Ha nem lennének lányaim, egészen más ember volnék. Nekik köszönhetem, hogy megtanultam nyitottnak és kedvesnek, alázatosnak és elfogadónak lenni. Emellett jobban megismertem saját magamat; világossá vált számomra, miért volt olyan a gyerekkorom, amilyen; és megértettem a kapcsolatomat az édesanyámmal.
Minden más lett, mint ahogyan vártam. Más, mint ahogy a gyereknevelésről szóló könyvekben olvastam, illetve más, mint amit a barátnőim mondtak. Ez volt az első felismerés, amit a lányaim születésekor megtapasztaltam.
Ösztön és erő
Már akkor is tanultam, amikor hazahoztam Kiskatát a kórházból. Visszajött az a rég elfelejtett érzés, hogy mindig érhet meglepetés. Azok a gondok, amelyekkel már hónapokkal a szülés előtt a barátnőim és a webes kismamaoldalak ijesztgettek, nem következtek be, de jöttek egészen másak, amelyeket előre nem lehetett látni. Magam is meglepődtem, mennyire ösztönösen reagáltam, amikor a lányom igényeit kellett kielégítenem. Nem kellettek a könyvek, sem az internet. Megtanultam, hogyan hallgassak a belső hangomra. Mindenre a régen ismert, de elfeledett könnyedséggel reagáltam, és ez csodálkozással töltött el. (Vagy talán a megváltozott hormonműködésem tette ezt? Ki tudja.)
Amikor három évvel később megszületett Borika, az volt a legnagyobb meglepetés számomra, hogy a két gyerek teljesen más. Különbözik a temperamentumuk, a napi ritmusuk, egyszóval minden. Meglepett, mennyire fölöslegesek azok a dolgok, amelyeket az első gyerekemnél annyira fontosnak tartottam. Átmenetileg egy szoba-konyhás lakásban laktunk, tehát legelőször az öltöztetőasztal került a pincébe.
Az is meglepett, hogy két gyerekkel minden mennyivel nehezebb. Ha visszatekintek arra az időszakra, azt is meglepőnek találom, hogy mennyi erőt tudtam mozgósítani magamban. Igazán képes voltam egyetlen éjszaka alatt megvarrni két jelmezt a Mikulás-ünnepségre? Valóban újságcikkeket írtam és lebonyolítottam a költözést két gyerek mellett?
Megtanultam, hogyan örülhetek a meglepetéseknek. És rájöttem, mi a közös a gyerekekben és a bölcsekben. Mind a ketten figyelik a világot, és mindenen csodálkoznak. A gyerekek megállapításokat tesznek, és azután a gyakorlatban ellenőrzik őket. Az ő példájuk tanít arra, hogy a világ csodálatos és érdekes: ők mindent felfedeznek, mindenre rácsodálkoznak, mindennek örülnek. Őszintén lelkesednek – és minket is rászoktatnak erre.
Tükörbe kell tudni nézni
A lányaimnak köszönhetően egészen más szemmel tekintek a gyerekkoromra. Rájöttem, hogy egyes dolgokban pontosan azt teszem, amit az anyukám tett, és most, évekkel később igazat adok neki. Másrészt azonban most, hogy én is szülő vagyok, felelevenedtek olyan fájó emlékek, amelyekről azt hittem, már rég elfelejtődtek. Miért nem állt mellém az anyukám, amikor szükségem lett volna rá? Miért tett rám gúnyos megjegyzéseket? Miért mondta, csinálta annak idején ezt vagy azt, amit én soha nem tennék, illetve soha nem mondanék a lányaimnak?
