A Dunaszerdahelyről áttelepült Rásó Attila írásában hazátlan szuperhősöknek nevezi a Budapesten élő szlovákiai magyarokat.
Mit jelent szlovákiai magyarnak lenni Budapesten? Örömöt, mert végre hazaérkeztünk? Nemrégiben egyik politikusunkkal beszélgettem, számba vettük, hova fogy a hazai magyar. A végén csendesen megjegyezte: a pestieket se felejtsük ki. Mert aki kimegy tanulni vagy dolgozni, az már többé nem jön vissza. És sokan vannak.
Igaza van. Aki kimegy, már nehezen jön vissza. Mit jelent csallóközi, mátyusföldi vagy felvidéki magyarnak lenni Budapesten? A kérdésre Rásó Attilával keressük a választ, aki Dunaszerdahelyről települt át Budapestre, jelenleg az IKEA-ban dolgozik, és mellette több lapnak ír. Másik riportalanyunk a Királyhelmecről elszármazott Barta Lívia YouTuber. Ő még egyetemista, és szenvedélyes vlogjában (Felvidékiként itthon, otthon!) a „ki vagyok én ezen a nagy Magyarországon?” témát boncolgatja. Íme, a vallomások.
Rásó Attila (Dunaszerdahely)
– Körülbelül hat éve költöztem fel (vagy le?) Budapestre a párom – most már feleségem – után. Közös életünk a belvárosban kezdődött, pár éve pedig Kelenföld egyik, 12. emeleti lakását mondhatjuk otthonunknak. Dolgoztam könyváruházi eladóként, másfél éve pedig ügyfélszolgálatos vagyok egy multinál. Itt is, ott is ügyfelekkel foglalkozom. És bizony rá kellett jönnöm, hogy mi, kisebbségi magyarok sehol sem vagyunk igazán otthon. Szlovákiában idegen elem vagyunk, ám Magyarországon sem az a véleménye a legtöbb embernek, hogy mi „egy vérből valók vagyunk”. Sokan azt tartják, hogy szlovákok vagyunk, akik valami különös oknál fogva magyarul beszélnek. Vannak persze értelmesebbek, akik tudnak rólunk. Ők már eufemisztikusabban beszélnek velünk, ám mégsem tekintenek egyenrangú magyarnak bennünket. Inkább olyan embereknek, mint akik egy másik országból jöttek.
A többség nem igazán tudja, mi történt 1920-ban és utána (Trianon, visszacsatolás, Beneš-dekrétum), a tanultak, persze, jobban képben vannak. Mégis. A nép zöme, főleg a harminc év alatti korosztály, nincs tisztában azzal, kik is vagyunk mi ott a Kárpátalján, Erdélyben, a Vajdaságban, esetleg Burgenlandban.
– Mondanám, nincs ezzel probléma – de mégis van, hiszen kinevetnek bennünket, mert más hangsúllyal beszélünk, mint amilyen a magyar sztenderd. És azt egy ember se szereti, ha kinevetik! Hiszen mindenki annak a közösségnek a nyelvváltozatát sajátítja el, amelyikbe beleszületik: a pestiek például a pesti szlenget. A mi kontaktusnyelvünket a szlovák közeg nagyban befolyásolja, aminek hatására szubsztrátumok, vagyis olyan szavak honosodtak meg nyelvünkben, mint a kopacsky, tyepláki vagy a monterka. És más kiejtések is beépültek intonációkészletünkbe: például az e-hangot gyakran ä-nek ejtjük. Az ilyen különbséget a pestiek hamar észreveszik. Ám nagy előnynek számít, hogy mi beszélünk egy szláv nyelvet is. Mi ismerjük az egyszerűbb szlovák mentalitást is, amelyik azért nagyon különbözik a szenvedélyes magyartól. Éppen ezért jobban tudunk alkalmazkodni és disztingválni. A saját bőrömön tapasztalom nap mint nap, milyen hálásak a szlovák vásárlók, mikor mosolyogva megkérdezem tőlük: Môžem vám pomôcť? Sőt, a többi szláv néppel is könnyen megértetjük magunkat, mint például a szerbekkel, a csehekkel vagy a bolgárokkal. Egy másik nyelvvel mindig logikát is kapunk, ugyanis minden nyelv más logika alapján írja le a világot. Mi, szlovákiai magyarok tudunk „szlovákul” is gondolkodni, tehát egy másik kultúra és mentalitás nézőpontját is ismerjük, afelől is meg tudjuk közelíteni a helyzeteket. Szóval, oda kell kilyukadnom, hogy nem panaszkodni jöttem én ide, hiszen kisebbségi magyarnak lenni Pesten nem hátrány, hanem „szupererővel” bír.
