A nőnek szüksége van biztonságra, hogy megélhesse a testiséget a maga teljességében – amihez mi sem nyújthat nagyobb biztonságot, mint egy (megfontolt) házasság köteléke..
Tizenhét éves lehettem, amikor pár gimis osztálytársnőmmel beültünk pizzázni.
Varga Nóra nyelvi szerkesztőként dolgozik, Dunaszerdahelyen él.
Hamar előjött a pasitéma, ráadásul arról volt szó, ki mikor vesztette el a szüzességét. A lányok belefeledkeztek a beszélgetésbe, én csak hallgattam csendben. Egy idő után egyikük felém fordult, és rosszmájúan megjegyezte: „Jaj, szegény Nóra! Nem tud hozzászólni, mert azt sem tudja, hogy miről beszélünk...” Emlékszem, szó nélkül hagytam a provokációt: csak megvontam a vállam. Nem mondtam, hogy én ezt egyáltalán nem bánom, ahogy azt sem, hogy én bizony várni fogok a szexszel a házasságig. Mert ez volt a tervem. Így csak magamnak tettem fel a kérdést: valóban csak ennyi? Erről szólnak a kapcsolatok? Hisz a lányok közül ketten már mással voltak együtt, az első „pasi” rég ködbe veszett...
S hogy miért alakult ki bennem ez a meggyőződés? Miért szeretnék tisztán belépni a házasságba? Amióta az eszemet tudom, a vallás az életem része: egy hívő, hitét gyakorló családban nőttem fel. Kiskorom óta ilyen körökben is mozogtam. Nyilván ott volt a másik oldal is, főleg felső tagozaton és a gimiben. Elindulhattam volna arra is, de én a másik utat láttam jónak. A Biblia világosan leírja, hogy a férfi a nőért elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Tehát a szexualitás helye a házasságban van. Az elején úgy gondoltam: ha a vallásom szerint ez a helyes, akkor biztos van benne ráció. Automatikusan igazodtam – igazság szerint eleinte még nem azért, mert ez volt a legmélyebb meggyőződésem.
A későbbiekben viszont teljes mértékben azonosulni kezdtem ezzel a hozzáállással. Elrettentő példa volt számomra az egyik ismerős lány tanúságtétele, aki szigorú keresztény szülők gyerekeként nőtt fel, és amikor összejött egy nem vallásos fiúval – attól való félelmében, hogy az elhagyja őt –, az elvei ellen döntött.
Egy barátnős találkozón aztán elmesélte, hogy minden együttlét után sír, mert lelkiismeret-furdalása van. A lelke mélyén bűnös dolognak tartotta a szexualitást. A pozitív megerősítést egy ismerős házaspár adta, ahol a férj múltjában nem egy szexuális kapcsolat volt, viszont amikor összeismerkedtek a feleségével (aki keresztény elveket vallott), képes volt várni, és lemondott az addig megtapasztalt élvezetekről. Rájöttem, hogy csak rajtunk múlik, s nekünk, nőknek fontos eltökéltnek lennünk.
Mit mond a környezetem?
Keresztény berkekben természetesen nem meglepő, mikor valaki szeretne várni... (Bár nem ez a természetes minden keresztény ember számára.) Sokat beszélgettem az évek során a témáról, sokféle emberrel. A legtöbben hitetlenkedtek, piszkálódó kérdéseket tettek fel, és a vége többnyire az lett: várjam ki a végét. Meg könnyű ilyet mondani, mikor valaki nincs kapcsolatban. „Majd meglátod!” Azóta eltelt pár év, én menyasszony vagyok, és most pont ezeket a kétkedő kérdéseket hívom segítségül, hogy elmondjam az érveimet.
1. Miért akarom magamtól megvonni ezt az élvezetet?
Mély belső vágyam volt mindig, hogy egyetlen férfinak adjam oda magam, olyan valakinek, aki már azzal is „kiérdemel”, hogy hajlandó várni velem és rám. Úgy gondolom, hogy én magam vagyok a legnagyobb ajándék, amit adni tudok a páromnak – és itt nemcsak a testemre gondolok, hanem az egész lényemre. S nem is adom oda magam akárkinek... Erről különben az Ádám teremtése című ismert festmény jut eszembe, ahol Éva Isten „hóna alól” tekinget kifele, miközben gyanakvó szemekkel néz Ádámra, mintha ezt kérdezné: „Biztos, hogy ő az, akit nekem szánsz, Uram?” Egyébként sok bajtól megóvhat bennünket, ha várunk a szexualitással: példának okáért egy nem várt terhességtől vagy a rózsaszín ködtől, a kötődéshormonok cunamijától, melyek aztán nem engedik a tisztánlátást. Jobb először megismerni a másik embert, s ha nem illünk össze, könnyebben megy az elválás.
