Ismeritek a mondást, hogy aki túl közel hajol a tűzhöz, megégeti magát? Én a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen mély sebet tud ejteni rajtunk a vak szerelem lángja.
Túl voltam már egy szerelemi próbálkozáson, ami nem alakult valami fényesen. Mindössze 23 évesen egyedül maradtam a négyéves fiammal. Ennek ellenére hittem benne, hogy az élet tartogat még számomra meglepetéseket. Szerelembe akartam esni, vártam és vágytam a nagy érzésre, amelyik (úgy hittem) egyszer mindenkinek kijár. Pórul jártam, mert türelmetlen voltam, és elfelejtettem, hogy a szív húrjai csak a nagy csendben szólalnak meg.
A szerelem nemcsak vak, néma is
Nővér voltam egy somorjai klinikán. A nagy Ő recepción dolgozott. Már az első pillanatban megakadt rajta a szemem. Valami mágneses erő vonzott hozzá, talán a kékeszöld szeme, az átható tekintete babonázott meg; vagy csupán szabadjára engedtem a fantáziámat. Nem tudom, de elhittem, hogy őriz magában valami bódulatot, ami engem boldoggá tenne. Akartam, hogy megszólítson. Sor került rá, elhívott vacsorázni.
Elmeséltem neki, hogy van egy kisfiam. Azt hittem, ez majd eltántorítja. Mégis hány férfit érdekel manapság egy szingli anyuka?! Ő ajándékokat hozott a fiamnak, s máris levett a lábamról. Szerelmes lettem, leszállt a szememre a rózsaszín köd. Siettem, mert akartam az érzést, ami évekig mostohán elkerült. Mondják, a szerelem olyan, mint a vízen tükröződő nap: be kell árnyékolnod a szemed, aztán eltakart szemmel csak azt látod meg, amit látni akarsz. Sőt, az eltúlzott szerelem méreg is lehet, de ezt akkor még nem tudtam. Egy-két randevú után már a karjaiban feküdtem elalélva. Úgy hatott rám, mint az eső a szomjazó virágra. Rossz idő volt körülöttünk, sáros, lucskos, gondom ezer, de ugye a virágok esőben nőnek a legjobban...
Holtomiglan, holtodiglan
Egyhamar teherbe estem, feleségül mentem hozzá; férj és feleség lettünk, pedig alig pár hónapja ismertük egymást. Beköltöztem hozzá a fiammal. Hármasban vártuk közös gyermekünk érkezését. Boldog voltam. Az első két év zökkenőmentesen telt, bár a szürke fellegek már ott gyülekeztek az égen. Férjem elveszítette a munkáját, egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére. Tudtam, hogy ettől ideges, biztattam, hogy ez csak átmeneti állapot, majd csak kiderül felettünk az ég.
A szerelem olyan szemüveg, amelyen keresztül néha a szörnyeteg is vonzónak tűnik. „Sok tárgyat, mi hitvány, nemtelen, naggyá, dicsővé tesz a szerelem.” (W. Shakespeare)
A szerelem erőt adott és hitet: hittem benne, hogy csakhamar munkát talál. Igazam is lett. Egyik ismerőse munkát ajánlott neki, műszakozni kezdett egy benzinkúton. S ez volt a cezúra, a választóvonal: ezután fordult rosszra az életünk. Ivott, ha fáradt volt, ivott, ha rosszkedvű volt, ivott, ha éhes volt. Bekerült egy kétes hírű társaságba, azután együtt züllöttek. Már nem volt nap, hogy ne elázva jött volna haza. Bizonygattam magamnak, hogy ez is csak egy átmeneti állomás. Istenem, mekkorát tévedtem!
Az első verés
Az egyik reggel éktelen fékcsikorgásra ébredtem. Egy lakótömb legfelső emeletén laktunk. Az ablakok csukva voltak, mégis olyan zörej-dörej volt ez a hajnali csendben, hogy azonnal kiment az álom a szememből. Felkeltem, de mivel nem láttam senkit odakint, visszafeküdtem. Pár perccel később hangos csattanással kivágódott a bejárati ajtó. Megjött a férjem. Odaszaladtam, hogy figyelmeztessem: a fiúk még alszanak, ne legyen ekkora hanggal. A szemem elé táruló látvány pofon vágott. A férjem takony részeg volt, és már messziről bűzlött.
– Te meg honnan jössz ilyen állapotban? Szemem a kezében lévő kulcsokra tévedt. Hirtelen beugrott, hogy mire is ébredtem. – Ittasan vezettél?!
