Sorozatunkban a görög istennők hasonmásait mutatjuk be. Akik dehogy tűntek el, itt vannak közöttünk, hiszen halhatatlanok! Első vendégünk Hesztia, az örök anya, a családi tűzhely őrzője.
Habán Kinga (34, Dunaszerdahely) két gyermek, Patrik és Petra édesanyja. Kinga maga köré gyűjti az embereket: kályha, aki mellé odahúzódunk megmelegedni. Ha valahol megjelenik, egyszer csak azt vesszük észre, hogy mindenki körülötte forog, vele beszélget.
– Gyerekként milyen voltál? Már akkor is igazi Hesztia?
– Nem tudom, de az öcsém felett mindig anyáskodtam. Mivel mindkét szülőnk egyke volt, nem voltak unokatesók. Tomi csak 16 hónappal fiatalabb: mindig együtt voltunk, egymással játszottunk, sokban hasonlítunk is. Valahogy mindig hallgatott rám, hagyta, hogy én legyek az iránytű. Pozsonyban születtünk, 12 éves koromban költöztünk le vidékre. Anyukám ugyanis Dunaszerdahelyről származott; nagyapám cseh volt, de korán meghalt, úgyhogy anya félárván nőtt fel. A többi nagyszülő mind pedagógus volt.
– Hogy hatott rád a közegváltás?
– Kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Szerettem Pozsonyt, a Duna utcát, a barátokat. Fiús lány voltam, az öcsém focizott, minden meccsére elkísértem. Azóta is rendületlenül ott állok mellette, mert úgy látom, hogy sérülékenyebb, mint én. De ettől szép a család, hogy megtartjuk egymást: ezt is anyától tanultam. Szerdahely nekem kisváros volt, sokáig nem találtam itt a helyem. Közben apai nagyanyám Budapestre költözött, a szüleim is belátták, jobb lesz nekem ott, a nagyvárosban... Református gimnáziumba, s később a Kodolányi János Egyetemre jártam.
Fura érzés volt, mert haza ugyan nem vágytam, szerettem a nagyváros fényeit; mégsem voltam önfeledten boldog. Úgy éreztem, cserbenhagytam az öcsémet, jócskán meg is gyengült a kapcsolatunk. Több mint egy éven keresztül sírtam az ágyban, mert este mindig bekuckóztunk egymáshoz.
– Most mégis Dunaszerdahelyen, a szép házatokban beszélgetünk, hiszen itt telepedtél le.
– Sose gondoltam volna, hogy visszajövök. 2008-ban hazajöttem, az egyetemet sem fejeztem be – vendéglátást tanultam –, és valahogy elfelejtettem visszamenni Pestre. Gőzerővel kerestem magam, ki vagyok én, Habán Kinga; s addig kerestem-kutattam, míg megtaláltam a páromat, Petit. Közben Nagymegyeren dolgoztam egy gyárban, minőségtervezőként. Végül onnan mentem hét évvel ezelőtt anyasági szabadságra.
– Adva van tehát egy lány, aki készül az anyaságra. Mikor tört meg az idill; mert az, ugye, mindig megtörik...
– 19 éves koromban – épp az érettségire készültem – elváltak a szüleim, apa elköltözött hazulról. Derült égből villámcsapásként ért bennünket a hír, mert nagyon szerettük a szüleinket; azt, ahogy együtt voltunk, mint család. Az öcsém teljesen maga alatt volt. Apummal azóta is hullámzó a kapcsolatunk, mert sok tüske maradt a lelkemben. Anya fantasztikus ember volt, soha egy rossz szót nem mondott apura. Mindig a jó vezérelte, azt hangsúlyozta, ami összeköt, nem azt, ami elválaszt. Az ő lelkében a tövis is rózsát termett. Kreatív volt, gépészmérnökként végzett, de élete végéig a DunAkadémiát vezette. Az intézmény akkreditált képzéseket, nyelvtanfolyamokat és kurzusokat kínál: igazából ő építette ki a hálózatot. Most én viszem tovább, mert ő már nincs közöttünk.
– Akkor ez újabb veszteséget jelentett... Volt miből felállnod!
