Szerkesztőségünkben az évek során rengeteg kreatív, sokoldalú nő fordult meg. Riportalanyaink közt voltak, akik gyönyörűen rajzoltak, festettek; mások az írás terén jeleskedtek, megint mások olyan szépen varrtak vagy hímeztek, hogy munkájuknak a fél járás a csodájára járt…
Jakab Dórára (52, Martos) azonban nem csak a kézimunkái révén figyeltünk fel. Bár a közelmúltban 2. helyezést ért el a Hollósy Mária-hímzőversenyen, s munkáira már a tengerentúlon is van kereslet, Dóra a technika s a műszaki dolgok világában is remekel. (Ha épp nem hímez, biztosan fúr-farag!) „Hogy fér meg egymás mellett a fúrógép és a hímzőfonal?” – kérdeztük tőle. (Fotó: Cséfalvay Á. András)
Jakab Dóra a keleti végekről, Nagytárkányról települt át a Csallóközbe. Jelenleg a komáromi Egressy Béni Művelődési Központ műszaki vezetőjeként dolgozik. Szabad idejében hímez, s martosi házikójukat építi-szépíti.
– Több évtizeden át a Bodrogközben éltél, sőt: oda is születtél. Mégis úgy döntöttél, áttelepülsz a Csallóközbe. Mi késztetett arra, hogy meghozd ezt a döntést?
– A magyar–szlovák–ukrán hármas határnál születtem a Nagytárkány nevű Tisza-parti községben. Nagyon szeretem a falut, máig szeretek visszajárni, a gimnázium révén viszont hamar Kassára kerültem. Ezután volt egy rövid kitérőm Prágába: katonaiskolába mentem, de néhány nap után rájöttem, hogy ez mégsem nekem való szakma. Végül a gimnáziumi osztályfőnökömnek köszönhetően a Thália Színházban helyezkedtem el, ahol kezdetben súgóként dolgoztam. Időközben színpadtechnikusi diplomát szereztem a budapesti Színművészeti Egyetemen, Kolár Péter akkori színházigazgató pedig műszaki vezetői posztot ajánlott a Tháliában. Ezt csináltam 14-15 évig. Aztán eljött az a pont az életemben, amikor úgy éreztem, új kihívásokra, változásra van szükségem. A gyerekeim Komáromban tanultak, ezért kézenfekvő volt, hogy a város közelében telepedjünk le.
„Már kislányként is a fiús dolgok érdekeltek: parittyát faragcsáltam, s mindig mindenem csupa kosz volt. Ha valaki megkérdezte, mi leszek, ha nagy leszek, rögtön rávágtam, hogy katona! És ez a középiskola végéig így is maradt…”
– Nem volt nehéz magad mögött hagynod Kassát?
– Máig úgy gondolom, hogy Kassa Szlovákia legszebb városa. Nem volt könnyű eljönni, de mindig is tudtam, hogy nem fogok örökre ott maradni. Nem tudtam elképzelni, hogy egy zajos betondzsungelben töltsem a nyugdíjas éveimet. Jó ideje nézelődtem már a vidéki házak között, amikor szembejött egy martosi hirdetés. Korábban többször jártam a faluban kikapcsolódni: a fiam a MartFeszt egyik szervezője volt, és a lányom is többször önkénteskedett itt. Végül őt kértem meg, hogy nézze meg a telket. Elég volt annyit mondania, hogy van benne fantázia, s már döntöttünk is. Azt is mondhatnám, Martos választott minket! (Mosolyog.)
– Hamar beilleszkedtetek?
– Igen! Mivel közvetlenül a vírus előtt költöztünk, a bezártságot és a karantént szinte észre sem vettem. Mindig volt mit tenni a házban és a kertben. A régi léceket kerítéssé alakítottam át, s a kutyaólat is én újítottam fel. Van fúróm, fejszém, kalapácsom: ezeket vettük meg elsőnek! Közben a Komáromi Jókai Színháztól felkerestek, hogy van számomra egy öltöztetői állás. Itt fél évig dolgoztam, majd Lakatos Róbert, az Egressy Béni Művelődési Központ igazgatója műszaki vezetői pozíciót ajánlott nekem. Lényegében a rendezvények, előadások technikai hátterét bonyolítom le. Gondoljunk itt a fény- és hangtechnikára, de a díszlet körüli teendőkre is.
– Katonaiskola, barkácsolás, műszaki érdeklődés… Hogy jön a képbe ezek mellett a hímzés?
– A parittya és a nyílpuska készítése hamarabb kezdett érdekelni, mint a hímzés! (Nevet.) Kézimunkával csak később kezdtem foglalkozni. A richelieu- és madeiratechnikákkal csak akkor ismerkedtem meg, miután férjhez mentem. Az anyósom tanította meg nekem, mert ő megrendelésre is rengeteg ilyen munkát készített. Én sokáig csak apró dolgokat hímeztem, aztán úgy tíz évvel ezelőtt Réka lányom megkért, hogy hímezzek ki neki egy textilpapucsot. Ez máig nem készült el, de vászontáskákat, párnahuzatokat, reklámpólókat – nagyjából mindent, amit hímezni lehet – azóta készítek.
„Napközben inkább fűrész és fúró van a kezemben. Hímezni este szoktam, általában tévézés mellett. Ekkorra fizikailag már el vagyok fáradva, a hímzés viszont kikapcsol.”
