Egyre több magyar színészt foglalkoztatnak a szlovák médiában, színházakban és filmekben. Rák Viki (Kassai Thália Színház) nevét az egész ország ismeri, a Mokos Attila (Komáromi Jókai Színház) főszereplésével vetített Pokoj v duši c. szlovák film a második legnézettebb szlovák mozi.
Most pedig Bandor Évát láthatjuk a Nők a férjem életéből (Ženy môjho muža) című filmben.
A filmet június végén mutatták be a trencsénteplici Art Film fesztiválon. Világpremierjére a sanghaji nemzetközi filmfesztiválon került sor, valamint levetítették a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon is. A szlovák-cseh-magyar koprodukciós film rendezője Ivan Vojnár, főszereplői Zdena Studenková és Martin Stropnický, a következő két legnagyobb szerep pedig Bandor Éváé és Vladimír Dlouhýé.
− A film a szerelemről és a szeretet kereséséről szól – mondja Bandor Éva. – Az alaptörténeten túl – mely egy médiasztár házaspár széteső napjait mutatja be – minden szereplőnek megvan a maga saját története. A különböző szálak a film végén találkoznak. Én egy hospice szolgálatot teljesítő nőt alakítok benne. (Aki egyébként Komáromból származik, Evának hívják, és magyarul is megszólal). Feladatom a talán utolsó napjait élő betegekhez kijárni, beadni nekik a gyógyszert, injekciót – és persze mondani néhány kedves, emberi szót. Így találkozom egy előrehaladott állapotban lévő rákos férfival (a cseh Vladimír Dlouhý alakítja), aki elutasítja a kezelést. Eva és Milan egymásba szeretnek – de szerelmük eleve reménytelen... A film végén a férfi meghal, a lány pedig egy fájdalmas, mégis gyönyörű élménnyel gazdagodva folytatja tovább az életét.
− Nem lehetett könnyű megformálni...
− Sajnos nem is volt annyira nehéz. 15 éve hosszan tartó betegség után meghalt a nővérem. A tragédia után az az érzés dolgozott bennem: muszáj másoknak segítenem. Felvételiztem a budapesti Kodolányi János Főiskolára...
Végül azonban meg kellett értenem: a nővéremet már sem így, sem úgy nem hozhatom vissza. Az én utam pedig az, hogy színésznő legyek.
− Nem ez az első filmszereplése, az utóbbi időben egyre többet foglalkoztatják szlovák filmekben. Kezdik felfedezni... Mit jelent ez Önnek?
− Finoman fogalmaznék. Tény, hogy az utóbbi években hat-hét főiskolás filmben is szerepeltem (többnyire Mokos Attilával). Kollegiális és baráti kapcsolatok alakultak ki, ezeknek köszönhetően megismert minket és felfigyelt ránk a szlovák szakma. Az is igaz, hogy játékfilmekben is játszom – de ezek többnyire rövidke epizódszerepek. Például a tavasszal bemutatott, A megszegett ígéret (Nedodržaný sľub) című, Tisóról szóló fasisztaellenes filmben is kaptam egy kisebb alakítási lehetőséget. Jólesik „kiruccanni” a filmvilágba: az ember úgy érzi, nincs elszigetelve, ő is része az egészséges körforgásnak. Szeretem az új barátságokat is. A nyár végén ismét forgatásra készülök. Konkrétumokról azonban még nem tudok beszélni, a héten küldik meg a forgatókönyvet. Izgatottan várom.
− Nehéz magyarként érvényesülni a szlovákiai művészközegben?
− Szerintem igen. Könnyebb lenne, ha Budapesten végeztem volna az egyetemen, és akkor is, ha annak idején elfogadtam volna tanárom, Emil Horváth ajánlatát, hogy tanuljak meg anyanyelvi szinten szlovákul, és maradjak ott Pozsonyban... Csakhogy épp akkor kértek fel Marika szerepére Molnár Ferenc Liliomában, Komáromban. Ugyanakkor egy mesealak várt rám a Szlovák Nemzeti Színházban. Nem volt kérdés, mit válasszak: Marikát nem lehetett kihagyni.
− Nem bánta meg?
− Nem. Mindenkinek megvan a maga útja. Én ezt választottam – és egyáltalán nem vagyok boldogtalan.
− Talán azért sem, mert már sok szép szerepet eljátszott, és a szakmai sikerek sem maradtak el: Jászai Mari-díjas, és Budapesten, Tatabányán is vendégszerepelt.
− Még Fanni születése előtt hívtak ide-oda egy szerep erejéig, aminek én mindig nagyon örültem. Állandó szerződéseket is ajánlottak: elmehettem volna Kecskemétre, sőt Erdélybe is. De hogy én most Magyarországon kezdjek... Folyjak bele az ottani rendszerekbe? Valahogy nem fűlt hozzá a fogam. Meg aztán lokálpatrióta vagyok. Szeretem a biztonságot, és nagyon fontos számomra a harmonikus családi élet.