A gyerekek tükröt tartanak elénk. Visszavetítik a viselkedésünket, a szokásainkat, amelyeket magunkban nem, de bennük észreveszünk. S ha elgondolkodunk rajtuk, jobban megismerjük magunkat. Amióta megvannak a lányaim, sok mindennel szembesülök önmagamról. Mindennapi tetteimben, önkéntelen reakcióimban felvillannak saját bizonytalanságaim, szorongásaim. Például akkor, amikor Kiskatát a csúszdára várva félrelökik a sorban, és ő nem tesz semmit, csak csendben áll. Vagy amikor egyedül Borika nem kap díjat a maszkabálban, és sírva lekuporodik a sarokban. Még szembetűnőbb ez az ismerős családokban, ahol a nemzedékről nemzedékre öröklődő kisebbrendűségi érzés sokkal drasztikusabban bukkan elő a tizenéves lánykákban, például anorexia vagy öncsonkítás formájában...
Tisztelet és alázat
Amikor családunkat is elérte a kamaszkor viharos időszaka, tiszteletet és alázatot tanultam. Megértettem, hogy a gyerekeim nem azért vannak a világon, hogy az én kívánságaimat és elvárásaimat teljesítsék. Kiskata zongorája rakodópolcnak szolgál a szobájában, és Borika szép csendben a szekrényébe süllyesztette a teniszütőt. Lehet, csak átmenetileg, de lehet, hogy végleg.
Megértettem, hogy egyes dolgaikat már maguk intézik, és ritkábban tartanak igényt a segítségemre. Hogy a szoba ajtaja, amelyet még mindig „gyerekszobának” nevezünk, időről időre zárva van. S hogy nem tehetek mást, csak azt, hogy biztonságos hátteret teremtek nekik ahhoz, hogy maguk harcolják meg a saját harcaikat.
Az apák is tanulnak
A lányaim egyes dolgokban egészen másak, mint amilyen én voltam. És mindinkább rajtakapom magam, hogy az ő világlátásuk üdítő változást hoz az életembe. E tulajdonságuknak köszönhetően ügyesen nevelik a saját apjukat is. Kicsi korukban sokszor mondogattam, milyen szerencse, hogy lányaink születtek. Mert ha fiaink lennének, a férjem szerintem nem tudna ellenállni a késztetésnek, hogy a maga elveit nevelje beléjük arról, hogy milyen egy „rendes” fiú, és küzdőtérré válna az otthonunk.
A lányok esetében jobban el tudja fogadni, hogy ők másak, mint ő, s hogy egyáltalán nem érti őket. A pszichológusok régen tudják, hogy az apák figyelmesebbek a lányaikkal szemben, és jobban elfogadják a véleményüket, mivel a lányok a megértőbb, gyengédebb énüket hozzák ki belőlük.
Végtelen párbeszéd
Egyik ismert pszichológusunk szerint a szülő-gyerek kapcsolat a tánchoz hasonlít. Minél nyitottabb a szülő, annál nagyobb hatással van rá a gyereke. Ebben a táncban a szülő és a gyerek kölcsönösen hatnak egymásra. Párbeszédet folytatnak, megosztják egymással a mindennapjaikat, melyeknek minden eseménye érdekes és gazdagítja az életüket.
A lányaim ma tizennyolc és huszonegy évesek, és minél idősebbek, annál inkább érzem, hogy a kapcsolatunk valójában párbeszéd, amelynek során én inkább hallgatok, semmint beszélek. Sokkal többet tanulok tőlük, mint a Z generáció szókincse vagy a TikTok. Tanulom, hogyan nem kell mindentudónak lenni. Csiszolgatom a saját véleményemet, hogy ne úgy tekintsek a világra, mint az az ember, „aki már mindent tud”. (Hiszen soha nem tudunk mindent, még akkor sem, ha ezt hisszük magunkról.)
És igen: irigylem, hogy még csak most bontakozik ki előttük az élet, bár rettegek is, mert nem könnyű a kor, amelyben felnőtté érnek. De hiszek benne, hogy sikerül nekik. Annak is örülök, hogy a párbeszéd akkor is folytatódni fog, amikor én már nem leszek – ezt magamon tapasztalom, hiszen még ma is beszélgetek az édesanyámmal...
