Amikor a vénasszonyok nyarának is vége, sőt, az őszi szünetnek is, a karácsonyi szünetig pedig még hetekig kell várni, a ködös reggeleken nem marad más hátra, mint beállva a mókuskerékbe, munkába indulni.
Ha esik, ha fúj, menni kell. Indul a busz, startoljuk az autót, vagy épp gyalog vágtázunk a munkahely felé. Az élet nem habos torta!
A legtöbben epekedve várjuk az akár nyúlfarknyi szabadságot is. Már a kifejezés sem véletlen: „szabadnapom van”, „szabadot kaptam”. Sokszor nem feltett lábbal heverésszük végig a szabadnapokat, mégis van bennünk valami kötetlenség... És itt jön a képbe a gyermekgondozási szabadság, ami nem egy nyúlfarknyi tavaszi szünetecske vagy egy hosszú hétvége. Ennek ellenére sokan felhördülnek, hogy egyáltalán szabadságnak merjük nevezni azt a három évet, amit az anyák otthon tölthetnek. Manapság divatba jött az anyaság felmagasztalása: a közösségi oldalak tele vannak profi fotóstól rendelt tündéri családi fotókkal. A régi elveket a hátunk mögé hajítottuk, semmi szigorúság, poroszos nevelés, hisz a gyermek maga is tudja, mire van szüksége – az anya meg érzi. Az anyukák eléldegélnek hideg kávén, ők maguk nem is számítanak, éljen a baba „mindenekfelett”. Ez a szentimentális szemlélet.
A másik sztereotípia, hogy a gyermekgondozási szabadság nem is szabadság. Mert az anya minden percében robotol. A jó anya minden percében áldozatot hoz, éjjeleket virraszt a gyerek betegágya mellett, és puszit ad minden bibire. Egy anya annyit dolgozik, mint egy igásló, hét ember munkáját végzi egyszerre, és még a mosdóba sincs ideje kimenni (hogy stílusosan fejezzük ki magunkat). Kis írásom célja, hogy megpróbálok rendet tenni ezekben a sztereotípiákkal telezsúfolt skatulyákban.
Mert, ugye, ha tiszta szívből vágyunk a gyerek után, és el vagyunk ájulva a babapúder illatától, akkor nem tekinthetjük áldozatnak a gyermekgondozási szabadság éveit. Vagy mégis?
Élvezni, amink van
A göndör hajú nő vasalja a haját, az egyenes hajú meg hajcsavarókkal alszik. Sokszor képtelenek vagyunk élvezni azt, ami van. Lehetnek persze kemény helyzetek, átmeneti krízisek, ám kicsit mégis furcsán hangzik, hogy pont azokra az évekre tekintünk úgy, mint egy véget nem érő robotra, amikor nem kell munkába járni. Amikor nem ébreszt reggel a vekker, és nincs kötelező munkaidő.
Réka 28 évesen lett anyuka. A szülők is besegítettek, ám a baráti kör is széles volt, a férje pedig egy ritka példány: elképesztően sokat segített otthon. Rékának a főzésre sem volt gondja, mert azt megoldotta a nagyi. Egyedül eddig sem szeretett bevásárolni, ezután is szinte csak a férj járt üzletbe, vagy éppen közösen mentek a hétvégén. Kötelességnek tehát maradt a „nem szeretem” takarítás és a gyerek ellátása. A babázás. A férj a szoptatáson kívül mindenbe besegített, hétvégén pedig szinte teljesen átvette a gondoskodó anya szerepét: ő altatott, fürdetett, pelenkázott, és végezte sorjában a többi házimunkát. Hétköznap fél hatkor kelt, egy órát vezetett a munkahelyére, majd 5 óra körül hazarobogott, ahol várta a második műszak.
Rékának ehhez képest aranyélete volt, mégis szüntelenül panaszkodott: „Semmire sincs időm, csak a gyerekkel vagyok, sehol nem voltunk már fél éve, unom már, depressziós vagyok, beleszakadok a házimunkába...” Az ötleteket – miszerint bízza rá kicsit a fiúcskát a nagymamára, és mozduljon ki legalább a szomszédos városkába – egyszerűen meg sem hallotta. Egyik fülén be, másikon ki. Mert ő milyen szerencsétlen! Mindig volt kifogás. Talán pont az a baja, hogy túl jó dolga van, mondták végül vihogva a barátok. Igazuk volt?
