Egyre gyakoribbak a szlovák–magyar házasságok. Milyen nyelven beszéljenek a születendő gyermekek? A kérdés mindenkiben felmerül, aki eltérő nemzetiségűvel esik szerelembe és tervez családot. A vegyes házasságokról Lanstyák Istvánnal, a pozsonyi Comenius Egyetem nyelvészprofesszorával beszélgettünk.
– Van egy olyan nyelvi ideológia, amelyet minden kétnyelvűségi kutatónak el kell fogadnia (amely ellen én már harminc évvel ezelőtt is lázadoztam): miszerint a többnyelvűség ugyanolyan természetes állapot, mint az egynyelvűség. Azt mondják, erre az a bizonyíték, hogy a világ országai majdnem mind többnyelvűek, és az emberiség több mint fele két- vagy többnyelvű. Igen ám, de ez csak statisztika. Olyan nincs, hogy egy közösség külső kényszer nélkül kétnyelvűsödjön. És ha a kétnyelvű közösségben megszűnik a kényszer, hogy szükség legyen két nyelvre, akkor a kisebbség automatikusan egynyelvűsödik.
– A gyerekeket nem zavarja, ha egynél több nyelven szólnak hozzájuk?
– Ismertem egy idősebb házaspárt: az apuka csallóközi magyar volt, az anyuka szlovák. Anélkül, hogy tudtak volna az „egy szülő – egy nyelv” elvről, megegyeztek, hogy az anyuka szlovákul, az apuka magyarul fog beszélni a gyermekekkel. Így is lett, s a gyerekek ugyanúgy tudomásul vették, hogy apához így, anyához amúgy kell beszélni. Mint ahogy megtanulták azt is, hogy ha a macskát akarják elkergetni, azt mondják, „sicc”; de amikor a tyúkot hessegetik el, akkor azt, hogy „hess”. Mikor egyszer egy homogén magyar családhoz mentek látogatóba, lett ám nagy meglepetés! Teljesen megrökönyödve mondta a kisfiú: itt az anyuka is az apa nyelvén beszél! Látszott, hogy a kissrác nem tudta hova tenni ezt a „furcsaságot”. Ez a példa jól mutatja, hogy a gyerek természetes módon idomul a környezetéhez, azt szokja meg, amit kap.
– És a kultúra átadásával mi a helyzet? Régen a pressburger családoknál a nyelvvel együtt kultúrát is kapott a gyermek.
– A vegyes házasságokban jelen van a két kultúra, mivel nem csak a két szülővel találkozik a gyerek. Nagyszülőkkel és más emberekkel is kapcsolatba kerül, a kulturális szokások – mi így ünnepeljük a húsvétot, ti úgy, és a többi – pedig ezekkel együtt jönnek. Nyilván jobban gazdagítja az embert, ha kultúrába van ágyazva a nyelvtudás. A nyelv és a kultúra viszont elválasztható. Amikor valaki nyelvet tanul, a hozzáállása lehet pusztán instrumentális: ilyenkor számára a nyelv csupán a megértés eszköze. Nem akar a részévé lenni annak a közösségnek, amelyiknek a nyelvét tanulja, ezért nem is fontos, hogy jól beszélje a nyelvet – és az akcentus sem lényeges.
Sokszor mondják, hogy „bezzeg a pressburgerek”. Azok anyanyelvi szinten beszéltek három nyelvet, a németet, a magyart, s később hozzájött a szlovák is. Pedig ez nem igaz. Jócskán keverték a három nyelvet. Egy bizonyos szinten felül persze illett bizonyos színvonalon beszélni.
– Az akcentus nem mindig adottság, amin nehéz változtatni?