Kati (Somorja)
– 14 éve élek Magyarországon. Az első fura „élmény” a győri gimnáziumban ért. Újdonsült osztálytársam bemutatkozáskor rám nézett, és megkérdezte: „Te honnan tudsz ilyen jól magyarul?” Csodaszámba ment, hogy mi otthon magyar tévét nézünk, magyar rádiót hallgatunk. Meglepő, hogy mennyire kívülvalóként tekintenek ránk, pedig csak 40 km – és persze egy határ – választ el minket egymástól. Idehaza mi vagyunk „a pestiek”, Pesten pedig „a szlovákok” vagyunk. Csupa kettősség az életünk, mert a szüleimhez hazajövök Somorjára, de ugyanígy hazamegyek a budapesti albérletembe is. Ám nem esek ettől depresszióba, hiszen szeretek itt élni: vonz a nagyváros, a rengeteg lehetőség és a magyar kultúra.
Rásó Attila
Vili (Nagymegyer)
– Hat éve költöztem Magyarországra. Egy OKJ-s fotográfusképzésre jelentkeztem, ahol az ügyintéző maximálisan tájékozott volt. Kaptam egy telefonszámokkal és pontos menetrenddel megtűzdelt ímélt, miszerint segítenek bejutni az iskolába. A magyarországi adószám megszerzése nagyjából húsz percet vett igénybe, viszont az ideiglenes igazolólap helyetti kártyát azóta se kaptam meg (sose hiányzott). Első komolyabb problémám az egyetemi jelentkezésnél volt. Mivel nem államilag támogatott képzésre jelentkeztem, ezért diákhitelt kellett felvenni. A diákhitelközpontban 3 különböző embertől 3 különböző információt kaptam. Az öt év alatt több munkahelyen dolgoztam, soha egyik helyen se volt problémám abból, hogy szlovák állampolgár vagyok. A „nagyon jól beszélsz magyarul”-t eddig kétszer kaptam meg.
Rita (Komárom)
– A határon túlról érkeztem, de magyar vagyok! Azt hittem, hogy nagyon egyszerű lesz megérteni, miért beszélünk mi itt a határok mentén magyarul – főleg, hogy minden magyar ember ismeri a magyar történelem szomorú határköveit. Néhány gimis osztálytársamnak mégsem fért a fejébe, hogy én mégis hogyan lehetek magyar, ha Dunán-túlról jövök. Jött a győzködés, hogy „te akkor végül is szlovák vagy“. Mondom, „Hát biztosan nem“, de hát hogy „Végül is igen“, mondom, hogy „Nem“. És ez így ment körbe-körbe. Számítástechnika-órán (mivel kollégisták voltunk, és nem volt internet a szobákban) a tanár úr kijelentette: „Csak a két szlováknak nincsen.“ Otthon magyar ünnepeket ülök meg a családommal, a Mennyből az angyalt énekeljük a fa alatt, itt pedig simán leszlovákoztak. Bántott a dolog. Nem a szlovákokkal van bajom, hanem azzal, hogy más identitást erőltettek rám. Később már a kutyát sem érdekelte, hogy a határon innenről vagy túlról vagyok-e, mert a szüleim otthon ügyeltek a szép magyar beszédre. Így soha nem integráltam szlovák kifejezéseket a mondandómba, és nem a csallóközi tájszólást beszélem. A „hajtási“ és a „motrot“ a „motort” helyett, vagy a „tőlem“ a „nálam” helyett azért még elárulja, hogy honnan jövök. Igazság szerint otthon „grammarnáci” vagyok, mert azt vallom: azzal, hogy elkezdjük a szlovák kifejezéseket használni, leszűkül a magyar szókincstárunk. Az „ízetlen”-t viszont imádom: az egyik barátnőm mindig megjegyzi, hogy nagyon jópofa kifejezés, de valahogy Magyarországon nem használják. Amikor az MSZP arra buzdította a magyar szavazókat, hogy ne menjenek el szavazni a kettős állampolgárságról, másnap az első óránk történelem volt. Bejött az osztályfőnökünk, és mielőtt belekezdett volna az órába, azt mondta, hogy szeretne pár szót szólni a felvidékiekhez.