Szupermami
Timi Réka ellentéte. Már az egyetem alatt dolgozott, diákmunkákat is vállalt. Messze laktak a szülőktől, egy másik városban. Párja még a régi szemléletben nevelődött, miszerint a fárasztó munka után otthon a férfi dolga már csak a tévézés és a sörözés. Szolgálati utakra járt, néha hetekig nem volt otthon, így Timi gyakorlatilag egyedül nevelte a fiát, aki nem volt éppen egy mintababa. Ám ő derekasan helytállt, igazi talpraesett nő volt. Ha segítségre volt szüksége, kenguruba tette a gyereket, hazabuszozott vele a szüleihez, és pár napra rájuk hagyta, vagy időnként ők utaztak fel hozzá a városba.
Tudta, hogy senkire sem számíthat, de ettől még jól érezheti magát, mert a jókedvét senki sem veheti el tőle. Ezért barátnőivel szombatonként kirándulgatott a spórolt pénzéből, a kicsivel meg baba-mama klubba vagy játszóházba jártak. Bár sokszor beleizzadt az ide-oda rohanásba, összeszorította a fogát, és ment tovább. Gyermekgondozási szabadságon van, most nem ő a főszereplője az életének, hanem a gyerek. Lesz még ez így se, felvirrad majd az ő napja is, mikor ő lesz soron! Sokszor csak pár órát aludt, ha kúszómászó fia rossz passzban volt. Mégsem hallottam tőle soha, hogy nincs ideje hajat mosni. Természetesen megbeszéltük az élet árnyoldalait, de csak olyan lelkizősen locsogva, mert ő aztán nem panaszkodott. Mindig szeretetteljesen beszélt gyermekéről és a vele eltöltött időről. Inkább azt mondta, hogy a második gyerekkorát éli.
Dugába dőlt tervek
Réka és Timi története arra példa, hogy néha az a szabály, hogy nincsen szabály. Minden hozzáállás kérdése. Elcsúszunk egy banánhéjon, vagy rosszul akarjuk a jót, és máris ott tartunk, hogy semmi sem jó. Klaudiának például fogalma sincs, hol követte el a hibát. Fiatalon ment férjhez gyerekkori szerelméhez. Klaudia az a fajta nő volt, aki mindent be- és megtervezett. Ekkor és ennyit tanulok, amakkor megházasodom. A lánykérés, az esküvő: mindegyik tökéletes aktus volt.
Alig volt meg a lagzi, máris beindult a „gyerekprojekt”. Itt kicsit megtorpant, mert annyira rágörcsölt, hogy majdnem három évbe telt, mire összejött a hőn áhított baba. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen precíz és lelkes nő biztosan odaadó ANYA lesz. Hiszen igazán rákészült az anyaságra, okos és olvasott lány volt. Nagy meglepetésre azonban nem ez történt. Szegény Kaludi ugyanis pontosan eltervezte, hogy s mint lesz, mikor hazatérnek a kórházból. Az ő kislánya egy tündérke lesz, aki csak enni kér.
Tervei már az első héten dugába dőltek, hát még azután! Kislánya hihetetlenül nyűgös volt, a teje meg kevés. Klaudi annyi jót olvasott a szoptatásról, hogy elutasította a tejpótlást, így a babája hónapokig bömbölt, hol az éhségtől, hol meg a kimerültségtől. Ezután következett a „nehéz fogzás” fejezete, amely szintén nem szerepelt az „idilli baba” tervezetben.
Klaudia képtelen volt összehangolni a napi teendőit a gyermek igényeivel. A kislány ordított a kocsiban, ő mégis tartotta magát a napi tervéhez, miszerint mindig három órakor indul bevásárolni. A gyerekkel való céltalan foglalkozást és a játékot felesleges luxusnak tekintette, minden mozdulatának oka volt. Hangoztatta, hogy régen sem játszott senki a gyerekekkel, találja föl magát a lánya, neki annyi a dolga, hogy ki sem látszik belőle. Játszogasson az a gyerekével, akinek sok segítsége van. (Anyukája, anyósa mindeközben ugrásra készen várták, hogy segíthessenek, de ő konzekvensen elutasította őket.)
