A Kis-Duna halászható és hajózható volt, áramlását vízimalmok működtetésére használták. A mai világban, mikor úgymond már semmi hasznot nem hajt, s a jólétünk nem függ tőle közvetlenül, kiszolgáltatottá vált: egyre jobban megszenvedi az ember romboló hajlamát.
Azt mondjuk, a mai ember elidegenedik a természettől. Ennek kirívó példáját láthatjuk ma itt. A Kis-Duna ugyanis lassan arculatot vált – s nem csupán az építkezés következtében. Rohamosan változnak a földtulajdonjogi viszonyok is, sok szántóföld került körülötte dán tulajdonba. Mindez felgyorsítja a folyamatot, hogy a 22 kilométernyi vízi ösvény, mely a falucska körül kanyarog, egyszer s mindenkorra elidegenedjék a helyiektől! (© Fotó: Dömötör Ede)
Az egykori Németh-malom. Ma – különleges műemlékként számon tartva – különleges védettséget élvez.
Már 2010 óta tart a huzavona a jókai törpe vízierőmű tervezetéről. Az építkezést a jókai és az illésházi kataszterbe tartozó Kis-Duna szakaszra tervezik. A (mintegy 3 millió euróba kerülő) erőmű egy turbinával, 600kH teljesítménnyel működne. S hogy miért? Ez itt a kérdés. A természetvédők szerint ugyanis csak jelentéktelen hasznot hajtana.
Úgy tűnik, hogy a Kis-Duna je-lenleg egy nagy vízi játszótér, ahová az ember csak kikapcsolódni jár. Akibe azonban egy kis bölcsesség szorult, tudja, hogy sokkal több ennél! Mert minden emberi civilizáció a folyókra épült.
A befektető cég sokáig csak a szükséges engedélyekre várt. A nagyszombati Járási Környezetvédelmi Hivatal aztán rábólintott a beruházásra: nem is egyszer, s nem is kétszer... A határozat ellen ugyanis évek óta tiltakoznak az illetékes falvak elöljárói, civil szerveződések és magánszemélyek is. Az illetékesek felülvizsgálják a fellebbezéseket, majd elvetik. Majd kezdődik minden előlről...
„...érdemes megjegyezni, hogy a valamikori Duna teljesen más víz volt! A partján számtalan forrással, amit ivóvíznek használtak az ott dolgozó emberek, a kavicsokat szinte meg lehetett számolni az alján.” (Németh Mária és Lajos visszaemlékezései)
A kivitelező egy kormánytervezettel érvel. Eszerint fel kell mutatnuk, hogy Szlovákia megújuló energiaforrásokból állítja elő a villanyáram 20 százalékát. S bár állítólag a tervet már eljesítettük: mégis meg akarják építeni az erőművet. (A pénzeket rá ugyanis csak akkor kapja meg az építő, s csak akkor lesz haszna belőle... Máshogy, sajnos, nem megy.)
A folyón, ahova a mai ember már csak ejtőzni jár, csónakázni, gyönyörködni a haszontalan természetben. Az internetes hírforrások egyébként kimerítő információhalmazzal szolgálnak az ügy hátteréről.
Az itteni vizek jellegzetes lakója a szürke és a fehér gém.
Civilek ezrei írják alá a különböző petíciókat a készülődő természetrombolás ellen. Az érintett községek lakói számára kedvezőtlen következményekkel járhat a beavatkozás. Hogy pontosan milyenekkel? Mondhatni: bármilyenekkel.
A természetet nem lehet kiszámítani, csak találgatások vannak, mi fog történni. Állítólag nincsen két egyező szakvélemény a jövőbeni kihatásokat illetően. Az egyetlen biztos dolog: a bizonytalanság. Első ránézésre úgy tűnik, hogy profán emberi érdekek úsznak „a felszínen”. A tiltakozás pedig megreked a bürokrácia mocsarában!
A jókai elöljáró időhiányra hivatkozva hárítja el érdeklődésünket. Megnyugtatásunkra azért közli, hogy a jókai vízimalom környékét nem fenyegeti veszély, mert nagyon szigorúan védett műemléknek minősül.