– Hogy sikerült odáig fejlődnöd, hogy a munkáidra külföldön is felfigyeljenek?
– Eleinte rengeteget kísérleteztem. Megtanultam, hogyan fogjam az anyagot, hogyan vezessem szépen a szálakat – mostanra mindez benne van a kezemben. Ahogy telt az idő, egyre több pozitív visszajelzést kaptam, s egyre több megrendelés talált meg. A nemzetközi postázás úgy indult, hogy néhány ismerősöm szerette volna megajándékozni a külföldre költözött szeretteit valamilyen különleges, kézzel készült dologgal, ami emlékezteti őket az otthonukra. Most ott tartok, hogy a szomszédos országokon kívül postáztam már az Egyesült Államokba, de Angliába vagy Svájcba is. Idővel elkezdtem a Facebookra is feltöltögetni a munkáimat, s ekkor már idegenek is megkerestek. Elterjedt a hírem.
– Van kedvenc mintád?
– Sok dolgot készítek matyó és kalocsai mintával, de ha más tetszik meg, azt is elkészítem. Nagy kedvencem például a Magyar népmesék főcíméből ismert motívum a galambbal és a virágokkal. Rengetegen kérik, nagyon szeretem, bár tegyem hozzá, az elkészítése nagyon időigényes.
– Tavaly második lettél egy megmérettetésen, amihez ezúton is gratulálunk. Hogy képzeljünk el egy hímzőversenyt?
– Be kell vallanom, sokáig azt sem tudtam, hogy léteznek ilyen versenyek. A Hollósy Mária-hímzőversenyre (eredeti nevén: Márie Hollósy vo vyšívaní – a szerk. megj.) egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet. A téma a hagyományőrzés volt, s én lefotóztam néhány mintámat, és elküldtem. Második helyezett lévén bekerültem egy emlékkönyvbe, kaptam egy érmet és egy fonalcsomagot. Jó érzés volt, hogy ilyen formában is értékelték a munkámat.
– Milyen lépésekből áll a hímzés folyamata?
– Első lépésben kiválasztom a mintát és a tárgyat, amire a motívum kerül. Ezután átmásolom az anyagra. Van úgy, hogy indigóval, de ha nagyítani vagy kicsinyíteni kell, akkor kézzel rajzolom fel. Hímzőkeretet nem használok. A munkát kézben tartom, úgy forgatom, ahogy kell, úgy feszítem meg, ahogy tudom. Ezután jön a varrás. Fontos, hogy honnan állunk neki a hímzésnek: meg kell találni azt a logikus irányt, ahonnan az eredmény a legszebb lesz. Alaposan át kell gondolni, honnan hová tartsanak a szálak. A kész munkát végül kimosom, kivasalom.
„A régebbi fonalakkal vigyázni kell, főleg a pirossal, mert ezek engedhetik a színüket. Ha pólót készítek, vagy olyat, amit aztán rendszeresen mosni kell, csakis új pamutot használok, ezek már jobb minőségűek.”
– Melyik alkotásodra vagy a legbüszkébb?
– Egyszer egy fehér blúzt úgy alakítottam át magamnak, hogy telehímeztem kék virágokkal. De nem akárhogy: mindegyiket más-más árnyalattal! A végeredmény nagyon különleges lett, ilyen darabja biztosan nincs senkinek. S egy vászontáska is eszembe jut, aminek az egyik oldalát teljes egészében kalocsai mintával töltöttem ki. Ennek az elkészítése jó pár hetet igénybe vett, végül egy kedves ismerősömnek ajándékoztam oda.
– Kánaán lehet számodra Martos, amely messze földön híres a hagyományőrzéséről. A faluban is tudod kamatoztatni a tehetségedet?
– Amikor Martosra költöztünk, a helyi hagyományőrző együttes felkért, hogy hímezzek nekik táskákat, amikben a cipőt és a csizmát vihetik a fellépésekre. Összesen 20 személynek készítettem táskát logóval, felirattal, saját névvel. Ha már itt teremtettünk új otthont, nagyon szeretném megtanulni a martosi rátétes hímzést is – ahogy a helyiek mondják, a „metílíst”! Ez egy egyedi és különleges technika, teljesen más típusú, mint amivel én foglalkozom. A lényege, hogy két anyagot dolgoznak össze (leggyakrabban fehéret pirossal). Sajnos, a faluban egyre kevesebben dolgoznak ezzel a módszerrel, de nagyon szeretnék találni egy igazi martosi mestert, akitől megtanulhatom.
„Amikor nincs kedvem hímezni, kötni szoktam. Legutóbb egy kisbabának készítettem ruhácskát. Makramézni is szeretek, elsősorban virágtartókat, de a horgolás valahogy soha nem kötött le. Lehet, majd egyszer annak is eljön az ideje!”
– Nem gondoltál még arra, hogy műszaki érdeklődésedet egy kicsit pihentesd, s főállásban is hímezz?
– A járvány alatt többször is eszembe jutott, de be kellett látnom: ha kiszámolnám, mennyi munkaórám van egy-egy megrendelésben, sajnos, nem sokan engedhetnék meg maguknak, hogy megvásárolják őket. Ez azért nagyban nehezíti a dolgot. De igazság szerint nem adtam fel ezt az álmomat: lehet, hogy egyszer majd tényleg a hímzés kerül előtérbe.