Az mondta: „Bocsánat a tegnap történtekért. Gyalázat. Szégyellem magam, hogy ez megtörténhetett.“ Ha ez eszembe jut, a mai napig könny szökik a szemembe. Főleg, mert tudom, hogy ez mekkora csalódást jelentett az egész magyarságnak.
Gyula (Egyházgelle)
– Ha külhoni magyar vagy (már ha van ilyen), te választasz hazát, és az is választás, ha nem teszed le a voksod egyik mellett sem. Valljuk be, ez a leggyakoribb. A legtöbbször úgy döntesz, hogy az a falu vagy város lesz a te hazád, ahol megszülettél. Több – vagyis egy egész ország – nem nagyon adatik meg neked. Én szlováknak nem vagyok elég szlovák, magyarországi meg nem akarok lenni. Úgyhogy megmaradtam gelleinek. A gelleieket ismerem a legjobban, és őket szeretem, mert ha elesem, akkor felemelnek. És ha mégis otthagynak, akkor is tudják, hogy ott vagyok.
Áron (Bős)
– A mérlegem inkább pozitív. Az otthon összeszedett élelmesség (ami egy kisebbségben élő magyarra mindig ráragad) sokat segít a mindennapokban. Negatívumként főleg a bonyolultabb magyar ügyintézést élem meg. Pesten például négyszer annyi ideig tart elindítani egy lakástakarék-pénztárat, mint nálunk, mert a szlovákiai közokiratok formátuma nem egyezik meg a magyaréval.
Szilárd (Dunaszerdahely)
– Az egyetemi gólyatáborban söröztünk egy kisebb társasággal, mikor mellém tévedt egy srác, aki hallotta, hogy „szlovák vagyok”.
– Most meg kéne, hogy verjelek! – állt elém. – Meg kéne, hogy verjelek, mert szlovák vagy, én meg hungarista!
– Aha! És?
– De most megkegyelmezek, mert a druszám vagy! (Ő is Szilárd volt, ami, ugye, egy tipikus szláv név. És komolyan gondolta.)
Miután megtudta, hogy versenyszerűen kick-boxolok, túlburjánzó nemzeti önérzetét levetve meghívott egy sörre. Rajta kívül volt még pár ember, aki azt hitte, azért van szlovák rendszámos autóm, mert adót csalok én is. Illetve szlovákként biztos sokat síelek (Pozsonytól Komáromig vagy 20 méter a vízszintkülönbség). Manapság meg inkább a 11-es maffialeszámolással kapcsolnak össze, vagy a DAC-cal. Esetleg csak annyit mondanak: „Tök jó, hogy felvidéki vagy.” Illetve: „Van rokonunk ott, de már rég láttuk.”Ami különlegessége még a „felvidékiségnek” Magyarországon, hogy keressük egymást, ezt a létet általában mi értjük/értékeljük igazán.
Viki (Érsekújvár)
– Nagy szemeket meresztettek rám a kollégáim, mikor mondtam, hogy magyar iskolába jártam. „Miért?“ – kérdezték hitetlenkedve. Az ő szemükben ez semmiféle értéket nem képvisel. Szlovákiában szlovákul kell beszélni, Magyarországon magyarul, és punktum!
