Hétvégén a győri állatkertben jártam. Gyerekkorom óta az egyik kedvenc helyem, méretéből adódóan elég rá egy délután. Laza, lötyögős tempóban bejárható, közben mégsem érzi azt az ember, hogy az állatoknak nincs elég helyük.
Mind gyönyörűek, egészségesek, ráadásul két izgalmas fajtával bővült az állattérkép, ugyanis az elefántok és a pingvinek is beköltöztek Győrbe.
A pingvinek különösen virgoncnak tűnnek, nekem legalábbis úgy tetszett, hogy lehetetlen formájú testükkel szinte repülnek a csillogó vízfelszín alatt. Mikor pedig a kifutóra lépett a gondozójuk, lelkesen elibé totyogtak mindahányan. Néhány másodpercig zavartan leselkedtek – hol az ajtóra, hol egymásra –, majd miután nem kaptak ételt, visszaugrottak a vízbe.
A majomház lakója pedig szívélyesen üdvözölte az összegyűlt gyereksereget; úgy viselkedett, mint egy kalóz, aki a kincs szagát érzi, ezért ordítva felmászik az árbocon (akarom mondani, kötélhágcsón)...
Próbáltam is megfejteni, mi lehet a huncut csimpánz neve, s bújni kezdtem a Blankáról, Biankáról, Laráról, Gypsiről, Malipóról, Poláról és Zahiráról szóló információs táblákat. Közben feltűnt, hogy a magyar mellett angol, német és szlovák nyelven is tájékoztatják a nagyérdeműt a majomház lakóinak mibenlétéről.
Nem meglepő, gondoltam később, hogy annyi szlovák szót hallottam; bár már a parkolóban feltűntek a jó öreg SK-s rendszámok. Manapság már a szlovákok is szívesen járnak Győrbe, hiszen más egyéb vendégváró gesztusok (mosoly, kedves odafordulás) mellett ilyenformán is érezteti velük az állatkert vezetősége, hogy szívesen látott vendégek.
Tapasztalatom azonban nem egyedülálló!
Nemrégiben, még a koronajárvány előtt, Hajdúszoboszlón töltöttöm egy napot. Mint később kiderült, nem éppen életem legjobb napja volt ez, mert tizenegytől úgy három órán át szakadt az eső: az ítéletidő végét a kis öltözőfülkében vártam ki. Mondjuk, megérte, mert utána felszámolódott a tömeg(nyomor). Alig maradt ember a fürdőben, így akadt olyan medence, amelyik szinte csak az enyém volt. S ez még nem minden: kiderült, hogy a nudisták egy rejtett kis szigeten hódolhatnak a csupaszon strandolás örömeinek.
Úgy tetszik, itt is ismerik a régi mondást, miszerint a változatosság gyönyörködtet! Ráadásul minden tájékoztató, valamint az összes étterem és büfé étlapja lengyelül is elérhető volt...
S hogy miért éppen lengyelül? Megtudtam, hogy rengeteg lengyel jár Hajdúszoboszlóra. Másrészt meg erről szól a vendéglátóipar: azt adom, amit én is kapni szeretnék. Vagyis úgy bánok a vendéggel, amilyen bánásmódot én is megkövetelnék magamnak, ha én kerülnék vendég szerepbe.
Pénz beszél, kutya ugat
Vagyis jobb helyeken a vendég nyelve az első! A turizmusban alapvetés, hogy a vendég pénze egyforma, ezért minden vendéget meg kell becsülni. A lengyel vendég ugyanúgy fizet a szolgáltatásért, mint a hazai vendég. A vendéglátásban nem lehet válogatni, hogy: ő tetszik, ő meg nem tetszik, a lengyelek menjenek haza, mert nagy spekulánsok, emiatt nem szeretjük őket... Ha így viszonyulunk a vendégeinkhez, senki nem fog hozzánk visszatérni.
A turizmusban nincs helye a lekezelésnek, fintorgásnak, lenézésnek; a turistát szeretjük, mert kitüntet bennünket a figyelmével, s nálunk költi el a pénzét. A jó vendéglátó igyekszik mindent megtenni a vendég kényelme érdekében; ehhez az is hozzátartozik, hogy a vendég anyanyelvén is elérhetővé teszi a fontos tudnivalókat. Nyilván képtelenség a világ összes nyelvén feltüntetni az információkat, de annyit azért meg lehet tenni, hogy kedvezünk a nálunk leggyakrabban megforduló nemzetiségeknek.
Minden külön értesítés helyett: a megyeri termálfürdőből eltűntek a magyar feliratos információs táblák. Összehasonlításképpen: a harminc kilométerre fekvő győri állatkertben szlovák nyelvű táblák tájékoztatják a szlovák anyanyelvű látogatókat, pedig – a helyieket beleszámítva –, több magyar anyanyelvű sétál Megyeren, mint szlovák turista Győrben.
Mi történt Megyeren?
A megyeri termálfürdő alig harminc kilométerre fekszik a győri állatkerttől. Mondhatnánk, akár puszipajtások is lehetnének. A megyeri termálfürdőből azonban újabban hiányoznak a magyar feliratok. Pedig nem csupán a magyar turisták miatt lehetnek fontosak; magunk miatt is. Hisz mi, magyar nemzetiségűek itthon vagyunk Megyeren. A nyelvünk mégsem számít!
Ezek után talán nyilvánvaló, miért elmélkedtem fentebb a vendéglátásról. Igazán tudni sem lehet, miért döntött úgy a város polgármestere és a fürdő ügyvezető igazgatója, hogy a fürdő területéről önhatalmúlag eltávolítják a magyar nyelvű feliratokat. Egy magyar többségű városka vendégtereiben, ahol olyan életbevágó figyelmeztetéseket kellene megértenie a tősgyökeres magyar anyanyelvű kisiskolásnak, hogy meddig tartózkodhat a vízben és hogyan használhatja a csúszdát, hiányoznak a magyar feliratok.
Ezek szerint ebben a fürdővárosban, ahol a lakosság nagyjából 78 százaléka magyarnak vallja magát, semmi szükség arra, hogy kedvezzenek neki.
Ahogy semmi szükség arra, hogy a magyar turisták értsék az információs táblákat – a vendéglátói szívélyesség nálunk nem működik vice versa.
A „szülőföldünkön magyarul” szólam pedig már rég belefulladt a gyermekmedencébe.