– Megszületett a kisfiam, Patrik: utána történt minden. Anyum csúnyán kezdett köhögni. Antibiotikummal kezelték, de végül csak kórházba került. Egy keddi napon felhívott a főorvos, hogy szeretne beszélni velem és az öcsémmel. Az idős úr azzal fogadott minket, hogy ő még olyan karizmatikus emberrel, aki ennyire pozitív beállítottságú, mint az édesanyánk, nem találkozott. Tőlünk kért tanácsot, hogyan közölje vele a hírt, hogy a negyven százalékra működő tüdejét megtámadta a rák. A diagnózis orvosi szempontból is meglepő volt, mert ennyire beteg tüdőn nem szokott előfordulni rák. 27 éves voltam, az öcsém 25: időnk se volt felocsúdni a döbbenetből. Annyit kértünk, amint lehet, anyát haza szeretnénk vinni. Akkor már külön háztartásban éltünk, de megegyeztünk, hogy átköltözik az öcsémhez; ott majd nem kell lépcsőznie... Szerdán még meglátogattuk, sokat viccelődtünk, hogy megoldjuk ezt is, mint oly sok minden mást az életben. Pénteken hívtak, hogy eltávozott.
Hesztia, a görög istennő adakozó, gondoskodó, megbízható és két lábbal áll a földön, akárcsak Kinga. Ám Kinga sokban az édesanyjára ütött, aki sohasem adta fel, s akinek kifogyhatatlan energiájára örökké emlékezik minden barát.
– Fiad három hónapos volt. Párod tudott vigaszt nyújtani?
– Azt mondják, idővel könnyebb lesz, de nem! Nem lehet ezt feldolgozni, állandóan érzi az ember a hiányt, csupán az intenzitás változó. Anyukánk 53 évesen hagyott itt minket – és a mai napig, rengeteg élethelyzetben hiányzik a tanácsa. Mérhetetlen űrt hagyott maga után. Én a kisfiam miatt nem zuhanhattam össze, az öcsém viszont egyedül maradt a fájdalmával. Közben a nagyit is ápolni kellett, aki anyuval a lányát vesztette el. Nagyika külön háztartásban lakott, s ugyan volt nappali ápolónője, de karakán jellem lévén, nemigen hagyta magát irányítani. Igen, miután anyu elment, ott volt a nagyika, aki gondozásra szorult... Most már harmadik éve a légi Vitalita egészségközpontban él; agyvérzése volt, azóta 24 órás felügyeletre szorul.
– Kihez tudtatok fordulni, mikor tetőzött a baj?
– Andikához, anyu unokatestvéréhez. És ott voltak anyu barátnői is. A mai napig tudom, hogy kik azok, akiket bármikor felhívhatok. Anyu olyan mély barátságokat ápolt, hogy az emberek ennyi év távlatában se felejtették el. Támaszt nyújtottak a barátok és Peti szülei is, amiért nagyon hálás vagyok. A hitem is kapaszkodót nyújtott. Az öcsém viszont nem bírta, sok rosszat elkövetett magával. Tomi mindig anya kicsi fia volt! Szemre vagány, jópofa, társasági emberke, aki minden egyes reggel hazament anyához, hogy beigazítsa nála a haját. Ilyenkor adott neki egy puszit, majd ment tovább a dolgára.
Végül sikerült megállítani a lejtőn – szerencsére mindig hallgatott rám. Segített a párom is, mellszélességgel kiállt mellette. Egyébként napi vendég nálunk, néha csak arra van szüksége, hogy meghallgassam.
– Sok vendéged van, ahogy látom; otthon vagy a gyerekekkel, de mindig beugrik hozzád valaki...
– Tomit gyakran meghívom ebédre, főleg, ha a kedvencét főzöm. A fiam is focizik, mint ő, egyetlen meccséről sem hiányozhat. Nagyon szeretik egymást, a kislányomért pedig szívből rajong. Nyáron is mindig megáll, hogy csobbanjon egyet a gyerekekkel. A barátok pedig csatlakoznak.
– Tudod, hogy Hesztia istennő életét is a gondoskodás töltötte be...
– Nekem az élet hozta: a nagyimról muszáj volt gondoskodni, a testvérem pedig a testvérem. Baráti társaságunkban is sok egyedülálló fiú van; és bizony hajlamos vagyok felettük anyáskodni. 30 pluszosok, akiknek már komoly egzisztenciájuk van, de annyira félnek az elutasítástól, hogy inkább nem próbálkoznak a lányoknál. Most vakrandikat szervezek számukra.