– Az akcentus gyakran jó, mert jelzi, hogy az a személy nem tartozik az adott csoporthoz; s ne is akarják bevonni. A beszélő gyakran alakítani tudja az akcentusát aszerint, hogy milyen közegben van. Az orosz zsidók egy csoportjáról kimutatták, hogy egymás között erős jiddis akcentussal beszéltek oroszul. De mikor kimentek az utcára a gójok közé, már szabályos orosz nyelven társalogtak. Az akcentusunkkal ki tudjuk fejezni a hovatartozásunkat. Ha mindkét nyelvvel azonosulunk, akkor szeretnénk elérni, hogy egyik nyelven se legyen akcentusunk. Amennyiben viszont egyikkel sem azonosulunk, felesleges erőltetni a tökéletes kiejtést. Elég, hogy a beszédünk érthető legyen. Engem egyáltalán nem zavar, hogy magyar akcentussal beszélek szlovákul; ennek előnye is van. Nem baj, ha a szlovákok nem családtagnak tekintenek, csak jó barátnak. A jó baráttól nem várjuk el, hogy átvegye családunk szokásait.
– Gyakran ferde szemmel néznek ránk a szlovákok, mert akcentusuk van. Az egyik szenci ismerős fia azért nem tanulta meg szülei nyelvét, nehogy magyar akcentussal beszélje a szlovákot. Később a Kempinski szállodában helyezkedett el, és naponta falba verte a fejét, mert igencsak jól jött volna neki a magyar nyelv...
– Szlovákiában „felcserélő” kétnyelvűségi helyzet van, mivel a kisebbségi nyelvek nem igazán kapnak támogatást. Inkább szükséges rossznak tekint bennünket a mindenkori hatalom, nem pedig a kulturális gazdagság forrásának. Amennyiben valaki csak az egyik nyelvvel azonosul, akkor teljesen normális, hogy a másik nyelven akcentusa van. Csak azt tudom mondani, hogy a többségi hozzáállásnak kéne megváltozni ahhoz, hogy mindnyájan jobban beszéljünk szlovákul.
Lanstyák István egyetemi oktató, felvidéki nyelvész
– Ön szlovák iskolába járt. Valószínű, hogy ebben az időben jobban beszélte a szlovák köznyelvet, mint a magyart.
– Amikor iskolába jártam, a szlovák volt az erősebb nyelvem – de én mindig magyarnak éreztem magam. A világirodalmat is mindig magyarul olvastam. Édesapám egy szlovák faluban nőtt fel, ahol nem volt magyar iskola, s ezért elszlovákosodott. Odahaza viszont hároméves koromig ő is magyarul beszélt velem, mivel azt akarta, hogy a magyar legyen az anyanyelvem. Így is lett, ehhez alakult ki bennem erős érzelmi kötődés – nyilván azért is, mert több szeretetélmény ért magyar, mint szlovák nyelven. És ez ilyen egyszerű: ha a szlovákok azt szeretnék, hogy jobban kötődjünk a nyelvükhöz, szeressenek bennünket jobban. Ez persze oda-vissza érvényes. A szlovák nyelvet én később tudatosan visszaszorítottam, hogy a nyelvérzékem biztos legyen. Magyar iskolába írattuk a gyerekeinket is, mert úgy gondoltam, hogy egy nyelv megtanulásáért túl nagy ár az, hogy a gyerek ne a saját kultúrájába gyökerezzen bele. Az ember boldogulása nem attól függ, hogy milyen a nyelvérzéke, hanem attól, hogy milyen a személyisége.
– Ön beszélt otthon a gyermekeivel szlovákul?
– Én a magam részéről nem tudtam volna – és nem is akartam más nyelven beszélni a gyermekeimmel, mint magyarul. Az idegen nyelvet nem éreztem volna természetesnek, korlátozta volna kifejezési lehetőségeimet. Például szeretek játszani a nyelvvel, szeretem eltorzítani a szavakat. Ez más nyelven nem igazán állt volna jól nekem. Az erős érzelmi kapocs érdekében inkább vállaltam, hogy a gyerekek nem fognak olyan jól megtanulni szlovákul vagy más nyelven. Amikor a gyerek ismerkedik a világgal, apára van szüksége, nem nyelvtanárra. S mellesleg: később is.