Vádló kérdésem hallatán összeszűkült a szeme, ajkát keskeny vonallá préselte. Nem szólt semmit, csak ökölbe szorította a kezét, és jött egy valódi pofon. Bennem rekedt a tiltakozás. Megütött... Az én szerető férjem leterített egy hatalmas pofonnal. Mire a sokkból magamhoz tértem, az elsőt megtoldotta egy második pofonnal. Majd azt is még eggyel... Azt hittem, sosem lesz vége. Hiába könyörögtem, hogy hagyja abba, mert fáj, fáj.
Körhintán ülve!
Utána órákig zokogtam, közben törölgettem a vért a mellkasomról. Nyüszítő sírásban törtem ki a szégyentől, a hitetlenkedés érzésétől. Cikáztak a fejemben a gondolatok. Elég volt, fogom a gyerekeimet, és megyek! Nem maradok egy agresszív, iszákos férfi mellett. Mi lesz így a gyerekekkel?! Azzal az erős szándékkal léptem ki a fürdőből, hogy közlöm vele: vége, elhagyom. A kanapén találtam rá, lehajtott fejjel ült, a vállai rázkódtak a sírástól. Lépteim hallatán felemelte a fejét, és könnyáztatta arccal esedezett a bocsánatomért. Megesküdött mindenre, hogy soha többé nem emel rám kezet. Leteszi a poharat, és megváltozik. Még azon a hétvégén elvitt minket Máriatölgyesre: bizonyítani akarta, hogy komolyan gondolja az újrakezdést.
Az első napon minden rendben is volt. Úgy viselkedett, akár egy úriember. Ugyan remegett a keze, de kitartott. A második napon már látszott rajta az alkoholmegvonás: dehogy volt ő erős férfi, alulmaradt az alkohollal szemben. Haza akart menni. Közöltem vele, hogy én maradni szeretnék. Tudtam, hogy otthon azonnal az üveg után nyúlna. Összevesztünk. Első felindultságában beleült az autóba, és elhajtott. Azt hittem, kicsit kiszellőzteti a fejét, utána visszakullog. De elment. Hazament nélkülünk. Kénytelenek voltunk vonatra szállni, szóval volt egy kalandos utazásunk a fiúkkal „apa nélkül”.
Nem vízipisztoly...
A húgom esküvőjére voltunk hivatalosak. Akkoriban már egyedül jártunk a családi ünnepekre a fiúkkal. Azt hittem, ma sem lesz ez másként. Rosszul hittem. Velünk akart jönni. Reménykedtem, hogy nem hoz ránk szégyent. Legnagyobb meglepetésemre alig ivott. Sőt, feltűnően józan maradt, de egész este furcsán viselkedett. Többször is rápillantott az órájára, mintha várna valakire. Meglepett a viselkedése, de a szívem csücskében kis meleget is éreztem, hogy megint együtt vagyunk. Még javában szórakoztunk, amikor éjfél felé eltűnt. Szó nélkül lelépett.
Mikor hazaértünk, ott matatott a folyosón. Előttünk érkezhetett, mivel a cipője még rajta volt. Volt valami a kezében, amit sürgősen próbált elrejteni a szekrényben. Egy pillanat alatt kijózanodtam, megint arcul csapott a valóság. Zsibbadás jelent meg ott, ahol nemrég még forróság honolt. Pisztoly villant meg a tenyerében.
– Mi az ott?
A hangom cérnavékony volt. Éreztem, ahogy a jeges rettegés végigkúszik a gerincemen. Ő megfordult, tett egy lépést felém, mire azonnal hátrálni kezdtem. Villámokat szórt a szeme.
– Nem kérdezel! Bemész, és csöndben lefekszel!
Olyannyira elhatalmasodott rajtam a félelem, hogy azonnal szót fogadtam. Tettem, amit parancsolt.
Háborús övezet a nappaliban
A húgom és a férje közös otthonba költöztek. Segítettünk nekik a pakolásban. A kisebbik fiam ekkor már öt, a nagyobb tízéves volt. Gyors szárnyakon repült az idő: csomagoltunk, takarítottunk. Ahogyan közeledett az este, úgy lettem egyre idegesebb. Rettegtem, hogy mi vár rám otthon. Akkor már szorongtam olyanon is, ami miatt nem kellett volna. A bántalmazás már mindennapossá vált. A férjem hol egy üveget vágott hozzám, hol belém rúgott, s a fojtogatás is ott szerepelt a listán. Minden napra jutott valami rossz. Lélekben már felkészítettem magam, hogy egyszer lesz olyan is, amivel eddig nem számoltam.