Ha állandóan rohangálnom kéne A pontból B pontba, akkor nem biztos, hogy meg tudnám teremteni azt a nyugodt hátteret, amely most olyan szépen működik.
− Fanni szeptemberben kétéves lesz. Nem készül vissza a színpadra?
− Dehogynem. Tele vagyok tettvággyal. Szeptemberben kezdek... Úgy határoztunk a párommal, Gáborral, hogy most ő marad otthon. Talán neki is jót fog tenni egy év pihenő a tanítástól. Kicsit izgulok, hogyan fogok visszaállni, hiszen kislányom születésével minden megváltozott. Vajon össze fogom-e tudni egyeztetni a családot a színházzal? Ha hazamegyek, ott tudom hagyni a színházban a szerepemet – mondjuk, főpróbahéten? Hogyan fogom tudni megmagyarázni Fanninak, hogy anya miért nincs jelen az esti „szertartáson”? Napokig nem fogom majd a kezét, amíg elalszik... Nagyon fog hiányozni.
− Egyébként milyen kislány Fanni?
− Tündéri. Vagy azért, mert Gáborral mindketten kiegyensúlyozottak vagyunk, vagy azért, mert ilyen az alaptermészete. Nem tudom, de tény, hogy nyugodt gyerek. Nincsenek hisztirohamai. Megérti, ha valamit nem lehet. Az éjszakákat végigalussza, jól eszik, és már nincs pelenkánk – mit mondhatnék még? Igazi kisangyal. Néha kicsit nyafog, de ez természetes. Napjaink békében telnek, ő pedig nyugodt gyerek, tele energiával.
A film történetének fő szála egy kiöregedő média házaspár (a nő televíziós talkshow-t vezet, a férfi pedig saját produkciós irodával rendelkezik) hétköznapi gyötrelmeiről, elhidegülő kapcsolatáról és már lefelé ívelő karrierjéről szól.
− Viszonylag későn, 37 éves korában hozta világra gyermekét...
− Egyáltalán nem érzem, hogy idős lennék a gyermekvállaláshoz. Szerintem 37 évesen jobb kondiban vagyok, mint annak idején 20 évesen. Akkoriban nagyon kaotikus volt az életem. Most pedig szívesen vállalnék egy második gyermeket is. Érettebb a gondolkodásom, teljes lelkemmel csak a babámra figyelek. Úgy érzem, jól döntöttem, hogy kivártam az időmet. Annyi szép esemény történt velem a lányom születése előtt (persze sok rossz is), hogy nincs hiányérzetem. Szép szakmai sikerek állnak mögöttem, nem érzem úgy, hogy lekésem valamiről, ha kicsit kimaradok. Fanni számomra a kiteljesedett élet legszebb ajándéka. Gáborban pedig megtaláltam a társam. Harmóniában élünk, nálunk egy baba igazán biztonságban érezheti magát.
− Vajon milyen érzés lehet egy színésznő kedvesének lenni? Hogyan lehet elviselni, hogy párunk a színpadon mást szeret? Hogy a feleség mindig későn ér haza? Nem féltékeny a párja?
− Egy bizalomra épülő kapcsolatban nem lehet szó ilyesmiről. A színpadon lejátszódó szerelmes jelenetek a munkám részét képezik. Ezzel mindketten tisztában vagyunk. Gábor egyébként maga is művészlélek: etikát, állampolgári ismereteket, filozófiát és képzőművészetet tanít a helyi gimnáziumban. Érdekli őt a színi világ: szívesen eljár velem a bemutatókra, és őszintén örül a sikereimnek. Megbízom a véleményében is, és premier előtt mindig megkérem, üljön be a próbára. Bizony előfordul, hogy alaposan megkritizál... Nem esik túl jól, de fontos, hogy valaki őszintén rávilágítson, esetleg milyen hibákat követek el.
Egyébként szerintem sokkal jobb a színész−civil házasság, mint a színész−színész. A színész ugyanis időnként túlérzékeny... Ilyenkor kell egy józan ember, aki visszabillenti. Gábort szerencsére nehéz kihozni a sodrából: higgadtan reagál, amikor én kicsit hevesebben fejezem ki magam. Apának is jó, nagyon finoman bánik Fannival. Ráadásul még főzni is tud! 15 éve vagyunk együtt.
− Mi az, amit még el szeretne érni?
– Szeretnék egy sikeres, jó filmben eljátszani egy nagy szerepet. Talán sikerülni fog... Mert én hiszek abban, hogy ha valamire erősen vágyom, akkor az bekövetkezik. Csak ki kell várni – és sokat kell álmodni.