Régen érvényes volt, hogy amikor egy szlovák nemzetiségű magyar vidékre házasodott, elsajátította a magyar nyelvet. Ma már ez nincs így.
– Amikor szlovák közegben szlovákul próbál beszélni egy magyar gyermek, mindig van benne gát és görcsösség. Miért?
– Azért, mert abnormális elvárások vannak vele szemben. A magyar gyerekek sosincsenek tanulási helyzetben, mert úgy érzik, zsenge koruktól elvárják tőlük, hogy hibátlanul beszéljenek szlovákul. Ez abnormális követelmény. A fiam egyszer boldogan mesélte, hogy a sítáborban milyen jól elbeszélgetett szlovákul – a lengyelekkel. Boldog volt, mert végre gátlások nélkül tudott beszélni, hiszen tudta, hogy ők sem tudnak szlovákul, és nem jönnek rá, ha hibásan ragoz.
– A szlovákokkal nem mert kommunikálni, mivel ott perfekcionista elvárásokkal találkozott. Egyszer vonattal utaztunk Losoncra a nagyszülőkhöz, s valaki megkérdezte tőlem a fülkében, hogy tud-e már a gyerek szlovákul. Mondtam, hogy még magyarul sem tud, hiszen egyéves. Az is lehet persze, hogy az illető csak azt akarta tudni, beszélünk-e a gyerekkel szlovákul... Mert némelyek még ezt is elvárnák. Egyébként én is, aki pdig jól tudok szlovákul, felszabadultabb vagyok, mikor csehekkel levelezek szlovákul, mert feltételezem, hogy ők nem veszik észre a kisebb botlásaimat.
– Hogy látja, egy szlovák–magyar házasságból született gyermek melyik nyelvben lesz igazán otthon?
– Sok múlik azon, hogy a két nyelvnek milyen otthon a presztízse, mi a szülők célja, fontosnak tartják-e mindkét nyelvet vagy sem. Sok függ a körülményektől. Amennyiben a szülők „hozzáadó” nyelvi helyzetben élnek, akkor a környezet támogatja mindkét nyelvet – és a gyermek dicséretet kap, ha jól beszéli a másik nyelvet is. Ellenben, mint már említettem, a szlovák közeg inkább „felcserélő” közeg, mert az állam nem igazán támogatja a kisebbségi nyelveket. Továbbá sok függ a szülőtől is. Ha a szülővel rossz a kapcsolat, vagy éppen kevés, például az apa messze dolgozik, akkor a gyerek az apanyelvétől eltávolodhat. Általánosan érvényes a vegyes házasságokra, hogy az egyik szülő kizárva érezheti magát, amíg a másik a gyermekkel beszél, ha nem beszélik egymás nyelvét. Ezért az lenne az ideális, ha a szlovák fél a kicsivel együtt megtanulna magyarul.
– Manapság a szülők egyre kisebb késztetést éreznek a többletfeladat vállalására; és a gyermekeiket már nem tanítják meg magyarul.
– Igen, s később aztán sok gyermek a szülőnek tesz szemrehányást. Ma a multicégekben például előnynek számít, ha valaki tud magyarul. Aki több nyelven beszél, az több kultúrát és mentalitást ismer, ami döntéshelyzetben nagy előny. És mondok egy extrém példát, ami nem is olyan extrém.
Egy nő a magyarlakta vidékről Japánba költözött. Ott a gyerekeivel csak japánul beszéltek, és a kicsik egynyelvűek lettek. A nő később elvált és hazajött, a gyerekei pedig nem tudtak se magyarul, se szlovákul.
– Vannak családok, ahol az anya magyarul, az apa szlovákul beszél a gyerekekhez. A mindennapi életben ezt hogyan lehet kivitelezni?