Most, ahogy a fiaimmal beléptünk az ajtón, mintha egy horrorfilmbe csöppentünk volna. Mindent beborítottak az üvegszilánkok – és az a rengeteg vér! Ő pedig ott feküdt összekaszabolva a padlón. Azt hittem, valaki betört hozzánk, őt pedig leterítette. Óvatosan megközelítettem. Szerencsére hallottam, hogy lélegzik. Ma sem világos előttem, hogy mit éreztem akkor, mindenesetre felébresztettem, és megkérdeztem tőle, mi történt. Kiderült, hogy ő volt a tettes, ő vágta a falhoz az üres üvegeket, a visszapattanó szilánkok pedig megsebezték. Megsajnáltam, mert emberből vagyok, s mert a fiam apja. Elláttam a sebeit, majd eltakarítottam a romokat.
Amikor én vagyok a célpont!
Ez idő tájt már nem volt egy józan pillanata sem. Én rendre a fiaim mellett ágyaztam meg magamnak. Féltettem az ő életüket is, bár mindaddig egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. Reggel mindig megvártam, míg elmegy otthonról, és csak azután keltem fel reggelit készíteni. Nekem akkor már csak pár falat ment le a torkomon. Összerezzentem, csapódott a bejárati ajtó... Fogalmam sincs, mit miért tettem, de mozogni kezdtem, mint egy robot, hideg fejjel bementem a spájzba, összeszedtem az ott fellelhető összes üveget, és tartalmukat a mosogatóba öntöttem. Rajtakapott. Szemében felizzott a harag, és rám üvöltött.
– Mit csinálsz?!
Tudtam, hogy bajban vagyok. Tudtam, hogy meg fog ütni, ezért megfordultam, hogy elszaladjak. A fejem mellett üveg csapódott a falba, a szilánkok felsebezték a bokámat. Elkezdtem futni a gyerekszoba felé, a fiúk akkor már sikítottak. Megfordultam, a látványtól földbe gyökeredzett a lábam. A férjem ott állt a folyosó közepén, a pisztolya csövét rám irányította, ujjai a ravaszon. A gyerekek elé vetettem magam. Lassan és kimérten közeledett felém. A tapasztalt vadász cserkészheti be így az áldozatát.
– Na, mi lesz?! Lőj! Lőj már, hadd legyen vége a szenvedésünknek!
A fiúk zokogtak, miközben én arra gondoltam, hogy ez itt a vég. A szemük láttára fogok meghalni. Ő közelíteni kezdett, arcán kegyetlen mosollyal egyre közelebb és közelebb jött. A pisztoly csövét a homlokomnak szegezte, az egyik kezével kinyúlt, és hátulról megragadta a hajam. Rángatni kezdett maga után a hálószoba felé. Torkom szakadtából sikítottam én is, a gyerekek is.
Próbáltam kiszabadulni a kezei közül. Hiába. Magunkra zárta az ajtót. Zokogtam, könyörögtem, vergődtem. Meg sem hallotta. Szinte eszméletlenre vert. A szomszédok törték ránk az ajtót, akik meghallották a zuhogást és a sikítozást. Így menekültem meg.
A szabadulás: itt a vége, végre vége
Kora reggel kopogtattak az ajtónkon. A kisebbik fiam futott ki az előszobába. Az ágyban feküdtem, amikor benyitott. Egészen izgatott volt.
– Anya, aput keresik a bácsik...
Megijedtem. Azt hittem, valamelyik zűrös haverja lesz. Gyorsan felkaptam egy köntöst. A rendőrség kereste. Pár nappal azelőtt fegyveres rablás történt egy közeli benzinkúton. A kamerák alapján az elkövető egy baseballsapkás férfi volt. A szálak a férjemhez vezettek. A rendőrök házkutatást tartottak, és a folyosó szekrényében megtalálták az ominózus fegyvert. Legnagyobb meglepetésemre azonban nemcsak a pisztoly került elő, hanem a nagyobbik fiam baseballsapkája is. Azt húzta a fejére, hogy ne ismerjék fel. A fiam sapkáját. Letartóztatták. Öt év börtönbüntetésre ítélték, én pedig beadtam a válópert. Később, amikor szabadult, távoltartási végzést kértem ellene. Végre fellélegezhettünk. Egérutat nyertünk a pokolból.
Amit mindenki tudni szeretne!
Annyiszor hallottam már a kérdést: miért maradtam? Miért nem fogtam kézen a gyerekeimet, és menekültem el? Nem tudom. Nincs rá válasz. A félelem olyan mély gyökeret vert bennem, hogy azt éreztem, ő az én sorsom. Azt gondoltam, nincs olyan hely a földön, ahol ne találna ránk. Rémképek gyötörtek, láttam, ahogy a fiamat magával ragadja az ismeretlenbe. Inkább elviseltem a testi kínokat, mint hogy elviseljem a világon a legnagyobb kínt, a fiam elrablását. Tudtam, hogy mindenre képes, arra is, hogy elragadja a fiamat, és eltűnjön vele, örökre. Abba pedig belehaltam volna.
