Az írás 25 évvel ezelőtt az újra induló Nőben jelent meg. Egy szép, zöld szemű lányt szólaltattunk meg, aki anorexiában és bulimiában szenvedett. S most, 25 év után újra megkerestük Erikát...
ELSŐ TÉTEL
Milyen szép szeme van ennek a lánynak! – mondja egyik kíváncsi kollégám, mikor ránk nyitja az ajtót. Valóban, Erika arcában a sugárzóan zöld szeme a legszebb. A szivárványhártyát apró pontocskák pettyezik, amitől kissé sejtelmes lesz a tekintete. Azért jött, mondja, hogy elmesélje a történetét. Segíteni szeretne azoknak a nőknek, akik állandóan fogyókúráznak, és mégis híznak.
– Én mindig úgy gondolok a megmenekülésemre, mint egy csodára – néz rám. – Mert az is, isteni csoda!
Egy ilyen szép lánynak vajon mi elől kellett menekülnie? Sugárzik róla az egészség és a bizakodás. Vonzó, kissé molett lány. Most végezte az egyetemet, tanítani szeretne.
– Voltam már negyven kilóval nehezebb, sőt, alig több mint harminc kiló is! Nem hiszi? – pislant rám. Válltáskájából félig gyűrt fényképet húz elő: nyolc évvel ezelőtt készült. A csontig soványodott arcból hatalmas zöld szemek világítanak.
– Elsős gimis voltam, mikor a kép készült. Igazság szerint soha nem voltam papírvékony, mindig volt rajtam valami zsír. Elsőben aztán azt mondtam: Elég, lefogyok! Nem ettem, kilométereket bicikliztem a tűző napon, kimerítő tornagyakorlatokkal kínoztam magam. Meg is lett az eredménye: 14 éves koromban 165 centi és 35 kiló voltam. Édesanyám, ahányszor meglátott, elsírta magát. Ebből az időből csak arra emlékszem, hogy mindig éhes voltam. Juszt sem eszem! – gondoltam. Más nem is létezett számomra, csak a fogyókúra. Örülni csak annak tudtam, hogy fogyok: megint lement két kiló, hú, de nagyszerű! Milyen erős vagyok, milyen nagy az akaratom! – ismételgettem. Örökös kontrollkényszerben éltem. Pontosan beosztottam, mikor mit eszek: reggelire fél joghurtot, délben egy almát. Tartott ez vagy másfél évig. A sok koplalás miatt elmaradt a menstruációm, kihullott a hajam. A szüleim nagyon megijedtek, orvoshoz vittek. Hormonális tablettákat kaptam, de senki nem mondta meg, hogy mi a bajom. Csak biztattak, hogy egyek többet.
– Nem ez lett volna a megoldás?
– Megfogadtam a tanácsot, és elkezdtem enni. A napra is pontosan emlékszem, mikor billentem át a másik végletbe. A nagybátyám születésnapi zsúrján kezdtem el a habzsolást. Ettem és faltam hónapszám, abból az időből jóformán semmire sem emlékszem. Az az év egy folyamatos evés volt számomra. Akkor voltam életemben a legkövérebb. Forró pudingot ettem, hogy tönkretegye a gyomromat, hashajtót szedtem. Semmi sem segített. Nemhiába mondják, hogy a hízáshoz vezető út fogyókúrával van kikövezve. Aki kényszerevő, annak nem szabad fogyókúrázni.
– Otthon mit szóltak az átalakulásodhoz?
– Elég zűrös volt a helyzet akkoriban, a szüleim éppen válófélben voltak. Mindenki a saját bajával volt elfoglalva. Sovány korszakomban volt egy fiúm, János. Gyötrődtem miatta, napjában többször is elismételtem: úgyis elhagy, nem igaz, hogy szeret, nem szerethet egy ilyen dagit. Szakítottunk is, mikor három hét önkínzás után visszatértem a nyári gyakorlatról.
Forró pudingot ettem, hogy tönkretegye a gyomromat, hashajtót szedtem. Semmi sem segített.
– Most csinos vagy és jó alakú. Hogyan fogytál le?
– Hazugság, hogy a kövér nők kedélyesek. Minden kövér nőnek komplexusai vannak az alakja miatt. Minden kövér nő le szeretne fogyni.
– Neked hogy sikerült?
