Itt az új szezon – a legtöbb nő alig várja, hogy felfrissítse magát és gardróbját egy kis lélekápoló shoppinggal. Az ún. fast fashion boltok (a gyorsan változó kínálatról nevezték el őket) szinte hetente megújítják kínálatukat. Vegyük meg ezt a pólót, hiszen pont most viselt valami hasonlót Kim Kardashian vagy Taylor Swift.
Az elvakult (túl)fogyasztás rabságában élünk: és a mai „trendi nő” minél többet és lehetőleg minél olcsóbban vásárol. Persze, a trendi nő nem gondol bele, hogy ennek az olcsóságnak az árát a harmadik világbeli modern rabszolgák fizetik meg.
Közismert tény, hogy Kína ma a világ gyára: tízből kilenc használati cikk biztosan itt készült. A textil- és divatipar azonban fokozatosan továbbhurcolkodik: egy része áttevődik a kínainál még alacsonyabb munkaköltségekkel operáló délkelet-ázsiai országokba – Vietnamba, Kambodzsába, Thaiföldre, Indonéziába, Mianmarba vagy éppen Indiába, Pakisztánba és Bangladesbe. A harmadik világbeli gyárakban enyhén szólva nem az európai sztenderdeknek megfelelően zajlik a munka. A munkaidő, a túlóra kifizetése, az ebédszünet, a betegszabadság és a táppénz ismeretlen fogalmak. Az átlagos délkelet-ázsiai varróüzemi munkás napi 10-12 órát dolgozik, és 2-3 dollár közti összeget visz haza. Bére messze nem elegendő az alapvető létszükségleti cikkek fedezésére.
A gyárakban rendszerint legalább heti hat, de sokszor a hét minden napján folyik a munka. Ha pedig befut egy hirtelen megrendelés valamelyik világcégtől, nem ritkák a 16-18 órás műszakok sem. A túlóráért rendszerint semmi fizetség nem jár. Ha pedig valaki mégis igényt tartana pluszkeresetre, azt elbocsátással „díjazzák”. Így járnak azok is, akik pár napra kiesnek a munkából, hogy betegségükből vagy a munkabalesetükből felépüljenek. Sokszor háromnapi bért megvonnak attól, aki egy napra maradt távol.
„Kambodzsában készítette Benhly, aki kilencéves, és mindennap ötkor kel, hogy beérjen a gyárba, ahol dolgozik. Sötétben indul, és sötétben ér haza. Ruházata szellős, hiszen a gyárban harminc fokban dolgozik. A por megtölti az orrát és a száját. Egy dollárt keres egy fullasztó nap alatt. A védőmaszk a vállalat tíz centjébe kerülne.”
A gyárakban mindemellett senki sem foglalkozik a dolgozók egészségével vagy testi épségével. A munka folyamatosan elképesztő hőségben, vegyszeres levegőben zajlik. Így az sem ritka, hogy a 10-12 órás munkanap vége felé valaki egyszerűen elájul. A varróüzemekben virágzik a fekete foglalkoztatás. Munkaszerződése a legtöbb munkásnak nincs, így teljesen kiszolgáltatottá válnak, nincs egészségügyi biztosításuk, nem mehetnek gyermekgondozási szabadságra – és nem támaszthatnak igényt a törvényben rögzített minimálbérre sem.
A női munkavállalókat több fronton is diszkrimináció éri: már a jelentkezők szigorú szelekción esnek át. A gyárakban ugyanis nem kívánatosak a férjezett, gyermekes nők. Leginkább az egyedülálló fiatal lányokat részesítik előnyben, akikkel sokszor szerződést íratnak alá, miszerint nem vállalnak gyereket. Ha valaki mégis teherbe esne, azt a legkülönfélébb módszerekkel büntetik: szóbeli bántalmazással, túlórákkal. Vagy csak azzal, hogy állva kell végeznie munkáját. A női munkavállalókat sokszor szexuálisan is zaklatják a feletteseik, és nem ritka az sem, hogy valaki a gyárból hazafelé menet lesz nemi erőszak áldozata. A varrodákban pedig nemcsak a munkakörülmények kegyetlenek, sokszor maguk az épületek is életveszélyesek. A teljesítmény fokozása érdekében sokszor lakótömböket alakítanak át gyárakká, vagy a meglévő üzemekre pluszemeleteket húznak fel. A túlterhelés és az eleve zárlatveszélyes hálózatok túlhajtása gyakran vezet üzemi balesetekhez.
Ezernél is több ember halála kellett ahhoz, hogy a világ öltöztetőinek nyomorúságos helyzetéről tudomást szerezzünk! 2013 áprilisában Banglades fővárosában, Dhakában összeomlott a Rana Plaza épülete, maga alá temetve 1133 gyári munkást, köztük férfiakat, nőket és gyermekeket. Az eset a magazinok címlapjaira került, számos nagy divatmárka – például a H&M, a Next és a Gap – ígérte, hogy felülvizsgálják beszállítóikat.
