Minden szerelem mélyén van egy illúzió vagy épp csak valami félreértés, hogy szeret bennünket a másik ember, és ezért rábízhatjuk magunkat.
Enélkül nem tudnánk vakon szeretni a másikat. Mikor szerelmes vagy, azért vagy vak, mert elveszíted a veszélyérzeted.
Egy kisfiú mesél
A szüleim mindig azt hajtogatták, hogy a családon is múlik, mit hoz magával valaki a gyermekkorából; de a kisgyermek még felejt, elfelejti a rosszat, nem emlékszik a gyermekkorára. Nem tudom, valóban így van-e, de én túl sok mindenre emlékszem. Nem volt boldog gyermekkorom. Egy kisfiúnak azzal kellene törődnie, hogy a piros vagy a kék kisautójával játsszon-e. Én úgy tanultam meg számolni, hogy vajon hányszor hallom sírni az anyukámat.
Apám mindig részeg volt, folyton kiabált és ordítozott anyuval. Ilyenkor a szobámba menekültem, és úgy tettem, mintha játszanék. Anyunak lágy, rózsaszínű hangja volt, apunak varjas, fekete; így képzeltem el a károgó varjúkat. Néha egészen megrémített ez a hang, de úgy képzeltem, hogy csak véletlenül törnek össze az üvegek a lakásban: elmenekültem egy álomvilágba, mert a valóságban nem volt menekülő útvonalam. Nincsenek szép emlékeim. Nem tudom, hányszor volt eszmélő gyermekként önfeledten boldog pillanatom.
Csak a félelemre, majd a rettegésre emlékszem, amióta az eszemet tudom. Tudtam, hogy anya boldogtalan, emiatt én is az voltam, mert úgy képzeltem, én követtem el valami rosszat. Igyekeztem elkerülni aput, és nem az útjában lenni, nehogy én legyek a következő, akivel kiabálni kezd.
Csak csendben játszottam, és vártam, hogy elüljön a vihar. Anyu egyre soványabb és színehagyottabb lett. Mint amikor leszakítasz egy gyönyörű virágot, és még a kezedben elhervad. Gyönyörű barna szeméből kiveszett a fény, haja megfakult.
Apu kincse
Egy nap anyu és apu a hálószobában pihentek. Nem akartam őket zavarni, de szörnyen unatkoztam. Elhatároztam, hogy felfedezőútra indulok. Kincskeresésbe kezdtem, a kalózok elrejtett kincsét szerettem volna megtalálni. A folyosószekrényben találtam is valami rendkívülit. Egy pisztolyt. Ez ám a kincs, az elorzott apukincs! Úgy döntöttem, rendőrbácsisat fogok játszani. Kivettem a pisztolyt a szekrényből, és hadonászni kezdtem vele úgy, ahogy a tévében láttam. Egyszer csak megnyikordult a szobaajtó. Nagyon megijedtem, hogy anyu esetleg meglát, ezért gyorsan visszadugtam a szekrénybe. Szerencsére senki nem vette észre, miben ügyködöm.
Apu kuplerájt csinál...
Egyszer anyuval segítettünk keresztanyuéknak a költözésben. Nagyon jól éreztem magamat, szerettem, ha megoldandó feladatot kapok: attól mindig nagyfiúnak éreztem magam. Én cipeltem a kisebb dobozokat, és segítettem a tartalmukat kibelezni, majd a polcokat megtömni a különböző tárgyakkal. Amikor végeztünk, felnőttesen megtöröltem a homlokomat, s büszkén megcsodáltam a végeredményt. Ideje volt hazamenni. Féltem, hogy apu megint részeg lesz, de otthon csend fogadott. A csend jó. Nem szerettem otthon, a csend pedig két dolgot jelentett. Apu vagy nincs otthon, vagy alszik, de most egyik sem játszott. Mintha hurrikán söpört volna végig a szobán!
Mindent beborított a vér, és a padlón üvegszilánkok hevertek. Annyira megijedtem, hogy elbújtam az ajtó mögé. Becsuktam a szemem, hogy azt érezzem, egy vámpírmesében vagyok. Apu ott feküdt a szoba közepén, anyu odament hozzá, felkeltette, aztán sebtében kitakarított, apu sebeit pedig bekente kamillás kenőccsel. Másik nap megint veszekedtek. Befogtam a fülem, hogy ne halljam, mi következik utána. Mindig ugyanaz következett. Most is ugyanaz volt, de mégis más: anyu a szobám felé futott, s vérzett a lába. Megijedtem, hogy baja esett. Sírni kezdtem, mígnem megláttam aput. Ránk szegezte a pisztolyát, és lassan közeledett felénk. Ijedtemben még a sírásról is megfeledkeztem. Anyu megfordult, és elém állt, hogy a testével védelmezzen. A rettegés szétkúszott a tagjaimban, és sikoltozni kezdtem. Arra kértem aput, hogy ne bántsa anyut. Hogy mi történt ezután?! Arra nem emlékszem. Sokkot kaptam.
Aput elviszik a bácsik
Egy reggel kopogtattak az ajtón. Anyu még aludt, ezért én nyitottam ki. Két bácsi állt az ajtóban, akik aput keresték. Ezzel új fejezet kezdődött az életünkben.
Aput elvitték a rendőrök. Ezután soha többé nem hívtam őt apának, csak a Csíkosnak. Azóta tudom, hogy nem csupán a játékautó romolhat el, hanem az ember is. Olyan is van, hogy egy apa elromlik, s rossz ember lesz belőle.
A börtönévek alatt és után...
Ezután nem akartam tudomásul venni a létezését, nem törődtem vele. Néha náluk voltam nyaralni, a nagyanyám arra kényszerített, hogy rajzoljak neki valamit és írjak levelet. Nem akartam írni, de muszáj volt. Egy idő után nemet mondtam, mikor invitáltak, hogy töltsem náluk a szünidőt. Nem akartam senkit látni, az egész családot ki akartam törölni az életemből. Miért kellene velük lennem, mikor nem jó nekem ott lenni? Pár év után a Csíkost kiengedték a börtönből, és elküldte értem az anyját. Bezárkóztam a mosdóba, nem voltam hajlandó onnan kijönni. Nagyanyám fenyegetőzött, hogy fejszével fogja betörni az ajtót. De akkor reszkettem csak igazán, mikor maga a Csíkos jött el, hogy magával vigyen. Rettegtem otthon, rettegtem a suliban, hogy egyszer csak megint betoppan, és erőszakkal magával visz majd.
A félelem nem múlik...
A mai napig félek tőle. Egyik nap megláttam őt az utcán. Csak messziről, de ez épp elég volt. Maholnap 30 éves leszek, de abban a pillanatban újra annak a törékeny kisfiúnak éreztem magam, aki a pokolban élte le élete első hat évét. Izzadni kezdett a tenyerem, és azonnal elöntött a jeges rémület. Szememmel máris a menekülőutat kerestem. Pedig azóta már eltelt 24 év. Most valószínűleg nekem kedvezne a helyzet, tekintve a koromat és a testi adottságaimat. Megint a pisztolycsövet láttam: nem tüzelt, de én hatévesen elégtem abban a tűzben.