– Egy tucat barátnőm éheztette csontsoványra magát tinédzserkorában. Hogy én valójában beteg vagyok, erről először egy könyvben olvastam. Egyik barátnőm adta kölcsön Kerényi Gabriella Végleges fogyás című könyvét. Gabriella táncdalénekesnőként volt ismert, de pszichológusnak tanult. Nagyon nagy hatással volt rám, később személyesen is megkerestem. Nála értettem meg, miért is szenvedtem tizenévesen anorexiában – és hogy miért lettem később kényszerevő. A pszichológusnak, akihez itthon beutaltak, én beszéltem először a kényszerevés lelki okairól – sőt, kölcsön is adtam neki a könyvet. Az anorexiás epizódig igen jó, beilleszkedő gyerek voltam. Jól tanultam, a családnak nem okoztam gondot. A szüleim már kisgyerek koromban sem éltek jól. Az apám jóképű, jó dumájú amorózó volt, buktak rá a nők. Korán észrevettem, hogy figyeli a nőket, és ha csak teheti, rájuk sandít az utcán. Néha tréfásan beszéltünk is arról, hogy szerinte ki a jó nő. Amikor már ésszel fölértem a dolgot, és magam is nő kezdtem lenni – megnőtt a mellem, megnyúltam –, szorongva gondoltam arra, milyen nőnek tarthat engem. Biztosan nem olyan vagyok, mint amilyennek az egyetlen lányát elképzelte. Láttam, milyenek azok a nők, akiknek a megjelenését díjazza. Magamat igencsak elütőnek találtam tőlük. Ezért aztán lemondtam gömbölyödő formáimról, és halálos fogyókúrába kezdtem. Kisgyerek akartam lenni, aki a szülei gondoskodására szorul. Úgy néztem ki, mint egy kisegér, amivel azt „üzentem“ az apámnak: „Gyerek vagyok még, nem nő.“ Elutasítottam, hogy felnőtt legyek. Az orvos pedig – ahelyett, hogy megnézte volna, mi van az önéheztetésem mögött – az evésre próbált rábeszélni... Márpedig az anorexia nagyon könnyen átbillenhet kényszeres evésbe! Azzal, hogy koplaltam, bebizonyítottam magamnak, hogy erős vagyok, hisz lemondtam az evésről. Az orvos meggyőzött arról, hogy amit én erőnek érzek – a lemondást a vágyott ételekről, a cuki krémesekről –, az sima őrültség. Szóval, a maradék önbecsülésemet is elvesztettem, és elkezdtem falni. Kialakult a bulimia, amikor naponta többször hashajtót szedtem, hogy kiadjam magamból a töméntelen mennyiségű ételt.
– És János? Ő milyen szere-pet játszott az ügyben…
– Hát igen! János falusi fiú volt, vízvezeték-szerelő, én pedig gimibe jártam. Emiatt mindig komplexusai voltak. Gyakran mondogatta, hogy te lenézel engem, mert én kevesebbet tudok, és a többi. Én meg, hogy mégse legyek olyan tökéletes, elkezdtem kikerekedni. A kényszerevő és az önéheztető is mindig a számára megoldatlan helyzetekre keres megoldást. Tulajdonképpen a fogyókúra és az evés lesz a megoldás. A kényszeres evő nem azért eszik, mert éhes. Ez ugyanolyan szenvedélybetegség, mint a narkománia vagy az iszákosság.
– Neked mégis sikerült „meggyógyulni“...
– Először is megbékéltem önmagammal. Aztán megtanultam, mikor vagyok éhes, és mennyit kell ennem. Többé már nem félek az ételtől. Itt nem érvényesek semmiféle szabályok, például, hogy este tíz után nem szabad enni. Ha este tizenegykor vagyok éhes, akkor este tizenegykor eszem, ahogy a normális étvágyú emberek. Ez persze nem ment egyik napról a másikra.
– Édesapáddal beszéltél erről?
– Igen. Ha nem mondtam is el mindent. Azóta már ledőlt a gát közöttünk. De azért még ma is a legszebb ruhámat veszem föl, ha vele mutatkozom. Lelkünk bugyrait azért nem takarhatjuk ki egészen.
– Mit gondolsz, a történeted segíteni fog a kényszeresen habzsoló nőkön?
– Remélem! A barátnőm például már 25 kilót fogyott, és nem használt se akupunktúrát, se csodadiétát. Egyszerűen volt mersze szembenézni önmagával. (Kerényi Gabriella Végleges fogyás c. könyvét le lehet tölteni az internetről.)