Területileg úgyis kilencven százalékban illésházai illetőségű az ügy. Az illésházi polgármestert, Fehér Tibort is a hivatalok, illetve a lakosok aktuális hozzáállásáról kérdeztük. Megtudjuk, hogy jelenleg a környezetvédelmi minisztérium döntésére várnak (legutóbbi fellebbezésük ügyében). A község és a többi fellebbező tiltakozása eddig süket fülekre talált.
Egyes csoportok – például a turisták, a vadászok, az erőmű szomszédságában levő telkek tulajdonosai – az építkezés ellen foglalnak állást. Mások közömbösök: nem érdekli őket a téma.
A Kis-Dunát (a Csallót) szinte mindenki úgy ismeri, mint dunai mellékágat, mely 135 kilométeren kanyarogva a Csallóköz természetes északi határát képezi. A legnagyobb folyami sziget ennek köszönheti nevét. Pozsony alatt szakad ki a főágból, és Gútánál egyesül a Vággal.
A jókai Csemadok szervezetének önkéntes tagjai ottjártunkkor éppen éves folyótakarító útjukra indultak. Nosza, mi is csónakba szálltunk velük. Miközben üres flakonokat, szemeteszsákokat halászgatunk: véleményekkel ismerkedünk.
A közel húsz kilométeres táv azért már jobban néz ki, mint a korábbi években. Leülepedtek a szennyeződések, regenerálódott az élővilág. (Az ötvenes években ugyanis a Slovnaft a folyóba engedte a szennyvizét: azontúl a folyócska bűzlő kanálissá vált.)
A helyiek legfőbb félelme, hogy az erőmű által felduzzasztott szakaszon és környékén a vízfolyás majd „belassul”, a szennyezett iszap felkavarodik: és újfent csak tönkremegy a vízi világ. Amikor az erőműtervezetre terelődik a szó, a takarítók tekintete messzire réved. Nem tudnak mit mondani.
Kérdésünkre, hogy mit lehetne elérni civil összefogással, azt a rezignált választ kapjuk, hogy valószínűleg nem sokat. Mert ha a kormány és az illetékesek ott fenn eldöntötték, hogy a törpeerőmű megépül: akkor meg is fog épülni. Már elkezdődött az építkezés, kivágtak ennyi meg ennyi fát a part menti erdőkben.
Családok kedvenc piknikező- és pihenőhelye. A kisgyerekes családok körében is népszerű, hiszen a víz langyos és sekély, közelségbe kerül a természet.
Elégszer hoztak már a helyeiek feje fölött számukra kedvezőtlen döntést ahhoz, hogy tudják: nincs visszaút. Mindenki tippel, hogy vajon az illetékesek közül kinek van nagyobb vaj a fején? (A levegőben ott lóg a beletörődés sunyi ördöge. Hisz ki ne lenne ma hajlandó bármire ebben a korrupt országban még egy kisebb összegért is! Nemdebár?! )
Sokan attól félnek, hogy a szabályozás után a „belassult” folyóágat eldugaszolja a hordalék, s mocsarasodni kezd. A vízszintemelkedés sem csupán a felduzzasztott folyórészt érinti: 12 km-rel feljebb is érezhető lesz, s ebbe a malom környéke is beletartozik
Igazság szerint a helyiek tudják: nem csak róluk, az ő esetleges veszteségeikről van szó. A természetről is, ami képtelen megvédeni magát az ember romboló akaratával szemben.
Végül az ötletünkkel, hogy nézzük meg a helyszínt, ahol az előkészületek folynak, magunkra maradunk. Senki nem veszi magára a terhet, hogy elkísérje az újságírókat. Nem tudni, hogy időhiány miatt-e? Végül egy hölgy rászánja magát, hogy továbbkísérjen minket a parton. A pontos helyszínt azonban ő sem ismeri. Hisz semmilyen térkép nem jelöl egy „majdani” vízierőművet...