2. Hol fogok olyan férfit találni, aki ezt elfogadja, és nem unja meg egy idő után, hogy nem kap meg?
Olyan ember vagyok, aki tiszta lapokkal játszik. Eleve úgy vágtam bele az ismerkedésbe, hogy szimpátia esetén hamar szóba hoztam, hogy én várni szeretnék az együttléttel házasságig. Akinek ez nem felelt meg, az ilyenkor továbbállt. Egyébként nem volt egyszerű kipipálni a párkereső listámon az elvárásokat, vagyis nem volt könnyű megtalálni az igazit... Legkésőbb a harmadik találkozásig mindig kiderült, hogy valami nem stimmel a másikkal. Persze olyan is volt, hogy nekem törték össze a szívem (hisz nem csak nekem volt listám). Szóval keresgéltem, keresgéltem, s végül huszonhárom évesen megismertem a vőlegényemet egy keresztény ifjúsági táborban. Egyáltalán nem bánom, hogy ennyi ideig vártam rá, hiszen addigra értem meg lelkileg egy komolyabb kapcsolatra. Olyanra, amelynek hihetek a jövőjében. Ő egyébként az első pillanattól fogva támogatta, hogy várjunk.
3. Hogyan lehet egyáltalán kibírni?
Helyzetünk már csak azért is különleges, mivel tombolt a Covid, mikor megismerkedtünk, s ő akkor még külföldön dolgozott; de mikor otthon volt, akkor is több mint száz kilométer választott el bennünket egymástól. Később is csak hétvégenként töltöttünk együtt időt (s így van ez még most is – kizárólag az esküvő után tervezünk összeköltözni). Ebből a szempontból nem volt nehéz kitartani... Viszont másban nagyon is kreatívnak kell lenni: a „nagy elhatározás” csak az egyik fele a történetnek. A másik fele a tudatosság és a tervezés. Az együtt töltött időt mindig igyekszünk olyan programokkal kitölteni, melyek lehetőséget nyújtanak egymás személyiségének kicsomagolására.
A járás időszaka számunkra azt jelentette, hogy megismertük egymás gondolkodását, kipuhatoltuk, megelégszünk-e azzal, amit a másik nyújtani tud, tudjuk-e motiválni egymást...
Sokat túráztunk például, s ezalatt rengeteget beszélgettünk; láttuk egymást a végletekig kimerülve és éles helyzetekben is. Egy idő után aztán úgy éreztük, hogy bizton egymás mellett tudunk dönteni, és készen állunk új szintre emelni a kapcsolatunkat. Másfél év együttjárás után tiszta szívvel mondtam igent neki, s őszre tervezzük az esküvőnket. Összegezve: úgy lehet kibírni, hogy ki kell zárni azokat a helyzeteket, melyek eltántoríthatnak az önmegtartóztatástól. Tehát nem alszunk együtt, és az összeköltözés sem jöhet szóba házasság előtt. (Ugyanígy: aki nem akar csokit enni, az sem csokigyárba megy kirándulni...)
4. Ha házasságig nem fekszünk le egymással, akkor honnan tudom, hogy összepasszolunk? Mi van, ha rossz lesz vele az ágyban?
Nos, erre nem „tudhatom” a választ. Viszont vannak apróságok, amelyekből jól leszűrhető: milyen az, mikor a másik hozzád ér, mennyire figyel az igényeidre... Nincsenek elvárásaim, így tudom, hogy együtt ezt is megoldjuk. És hogy hogyan éljük meg a várakozást? Egészséges nő vagyok és ő egészséges férfi, szeretjük egymást minden porcikánkkal – nyilvánvalóan vágyunk egymásra. Nem könnyű mindig higgadtnak maradni, de hiszem azt, hogy ha képesek vagyunk ellenállni a sürgető vágynak, akkor az élet más területein is ugyanilyen erősek tudunk maradni. Hiszem, hogy ez így a helyes, s hogy a házassággal az életnek (s az intimitásnak) egy újabb dimenziója nyílik meg előttünk.