MÁSODIK TÉTEL
Pálfy Klostermann Ingrid Dunaszerdahelyen él, 46 éves, pedagógus, és három csodaszép gyermek (Vinci, Margaréta, Bella) édesanyja. Erikát anno róla mintáztuk, az ő története szolgált alapnak az interjúhoz.
– A szemed csillog, mint a gyémánt. Ha rád néz az ember, egy eleven szempár néz vissza. Egy ilyen nő csak boldog lehet...
– Boldog házasságban élek. Szerintem minden nő erre vágyik. A férjem az elejétől elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Sokáig voltak kétségeim – nem is vele, inkább magammal szemben –, de ezek hamar elfogytak. Kénytelen voltam elhinni, hogy Vince tényleg ott van mellettem. Mikor megszülettek a gyerekek, mikor megbetegedtem, vagy munkát váltottam, Vince mindig erős bástyaként ott állt mögöttem.
– Hol lehet ilyen társra szert tenni?
– Bea barátnőm hozott össze bennünket. Elhívott egy bálba, mondván, hogy ott lesz egy bizonyos Vince, aki nekem majd biztosan tetszeni fog. Pontosan így történt: első pillantásra megtetszett.
– Erika története ott ér véget, hogy rájön, nem magától hízik vagy fogy...
– 18 évesen én már túl voltam az anorexián is és a bulimián is. A legextrémebb az volt, mikor egy év alatt 60 kilót híztam. A pokollal néztem szemközt minden nap. Nem bíztam magamban, elhittem, hogy nekem aztán soha semmi nem fog sikerülni az életben. Ekkor kerültem fel Pozsonyba a közgazdasági egyetemre. Elsőre persze nem sikerültek a vizsgák, s akkor mindjárt arra gondoltam: Na, ezen a téren is megbuktam! Fekete ruhákat hordtam, láthatatlanná próbáltam válni, takargattam magam.
– Ezt a keresést mesélted el nekünk huszonöt évvel ezelőtt...
– Igen. S mikor végre sikerült megértenem, hogy a kényszeres evésnek oka van, elindultam a gyógyulás útján. Elhatároztam, hogy azontúl a saját életemet fogom élni, elvégzem az egyetemet, utazgatni fogok... Férjem úgysem lesz soha, mert a szerelmet nem nekem találták ki. Szóval, elengedtem a témát.
– Ehhez képest húsz éve férjnél vagy.
– Igen, mert mikorra mindezt eldöntöttem, Bea barátnőm meghívott a már említett bálba. Ott megismerkedtem Vincével, aki azonnal táncra kért. Jól éreztük magunkat. Emlékszem, egy röpke pillanatra arra gondoltam: milyen kár, hogy nem látja, hogy nézek ki. Az alkohol biztos elhomályosítja a látását, hogy is tetszhetnék én neki... A bál után azt hittem, az életben többé nem látom. De már hétfőn reggel hívott, és azzal beindult a körhinta. Már az első héten a tenyerén hordozott, és ez azóta is így van. Mi egyszerűen egymásnak vagyunk teremtve.
– Utoljára a gyermekgondozási szabadság alatt találkoztam veled. Fitt voltál, egy kiló felesleg sem volt rajtad.
– Nagyon szerettem a gyerekekkel otthon lenni. A diplomázás után egy tanácsadó központban kezdtem el dolgozni, átképzéseket szerveztünk. Nagyon jól éreztem magam, mert szeretem az embereket. Majd jöttek a gyerekek, öt évig otthon maradtam, és nagyon élveztem. Sokáig szoptattam, az egyik gyereket, majd a másikat is, s az szinten tartotta a súlyomat. A gyerekek mindig is rengeteg energiát adtak nekem.
– A harmadik késői gyerek, ha jól tudom...
– Az anyasági után munkahelyet váltottam. A vámra kerültem, ami azt jelenti, hogy egy helyen dolgoztunk a férjemmel. Sőt, kilenc évig egy irodában ültünk. Ez nem volt jó leosztás, bár próbáltuk a legjobbat kihozni belőle. Mikor már azon a ponton voltam, hogy akkor más munkát keresek, jelentkezett a harmadik gyerek... 38 éves voltam, és álmomban sem gondoltam volna, hogy még szülni fogok. Ám Bella igazi szerelemgyerekként a világra kívánkozott.
38 éves voltam, és álmomban sem gondoltam volna, hogy még szülni fogok.
