Nemrégiben jelent meg Szomolai Tibor Felvidéki saga című regénye, amelyet jó szívvel ajánlok karácsonyi ajándéknak. Hiszen a karácsony családi ünnep, a családról szól, s ez a könyv éppen családi ajándék lehet: tanulságos, és erőt ad.
A könyv egy átlagos mátyusföldi család történetét eleveníti meg az 1900-as évek elejétől napjainkig. S bár az író részben a saját családja történetét írta meg, mindnyájan magunkra ismerhetünk a hősökben. A könyv magánkiadásban jelenik meg, és különlegessége, hogy a bordó szalagot (az egyébként vállalkozó) Szomolai Tibor emberei rakják rá saját kezükkel. Mint mondja: szerette volna, ha mindegyik könyvet megérinti egy meleg kéz, mielőtt a könyvesboltba kerül...
– Öné Szlovákia legnagyobb, erdei gombákat feldolgozó cége. Hogyan jutott eszébe, hogy könyvet írjon? – kérdezem Szomolai Tibortól.
– Alsószeliből származom. Feleségem révén kerültem Rimaszombatba, és vele kezdtem el járni az ottani katolikus templomba. Rimaszombatnak akkoriban csak szlovák plébánosa volt, a magyar katolikus közösség egyre sorvadt. Szerettük volna elérni, hogy a városnak magyar plébánosa is legyen. Ennek érdekében megalakítottuk a Rimaszombati Katolikus Kört. Előadásokat szerveztünk, valamint Fáklyavivő címen újságot is kiadtunk, amelynek én lettem a szerkesztője. Meglepetésemre írásaim nagy tetszést arattak. A kedvező visszajelzések önbizalommal töltöttek el... Hamarosan sikerült elérni célunkat: magyar plébánost kaptunk. És mivel nem akartam, hogy ez a történet feledésbe merüljön, ezért a téli hónapokban, amikor nincs gombaszezon, megírtam Fáklyavivő c. első regényemet. A könyv elkerült a kiadóhoz, ám végül állami támogatás híján nem jelent meg, csak az ismerősök olvasták. Biztattak: ne hagyjam abba az írást, még akkor se, ha a könyv kiadatlan maradt.
– És lassan megfogalmazódott önben egy újabb regény, a Felvidéki saga ötlete...
– A tavalyi év elején egy temetésen összejött a család. Közülünk a legidősebb – Árpád bácsi, édesanyám unokatestvére – ráébredt, hogy már ő sem él sokáig, és elejtett egy mondatot: mielőtt meghal, szeretné tudni, mi lett a családból. Merre futottunk szét a világba, kinek mi lett a sorsa? Ezt a többiek készpénznek vették, és felvetődött egy családi találkozó ötlete. A család minden ágából jelentkezett egy asszony – az enyémből az édesanyám –, aki felvállalta, hogy a maga részéről egyezteti az időpontokat a rokonokkal, illetve felállítja a saját családfáját. A szervezkedésbe engem is bevontak. Ahogy gyűltek a régi fényképek, a hol szomorú, hol vidám történetek megelevenedtek. Egyre nagyobb lelkesedés fogott el: jó lenne mindezt papírra vetni. Csak ezen járt az eszem, mikor egyik este a televízió előtt felkaptam a fejem. Épp a sagákról mutattak be egy kisfilmet. A saga egy izlandi irodalmi műfaj, amely a 9-12. században volt népszerű. Egyébként is imádom a történelmet, a vikingeket meg duplán. Az izlandiak a sagán keresztül mindig egy nemzetség sorsát mutatták be.
Kivettem egyet a könyvtárból, és mire tavaly júniusban elérkezett a családi találkozó ideje, már tudtam: ebben a stílusban fogom megírni a könyvemet. Egyértelmű emberek egyértelmű tettei, nincs lelki tépelődés, csak tesszük a dolgunkat, és kész. Dolgozunk, gyermekeink születnek, s ha valaki megbánt, odacsapunk... A történelem elvonul felettünk, háborúk jönnek és mennek, pártok és ideák alakulnak, majd tűnnek el. Mindez hatással van az életünkre. Azonban – mi mást tehetnénk? – megpróbálunk boldogulni, ahogy lehet.
– Feltételezem, a nagy családi találkozó jó alkalom volt arra, hogy további történetekkel gazdagodjon.
– Elsősorban a két legidősebbet, a már említett Árpád bácsit és annak testvérét, Rózsika nénit „céloztam meg” diktafonommal. „Csak hozz magaddal diktafont, öcsém – mondta Árpád bátyám –, leülünk egy üveg bor mellé, és annyit mesélek neked, hogy ihaj!” Rózsika néni pedig meglepetésemre így válaszolt: „Nekem nem is kell leírnom, édes fiam, mert én azt már megtettem. Tavaly meghalt az uram, és nem akartam, hogy az életünk feledésbe merüljön. Fogtam hát egy nagy füzetet, és teleírtam. Azt adtam karácsonyra a lányaimnak...” Nagyot néztem, ugyanis száz A4-es oldalról volt szó! Az már fél regény... Viszont nem szívesen adta kölcsön, hiszen nem a nagy nyilvánosságnak szánta. Megnyugtattam: nem is akarok eredeti neveket használni. Nem az volt a célom, hogy a mi családunk, hanem egy tipikus itteni család történetét vessem papírra. S ami a plusz: közben megírhattam a Felvidék történetét...