A kislányka pedig csak nyafogott és nyögdécselt napszámba. A találékony Klaudi ekkor mindig bekapcsolt valami zenélő ketyerét – és tette tovább a dolgát. A következő nyafogásra újabb játékot dobott a kislány ágyába. És ez így ment hétről hétre. Az altatás sem volt sétagalopp, mert a kis Kata nem aludt el magától, mint a baba a Pamper’s reklámban. Klaudi bevonult vele a szobába, és órákig feküdt mellette, mert túlpörgetett babája nem tudott leállni. Viszont ez a közös alvás volt az egyetlen céltalan, semmittevős jótette. (Ez is jobb volt, mint a semmi). Ahogy a gyerek cseperedett, Klaudi egyre nehezebben alkalmazkodott. Teréz anya módjára részmunkaidőben, otthonról dolgozgatott, és ehhez még hozzájött a napi főzés, mosás, szóval mindig indult a lakás. Elmondása szerint ugyanis nem szerette az előző napi ételt. Naponta friss ebédet főzött, még ha belegebedt is, mert ezt irányozta elő magának.
Aztán persze panaszkodott, hogy semmire sincs ideje. Sokat szidta a gyereket, hogy „miért is ilyen, miért nem tud egyedül ellenni”. Más gyerekeket agyba-főbe dicsért, és sóhajtozott, hogy milyen könnyű dolguk van a „jó gyerekes” anyukáknak. Idővel a kis Kata már nem a zenélő pihenőszékből nyafogott, hanem az anyja nyakába csimpaszkodva üvöltött. Mindent meg is kapott, mert szegény Klaudi kétségbeesésében az 512. ajándékjátéktól várta a csodás fordulatot, hogy az majd leköti a gyereket. Nála egy sima öltöztetés negyven percig tartott, az etetés gyakorlatilag egész napon átívelő nassolássá fajult, az altatás idejére pedig megszűnt a világ.
A rendszerető anyuka napirendje a rendszertelenség volt, életük pedig a két lábon járó káosz. Segítséget továbbra sem igényelt. Kétéves korára a kislány tündéri zsarnokként tört-zúzott otthon – és azt csinált, amit akart.
Van kiút
Klaudi története azt bizonyítja, hogy nem könnyű az arany középúton maradni. Ám van néhány tipp, amit ha betartunk, sikerünk lehet.
- Lakassuk jól a gyereket! A jóllakott csecsemő jókat alszik.
- Altassuk el, kerül, amibe kerül! Ha egy órába telik, akkor egy órába. Figyeljük meg, mi jön be a babának, kísérletezzünk. A körülmények legyenek nyugodtak, ne serpenyő-sercegés és mobilozás közben altassunk.
- Alakítsunk ki napirendet! Sosincs túl korán. Biztonságot ad a csecsemőnek, keretet a napunknak: tudunk mihez alkalmazkodni. Ne adjuk fel, mert lehet, hogy hónapokba telik, de aztán beáll a rend.
- Pallérozzuk a gyereket! Nem szócskával is kezdhetjük a mondatot!
- Játsszunk sokat a gyerekkel! Nem lehet elég korán elkezdeni. A közös játék tényleg legyen közös. Ne takarítsunk, ne telefonáljunk és ne főzzünk közben. (Bevonhatjuk persze néha ebbe is.) Legyünk kreatívak! Később öröm lesz nézni, ahogy a kicsi kását főz a mackójának, miközben mi kávézunk a barátnőnkkel.
Ne feledjük, a gyermekgondozási szabadság évei alatt EGYETLEN választásunk van: felvenni az új ritmust. S ha döcögősen megy, kérjünk segítséget. Barátnő, unokatestvér, szomszéd néni, nagypapa, bárki. Heti néhány órácska énidő is segít. Ne zárkózzunk be, ha összecsapnak fejünk felett a hullámok! Rögtönözzünk. Mert a gyermekgondozási szabadság igenis szabadság. Sok mindenről szabadon dönthetünk. Ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, de takarítani és teregetni akkor is kell, ha már „dolgozóba járunk”. Egyik gyerek sem akasztható szögre, mikor bevásárolni megyünk. Ha pedig megbetegszik, ugyanúgy kell virrasztani az ágya mellett, csak másnap már nincs pizsiben szunyókálás a kanapén, hanem irány a munka.
Mégis ki lássa el a gyereket, ha nem az anya? Szeretjük a gyerekünket, és ez az élet rendje. S a legfontosabb: nagyon hamar elkövetkezik az idő, mikor ovis papucsot kell venni a picurnak, mert rálép a szocializálódás fáradságos útjára. Akkor már nem tudjuk visszahozni a gyermekgondozási szabadság éveit. Mert ilyenkor már járda sincsen, és szabadság sincs, csak kis tavaszi szünet van, meg nyári szabadság. Ezért élvezzük ki a gyermekünkkel töltött időt!