– Ez eddig csupa felhőtlen boldogság...
– Pedig sokat marcangoltam magam, mert óriási megfelelési kényszer van bennem. Nekem ez a legnagyobb bajom. Mindig mindenből a maximumot akarom kihozni, mindenkinek meg akarok felelni, a családnak, a kollégáknak, a munkámnak, a környezetnek – ám ez nem megy. Nemrég elájultam, mert teljesen kimerítettem magam a munkában és otthon is. Valahogy mindig azokat a helyzeteket vagy embereket keresem, akikkel nem tudok dűlőre jutni. S ilyenkor jönnek a pluszkilók, mert azok megvédenek az ütközések ellen.
– Ezt hogy értsük? Úgy, hogy a súlyod reagál rájuk?
– A súlyom mindig reagál az életem történéseire. Mikor megszülettek a gyerekek, egyensúlyba került az életem, ezért jóval kevesebb kilót nyomtam, mint most. Mikor Bellát vártam, már túlaggódtam magam, mert körülöttem mindenki aggódott: mi lesz velem, velünk, el tudjuk-e majd tartani a három gyereket, találok-e utána megfelelő munkát? Nekem a túlérzékenységem a gyenge pontom. Mikor bizonytalan vagyok, kicsúszik a lábam alól a talaj. Pedig Bellával minden jól alakul, kár volt annyit aggódni: a gyermekgondozási szabadság alatt elvégeztem Komáromban a pedagógiai minimumot. Azóta középiskolában tanítok. Persze, a váltás nem ment könnyen, mert anyaként és tanárként is helyt akartam állni.
– Mi az, ami megváltozott az elmúlt évek alatt?
– A betegségem érdekes módon sokat adott nekem, persze, sokat szenvedtem is miatta. A kamaszéveim korántsem voltak problémamentesek. Állandóan ellenőriztem magam, soha nem az adott pillanatnak örültem, hanem például vártam, hogy mikor ehetek újra, vagy éppen bűntudatom volt, mert ettem. Sokszor visszagondolok arra, hogy mit kellett volna másképp tennem, és mindig ott lyukadok ki, hogy akkor és ott csak ezt tudtam tenni. Csak erre volt belső lehetőségem. Elmúlik minden, és bizonyos helyzetekben a közömbösség a legjobb stratégia. Ezt kéne valahogy még megtanulni. Talán akkor fog lezáródni az egész, mikor maximálisan el tudom majd magamat fogadni, és nem fogok már senkivel és semmivel harcolni.
Ha valami rosszal kerülök szembe, a testem azonnal jelez.
– Maximálisan elfogadni... Lehet, hogy ez a baj: még mindig a tökéletesre törekszel.
– Tavaly kétszer műtöttek. Utána kezdtem el a betegségek lelki eredetével foglalkozni. Szóval, szakadatlan fejlesztem magamat. Mára megtanultam, hogy örüljek a kicsi dolgoknak is. Már rég nem csak az evésről szól az egész. Bár ilyen formában kaptam meg a leckét, s ezen az úton kell elérnem a célig, a valódi önszeretetig. Az utamon sok barát kísér, hasonló érdeklődési körrel, mint az enyém. Nagy örömmel tölt el, mikor a saját tapasztalatom által tudok másoknak utat mutatni. Most már a főzés örömöt jelent. Nagy család vagyunk, boldogsággal tölt el, ha mindenkinek ízlik, amit főzök. Én ezt sokáig nem tudtam, másképp gondoltam az evésre. Most az étkezésre örömforrásként tekintek. Nekem ez nagy szó.
– Az evészavarnál megtaláltad Kerényi Gabriellát, és most az önfejlesztés felé kacsingatsz.
– Kereső ember vagyok. Segédszereplőket kapok folyamatosan, akik ráébresztenek a feladatomra. De talán most vagyok a legboldogabb az életemben. A természetjárás, a könyvek, az idézetek, melyeket megosztok, a barátok (most is egy összejövetelre sietek): mindegyik jó érzéssel tölt el. Sok múlik a hozzáálláson, azon, hogy mit kódol be magának az ember. Minél jobban ki van békülve valaki magával, annál jobban el tudja fogadni a másikat. Mikor egyetemista koromban eldöntöttem, hogy nekem egyedül is jó, és már nem stresszeltem rajta, bekopogtatott az ajtómon a Pálfy Vince...
Nagyvendégi Éva és Sallay Erika