– Nem muszáj teljesen következetesnek lenni. Persze hamarabb különül el a két nyelv, ha a szülők következetesek; de idővel akkor is elkülönül, ha nem azok. Az idő előrehaladtával aztán az egyik nyelv domináns lesz. A gyermek mindenképp nyer, mivel lesz egy második nyelve. Vannak olyan régiók Afrikában, Ázsiában és Indiában, ahol négy-öt nyelven beszélnek az emberek. Valamilyen szinten mindegyiket megtanulják, aztán később keverik. Sőt, akadnak régiók, ahová még el sem jutott az a fogalom, hogy nyelv; mert az csak egy nyugati kategória. Az emberek a beszédhelyzetnek megfelelően beszélnek – és senki sem foglalkozik azzal, hogy melyik nyelv melyikkel keveredik; később persze a nyelvek elkülönülnek egymástól.
– Létezhet olyan, hogy valakinek több anyanyelve van?
– A szakemberek azt mondják, ha valaki több nyelvet tud, és többel azonosul, akkor több anyanyelve van. Előfordulhat persze, hogy idővel valamelyik nyelv erősebbé válik – nálunk általában a szlovák, mert sokan szlovák környezetben dolgoznak, laknak – ilyenkor dominanciaváltás következik be. A legjobb úgy tekinteni rá, hogy az anyanyelv az a nyelv, amellyel a beszélő a leginkább tud azonosulni; de később persze ez is megváltozhat.
– Hogy lehet, hogy egy olyan fontos fogalom, mint az anyanyelv, ennyire bizonytalan?
– Úgy, hogy az anyanyelvet nem lehet megfogni, mint egy lepkét, s betenni egy skatulyába, utána vizsgálgatni. Hiszen az emberek elméjében és szívében létezik csupán – és a szájukban, mivel beszélnek is róla. Az anyanyelv nem tudományos kategória. Ezért a szakemberek első, második és többedik nyelvről szoktak beszélni – és idegen nyelvről. Amikor a régi pozsonyi háromnyelvű családokat vizsgáltunk, kiderült, hogy az ő életükben az volt a fontos, hogy a családban mindenki megtanuljon magyarul és németül, később pedig szlovákul. Amikor az egyik adatközlőtől megkérdezték, hogy melyik az anyanyelve, a magyar-e vagy a német, szlovákul válaszolta: Neviem. És ez normális válasz volt, mert ők nem ilyen fogalmakban gondolkodnak. Volt a városban három nyelv, és azt a három nyelvet meg kellett tanulni.
– Mikortól számít valaki kétnyelvűnek?
– Az a kétnyelvű, akit annak tekintünk. A kutatók sem egységesek a kérdésben. Van kutató, aki úgy véli: ha valaki mindkét nyelven folyékonyan beszél, akkor ő már kétnyelvű. De mit jelent az, hogy folyékonyan beszélni? A nyelvnek különböző regiszterei vannak; s nem nagyon hiszem, hogy létezik olyan ember, aki a fametszésről és a haditechnikáról is ugyanúgy tud két nyelven beszélni. Vannak szlovákiai magyarok, akik folyékonyan beszélnek szlovákul, de azt mondják magukról, hogy ők nem kétnyelvűek, hiszen nem azonosulnak a szlovák nyelvvel.
– A különböző nyelvek és kultúrák ismerete gazdagítja az embert. Mi már mentalitásban kicsit hasonultunk a szlovákokhoz, másak vagyunk, mint a magyarországi magyarok. Ez baj?
– Tény, hogy mi másak vagyunk, mint a magyarországiak, de az erdélyiek és a kárpátaljaiak is másak. Ám attól még ugyanolyan jó magyarok vagyunk. Mikor olyan helyzetben vagyok, én is élvezem, hogy azonosulni tudok más közösségekkel. Ám most, hogy nyugdíjba megyek, már nem lennék kétségbeesve, ha csak egy nyelvet hallanék, főleg, ha a magyar lenne az.