A divatbloggerek pedig a ruhák történetére hívták fel a figyelmet. Egy kampány keretén belül olyan címkéket varrtak a ruhadarabokba, amelyek bemutatták a ruhákat összevarró szorgos kezek „tulajdonosait”. „Kambodzsában készítette Benhly, aki kilencéves, és mindennap ötkor kel, hogy beérjen a gyárba, ahol dolgozik. Sötétben indul, és sötétben ér haza. Ruházata szellős, hiszen a gyárban harminc fokban dolgozik. A por megtölti az orrát és a száját. Egy dollárt keres egy fullasztó nap alatt. A védőmaszk a vállalat tíz centjébe kerülne.”
Egy másik címkén ez állt: „Bangladesben készítette Joya, aki 12 évesen hagyta ott az iskolát, hogy segítse két testvérét és megözvegyült anyját. A címke nem mondja el a teljes történetet.” Míg a nyugati világ nőinek gardróbja roskadozik, a harmadik világbeli varrodai munkások egész havi fizetése sem lenne elég, hogy vásároljanak valamit a „fast fashion boltokban”. Ők az olcsó divat áldozatai. Ezeknek a nőknek és gyereklányoknak nincsenek sem trendi ruháik, sem cuki kiegészítőik – sem jövőképük.
A gyárak jelentik a szükséges rosszat: nélkülük ugyanis nem érkezne beruházás ezekbe az országokba. Érdekes etikai dilemmát vet fel a jogsértések kérdése: ha a visszaélések miatt a nagyvállalatok tömegesen felmondanák megrendeléseiket, az elbocsátásokat eredményezne...
Viszont: sokak szerint a gyári munka még mindig jobb megélhetést nyújt a széles tömegeknek, mint az egyetlen alternatívaként felmerülő szemétgyűjtés. A gyárak technológiát telepítenek a harmadik világ országaiba, és ezek az üzemek számítanak a legnagyobb foglalkoztatóknak. A textilipar jelenti a kitörési lehetőséget a fejlődő országok számára. Ezekben az országokban aztán megnő a munkások lehetősége az érdekérvényesítésre, ami később bérnövekedéshez vezet. Ahogy az történt Japánban és Kínában is.
Így az utcára került munkások még kiszolgáltatottabbá válnának. Mindenesetre a munkáért méltányos bért kéne kapniuk – ellenkező esetben kizsákmányolásról beszélhetünk. Sokkoló, hogy a munkások bére az általunk megvásárolt ruhadarabok előállítási költségének csupán egy százalékát teszi ki. Mivel a textilgyártás költségigényes procedúra, a profitban érdekelt gyárak az anyag árán nem – csak a dolgozók bérén spórolhatnak. Már pár centes béremelés is sokat jelentene a munkásnőknek: a nyugati fogyasztónak meg valószínűleg mindegy lenne, hogy öt euróval többe vagy kevesebbe kerül egy ruhadarab. Kambodzsában tavaly az európai szemmel szürreálisan alacsony, 160 dolláros havi fizetésért tüntettek az ottani munkások. A tiltakozásokat erőszakkal verte le a rendőrség, a megmozdulás öt halálos áldozatot követelt.
Női munkások egy textilgyárban (© industriall-union.org)
Akárhogy is nézzük, a világmárkák a felelősek a tragédiákért! A globális láncok sokat tudnának tenni a nagyobb átláthatóság érdekében. Mert a fogyasztók részéről egyre növekszik a tudatosság, egyre többen kíváncsiak arra, ki varrta a ruhadarabot, amelyet viselnek. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában egyre több a fair trade címkével ellátott termék: az ilyen ruhanemű nem rabszolgamunkával készült. Tudatosítanunk kell: minden egyes olcsó Mango és Zara póló, ing vagy farmer kétkezi munka eredménye. Nem gépek állítják elő a ruhákat, hanem emberek, akiknek lelkük, gondolataik és vágyaik vannak – és alacsony fizetésük.
Textilfüggő államok
Bangladesben a textilipar a legfontosabb iparág. Az ország teljes kivitelének 85,9 százalékát alkotják a ruhaipari termékek, amelyek kétharmada az Európai Unióba irányul. Banglades ötezer varróüzemében összesen négymillió munkás dolgozik. India második legnagyobb foglalkoztatója a mezőgazdaság után a textilipar. Az ország GDP-jének négy százalékát teszik ki a ruhaipari bevételek. A világ negyedik legnagyobb pamutgyártója Pakisztán. Az ország munkaképes lakosságának egyharmada, vagyis 15 millió ember dolgozik a textiliparban. Vietnamban kétmillió, Indonéziában 1,1 millió embert foglalkoztat az ágazat. Kambodzsa növekedésének fő motorja ugyancsak a textilipar, kivitelének 80 százalékát teszik ki a ruházati cikkek.