– Úgy működsz, mint egy meleg kályha, aki magához vonzza a jó embereket...
– Nagy a baráti társaságunk, többnyire nálunk szoktunk összejönni. Mi voltunk az elsők, akik babáztak, onnantól kezdve evidens volt, hogy a pubok helyett a teraszunkon fog a banda talizni. Egyébként – ezt pironkodva vallom be – még a szingli barátok öltözködésébe is besegítek. Elmegyek velük vásárolni, vagy most a pandémiában rendelünk. Főzni is mindig annyit főzök, hogy jusson a meleg ételből, ha betoppan egy barát.
– Aki ennyire odafigyel a körülötte lévő emberekre, hogyan neveli a gyerekeit? A lányod kint alszik a teraszon – ez ma már inkább kivétel, mert nem sokan tartják be a napirendet...
– Következetes embernek tartom magam: ha azt mondom valamire, hogy „nem“, akkor az „nem“ is marad. Nálam nincs összevissza evés, örökké bébipapi vagy nem alvás. Szigorú napirendünk van, ami ugyan áldozatokkal jár (nemegyszer fel kellett kelni a barátok asztalától, hogy altatás van, nekünk mennünk kell). Fiamat a párom hordja iskolába, ő kelti, reggelit, tízórait készít neki. Petrával délelőttönként játszunk, közben főzünk; a délutáni pihenő idejét is betartjuk. Délután pedig várjuk, hogy a fiúk hazaérkezzenek. Közösen ülünk asztalhoz, ehhez ragaszkodom. És az elsős és a majd hároméves gyerekem egyszerre fürdik és megy aludni. A rituálé része a közös esti olvasás is.
– Tudatos ember vagy. Az anyaságra is tudatosan készültél?
– Már gyerekkoromban is szerettem babázni. Budapesten pedig – de itthon is – mindig volt kutyus, akit sétáltatni hordtam. Sokáig állatorvos akartam lenni. Kutyánk egyébként akkor lett, amikor azt mondtam, most már készen állok a kutyanevelésre. Egyébként ő is tudja a házirendet, ha nyílik a kapu, nem fut világgá, s mikor Petra kint alszik, végig ott ül mellette, és őrzi az álmát.
Petivel 12 éve vagyunk együtt. Először a házunkra spóroltunk, majd elvesztettük anyukámat, később megérkezett Petra, s a pici babával nem akartunk esküvőt. Aztán meg jött a Covid-19; egyelőre nincs terítéken a házasság...
– Úgy látom, két lábbal állsz a földön...
– Igen, de nem is tudnék elszállni, mert a párom visszahúz. Jó lenne többet utazni, de ezen kívül nincsen más vágyam. Nem akarunk többet, mint amink van. Peti mindig sokat dolgozott, benzinkutat vezet, mellette pubot is működtetett: két végén égette a gyertyát. Szenvedtünk tőle eleget, de mára felépült a házunk, úgyhogy nagyobb teret kap a család. Petit jó apukának tartom – manapság kevés az olyan ember, aki nem akar még többet és többet. Mikor Petrával teherbe estem, én is behúztam a kéziféket, s egyelőre nem a munka az első az életemben. A barátaink azon viccelődnek, hogy mi mindent tudunk egymásról Petivel; de tényleg. Néha persze undok vagyok, hajlamos vagyok rászólni: ne könyökölj az asztalnál, vedd le a lábad... De ez azért is van, mert a gyerekeknek példát kell mutatni; másrészt pedig a pesti nagyanyám tehet mindenről. Volt, hogy könyvet rakott a fejemre, hogy egyenes derékkal járjak, néha még az asztalnál könyvet is dugott a hónaljam alá, hogy helyes testtartással egyek. (Nevet.)
– Közben beugrott az öcséd is, hadd kérdezzem meg tőle: Tomi, milyennek látod Kingát?
Tomi: – Egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mindenkivel törődik. Tetszik, hogy határozott, tudja, hogy mit akar – emellett pedig végtelenül empatikus. Legfigyelemreméltóbb azonban a számolási antitalentuma: ugyanis tök béna matekból. (S itt mindketten felnevetnek, és kezdetét veszi a testvéri civakodás.)
