„Nyelvében él a nemzet” – mondta egykor Széchenyi István. A szállóigévé vált mondatot azóta unásig ismételte több nemzedék, pedig kevesen értették meg annak lényegét. Pár évtizeddel később aztán Kodály Zoltán azt írta: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.”
Napjainkban nyelvet és kultúrát is sokkal könnyebben sajátíthatunk el, mint szüleink vagy épp nagyszüleink idejében. Számtalan eszköz és módszer áll a rendelkezésünkre – de mi a helyzet az elődök nyelvével és kultúrájával? És hogyan gondolkodunk magáról a nyelvről?
Jó ideje azt látom, hogy a nyelvet bemázoltuk, és mindenféle érzelmi többletet tapasztottunk hozzá, aminek következtében elfelejtettük, hogy a nyelv végső soron mégiscsak egy kommunikációs eszköz – amely aztán utat nyithat más kultúrák megismeréséhez. Ehelyett sok esetben úgy gondolkodunk róla, mintha valamiféle harci eszköz lenne: bezárkózunk, ellenállunk, egyes nyelveket korlátozni, degradálni, tiltani próbálunk. Hogy ez a magatartás a nevelési sajátosságok, a rossz viselkedésminták, a nyitottság hiánya, vagy az esetleges negatív tapasztalatoknak köszönhető-e, arra nem könnyű válaszolni.
Úgy gondolom, jó példa a nyelvről való gondolkodásra a szlovák–magyar nyelv viszonya. Akár a kétnyelvű feliratok, akár a magyar gyerekek szlovák nyelvvel való kapcsolata felől közelítem meg a kérdést, többnyire még mindig az érzelmek és vágyak ütköznek meg egymással.
Vagy ott van az a jelenség, amikor egyes szülők nem tanítják meg a gyereküket magyarul – mert úgy gondolják, a gyereknek nem lesz rá szüksége. Miközben, ha hátralépnénk egyet, és megpróbálnánk a nagyobb képet nézni, talán rájönnénk: ezzel csak a saját gyermekünkkel szúrunk ki.
Péter esete
Persze ez is egy olyan dolog, amelyben nem lehet általánosítani, hiszen kivétel és követendő példa mindig akad. Ilyen kivétel Péter esete is, akivel még tavaly decemberben, egy vonatút során elegyedtem szóba. Beszéltünk a munkáról, a napi aktualitásokról, aztán valahogy rátértünk a rosszmájú kalauzokra, akik mondvacsinált okokkal csikarnak ki büntetéseket az utasoktól. Megosztottam vele egy korábbi élményemet, amikor is véletlenül rosszul vettem meg a jegyem. Az áron ez nem változtatott, a kalauz azonban nem engedett: újra meg kellett vennem a jegyet. Ráadásként még odaszúrt, hogy tanuljak meg szlovákul, mert hibát vétettem, amikor szlovákul érveltem neki, hogy mégis mi szükség van erre, hiszen van jegyem, szó sincs itt bliccelésről.
Miután ezt elmeséltem, Péter megjegyezte, hogy sosem értette ezeket az embereket, akik ilyen nyelvi kérdésekből problémát csinálnak. Aztán megjegyezte, hogy ő is „echte” szlovák családból származik – és mégis megtanult magyarul. Amikor rákérdeztem, mégis hogyan érti azt, hogy echte szlovák (hiszen tökéletesen, akcentus nélkül beszélt magyarul), akkor elmondta, hogy Pozsonyban született szlovák szülőktől, és még kisgyerek volt, amikor egy környékbeli magyar faluba költöztek. S itt jön a miért! A férfi szülei szerették volna, hogy megtanuljon magyarul, ugyanis úgy gondolták, jól fog jönni neki, ha itt, ezen a vidéken élnek majd. Hangsúlyozom: ha itt, ezen a vidéken.
Mondanom sem kell, teljesen megdöbbentett, hogy ilyen is van. Addig ugyanis nem nagyon találkoztam ilyen fokú nyitottsággal a másik oldal részéről. Az eset pedig elgondolkodtatott. Ha szlovák szülők képesek így gondolkodni a nyelvről, akkor mi, magyar ajkúak miért döntünk úgy sok esetben, hogy nem tanítjuk meg a gyerekünket magyarul. Egyáltalán miért gondoljuk azt, hogy a két nyelv kizárja egymást? Szó se róla, mindenki úgy neveli a gyermekét, ahogyan szeretné és ahogyan jónak látja. Ez mindenkinek a maga dolga.
Viszont úgy gondolom, hogy az a szülő, aki lehetőségei ellenére nem tanítja meg gyermekét magyarul, az megfosztja őt egy életre szóló lehetőségtől. Egy másik nyelv megtanulásának lehetőségétől. Egy másik kultúra, egy más mentalitás megismerésének lehetőségétől. S bizonyos értelemben az érvényesülés lehetőségétől is. Ha nem tudunk, nem kell feltétlenül azonosulni a Felvidék eszméjével – sőt, még csak nem is kell magyarnak vallani magunkat. Ez is egy olyan kérdés, amit mindenkinek magával kell megvitatnia.
De a nyelvet, azt hagyjuk ki a dologból! Ne mázoljuk be előítéletekkel, mert az csak gátolni fog bennünket a tisztánlátásban.
Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz. Az ismert szólás ezen változatát IV. Károlynak, az utolsó magyar királynak tulajdonítják, aki a német mellett magas szinten beszélt angolul, franciául, csehül és magyarul is. Talán érdemes lenne mindannyiunknak megfogadni a tanácsát, és úgy tekinteni a nyelvre, mint lehetőségre, amely által új emberek lehetünk. Vagy mint egy kulcsra, amely ajtót nyithat nekünk egy másik világra.