– De ha ez nemcsak az ön családjának története, hanem mindenkié, akkor mennyire valóságosak a könyv alakjai?
– Azt mondanám: nem teljesen valóságosak – ugyanakkor teljesen valósághűek. A szereplők nagyjából fele kitalált személy, pontosan azért, mert nem akartam hamis képet festeni. Például a mi családunkban nem volt áldozata az első világégésnek, ugyanakkor nem lett volna hiteles, ha ezt kihagyom a regényből, hiszen majd minden családból odaveszett valaki. A történelmi hűség kedvéért történészekkel is konzultáltam. Végigmentem minden fontos eseményen, és az MKP–Híd konfliktus is benne van, elvégre ez a mi jelenkori történelmünk. Itt azonban nem ástam mélyre, hiszen nem történelemkönyvet szerettem volna írni. A falubeli események pedig – az egész regény Alsószeliben és Királyréven játszódik – szinte teljesen úgy zajlottak le, ahogyan leírtam. Például van Alsószeliben egy Országzászlónak nevezett emlékmű, amelynek tetejéről az oroszok leverték a turult. Mégsem veszett el, mert az egyik gazda bevitette béreseivel az istállóba, és elrejtették a szalma alá. A gazdát később kitelepítették, ő azonban magával csempészte a „madarat”. 2000 környékén az önkormányzat rendbe tette az emlékművet, és akkor vetődött föl, hogy visszahozzuk a szobrot Magyarországról. Azonban kiderült: ott is „befészkelte magát”. Ma egy ottani emlékmű tetejét díszíti. Eddig az igaz történet. Én annyit változtattam rajta, hogy a turult Tótkomlósra repítettem, és azért éppen oda, mert a legtöbb szlovákot innen telepítették Alsószelibe. Szerettem volna azt is megmutatni, hogyan érintette az ottani szlovákságot a lakosságcsere.
– Az asszimiláció hogyan jelenik meg a regényében? Van benne olyan, hogy a nagyszülő nem érti a gyerekeket?
– Természetesen, hiszen ez is a mi életünk. Ugyanakkor be kell mutatni, hogy a két nép többnyire békésen él egymás mellett. Például, amikor az ötvenes években egymás mellett kaszáltak az emberek a szövetkezetben, az egyik férfi átszólt a másikhoz: „Van vized, Józsi?” Az meg azt felelte: „Samozrejme, mám”. És már kialakult a barátság... Vagy ott van a foci. Az alsószeli csapatban magyar és szlovák gyerekek is játszottak. És ha meccs volt, mind a magyar, mind a szlovák szülő Alsószelinek drukkolt... A regényem tehát csak olyan, mint az élet. Nem úgy éljük meg magyarságunkat, hogy mi, szegény magyarok senyvedünk az iga alatt. Igaz, nem esik jól, ha valamelyik politikus beszól nekünk, de attól a kenyér nem lesz se drágább, se olcsóbb. A kellemetlenséget földolgozzuk valahogyan, és megyünk tovább. Már nem is nagyon meditálunk rajta. Legföljebb azt jegyezzük meg: milyen kár, hogy ilyen dolgok is megtörténnek.
– Gyakran érezzük, hogy a magyarországi magyarok minden jó szándék ellenére nem értik, kik vagyunk. Nem akart könyvével kicsit az ő nézőpontjukon is „igazítani”?
– Bizonyhogy igen! Sőt: küldök is egy tiszteletpéldányt azoknak a magyarországi politikusoknak, akik a határon túli magyar kisebbségekkel foglalkoznak. Olvassátok el, kedves testvérek, és sok minden helyreáll a fejekben!
Mert látni a tanácstalanságukból, hogy egyszerűen nem értik: nem értenek hozzánk. De hogyan is értenének? Az ő magyarságtudatokat más tapasztalatok edzették, mint a miénket itt.
– Mi az a fő mondanivaló, amit szeretne üzenni olvasóinak?
– Történetem ott fejeződik be, ahol valójában elkezdődött: a családi találkozóval. Mert nekünk szétment ugyan a családunk, de akkor összejöttünk. Ott és akkor együtt voltunk, és tudtuk: mi egymáshoz tartozunk. Hasonlítunk egymásra, és van valami, egy láthatatlan szál, ami összeköt bennünket. És ezt a láthatatlan szálat dédanyám, a nincstelen zsellérlány szőtte. Ha fentről lenézett ránk, hát alaposan elcsodálkozhatott: ezek az én unokáim, akiknek az autói végigérik itt az egész teret? Ilyesmiket esznek-isznak, így öltözködnek? A család összvagyona több millió euró? Vannak köztük vállalkozók, igazgatók, rengeteg diplomás... És, gyerekek, ti sírtok, hogy milyen rosszul megy a sorotok?! Ha valóban lenézett volna ránk, még egy „fejbíszt” is kaptunk volna tőle. Én azt mondom, és ezt szeretném üzenni mindenkinek: ne sírjunk. Vegyünk példát őseinkről, akiknek százszor nehezebb sors jutott, mégsem panaszkodtak. Éltek, és tették a dolgukat. Ha mi is így teszünk, segítjük egymást, és összetartunk, akkor az Úr is megsegít bennünket. És nincs az az erő, ami ezt a fát ebből a földből kitéphetné.
