez, mint egy egyszerű önreklám.
Persze ahogy az lenni szokott, a befektetett energia végül többszörösen megtérült: ha ugyanis nem lett volna Insta-oldalam, talán most ezeket a sorokat sem írhatnám meg.
Máig tisztán emlékszem a pillanatra, amikor az Új Nő a platformon keresztül felkeresett – így részben az ottani tevékenységemnek köszönhetem, hogy ma olyan munkám van, amit szenvedéllyel végezhetek és szeretek.
Felpillantok a monitorról, ott virít polcomon A képlet, amellyel tavaly kilenc másik könyv mellett a Libri ajándékozott meg, hogy így köszönjék meg, hogy az olvasást népszerűsítem. Én pedig elmondani sem tudom, mennyire hálás vagyok azért, hogy egy olyan korban élhetek, amikor továbbíthatom az embereknek azokat az értékeket, amelyekben hiszek.
Kapcsolódó írásunk: Simply Bori
