Amikor a nővé válás került szóba, a felnőttek mindig nagy eseményekről beszéltek.
Kamaszkoromra elhittem, hogy a nő életének egyetlen, mindenek felett álló célja lehet (s ez az anyaság), de azt is, hogy mihelyt magunk mögött hagyjuk az első mérföldköveket, a nőiességünkbe vetett hitünk ösztönösen erősödik majd.
Sokáig úgy képzeltem, hogy azzal, hogy „nagylányok” leszünk vagy először szexelünk, automatikusan ráérzünk majd arra, hogyan bontakoztassuk ki, s hogyan éljük meg a nőiségünket. Bizonyára van, akinél ez igaz, de a magam példáját nézve: nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Hosszú évek – és megannyi csalódás – kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, nőiségem nem a biológiai érettségemtől függ. De még csak nem is attól, hogy „jó nőnek” számítok-e a férfiak szemében. Sőt, mindennek semmi köze a hajam hosszúságához vagy a mellem méretéhez, ahogyan ahhoz sem (hiába is gondoltam másképp), hogy mit mutat alattam a mérleg. A felnőttek sok fontos dolgot elmondtak, de valamit elfelejtettek: ahhoz, hogy nőnek érezzem magam, elsősorban én kellek.
Így, ha üzenhetnék valamit régi önmagamnak (s mindenki másnak, aki hasonló csónakban evez), elmondanám neki, hogy tévúton jár akkor, mikor az energiáit csak a külsőségekbe, az ideálok hajszolásába fekteti.
Mert a legtöbbet önmagáért azzal teheti, ha felfedezi, mikor érzi magát a legjobban a bőrében. Ha megtanul önfeledten mosolyogni, nevetni, táncolni; s nem próbálja távolságtartással kendőzni az érzékenységét, sebezhetőségét.
„Ez most már mindig így lesz?"
Elsős korom óta tudtam, hogy amikor 12-13 éves leszek, majd vérezni kezdek. Egynap ugyanis mama kipakolt elém egy betétet, és megkérdezte: „Szerinted mire való?” Kapásból azt feleltem: „Arra, hogy a használója ne pisiljen be”, mire ő felkuncogott, leültetett maga mellé, majd egy hétéves szintjéhez mérten elmagyarázta, hogy mi az a menstruáció. Nem mondom, hogy túlságosan lelkesedtem ezért a bizarr dologért, de a gondolatot viszonylag könnyen elhessegettem. Talán a 12 éves kor akkor még túlságosan messzinek, távolinak tűnt.
Ahogy telt az idő, a témát anya is gyakran szóba hozta, és a suliban a lányokkal is egyre többet suttogtunk. (Egyszer még egy tampont is elcsentünk, hogy megvizsgáljuk, hogy néz ki közelről.) Nem mondhatom tehát, hogy váratlanul ért, amikor először megjött. Mégis, egyetlen emlékem maradt meg arról a napról: hogy az asztal alatt kuporgok, és bőgök. „Istenem, ez most már mindig így lesz?” – hüppögtem anyának. Úgy éreztem, mindenki tudja, hogy mi történik velem, s hogy ezt a szégyent soha nem élem túl. S bár megkaptam minden érzelmi támogatást, az érzés csak hónapok elteltével csillapodott.
(© Bára Prášilová)
Nem kérek a szexből!
A szexuális felvilágosítást a suli ebédlőjében tartották. Mi, hetedikesek az első sorban ültünk, a nagyobb lányok hátul foglaltak helyet. A nőgyógyász szúrós tekintettel méregetett minket, majd megmutatta, hogy néz ki a gumióvszer. Utána fenyegető hangon kijelentette: „Aki 15 évesen úgy jön hozzám, hogy már szexelt, azt jelenteni fogom a szüleinek!” – majd elmélkedni kezdett a HIV-ről, a különféle nemi betegségekről, s hogy a lány életére örökre rányomja a bélyeget, ha abortuszra kényszerül.
Arról, hogy a szeretkezés jó, sőt, fantasztikus dolog is lehet, nemigen esett szó. Hogy a testünk csak a miénk – így senki nem várhat el vagy zsarolhat ki tőlünk olyat, amit mi nem szeretnénk –, szintén nem beszélt. Ahogy arról sem, hogy mennyire fontos lenne, hogy megismerjük a saját testünk működését, és merjünk kommunikálni a kedvesünkkel, mi a jó nekünk...
Szinte látom magam előtt, ahogy ülök ott, összezavarodva, s megszületik bennem a döntés: ha a szex ennyire gáz, ráadásul veszélyes ügy, akkor kösz, inkább nem kérek belőle.
Dia
„Annyira dögös a cicim ebben a topban!” „Úgy imádom a szép, zöld szemem!” A gimiben minden fiú Diát akarta, aki ehhez hasonló mondatokat mantrázott, mikor beállt a tükörbe. Leesett az állam, hisz azelőtt fogalmam sem volt arról, hogy egy lány így is tekinthet a tükörképére.
Furcsamód sohasem tartottam nagyképűnek Diát, inkább csodáltam őt a magabiztosságáért. Ugyan a jellemünk nem hasonlított, szinte azonnal megkedveltük egymást. Egy padban ültünk, az ügyes-bajos dolgainkat egymással vitattuk meg, a bulikban pedig a szemtanúja voltam, hogy öt perc után minden fiú a tenyeréből evett. A fiúkkal olyan fesztelenül flörtölt, olyannyira nem ismert lehetetlent, hogy az elutasítás szó a szótárában egyáltalán nem szerepelt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem éreztem magam szürke kisegérnek mellette. Utólag viszont látom, hogy erre a barátságra szükségem volt, mint a falat kenyérre: hiszen a nagybetűs nő kacér, csábító oldaláról tőle tanultam a legtöbbet. De ezt persze csak később, sokkal később tudtam meg.
Több, mint test
Gimis fejjel Dia sikerét előnyös testi adottságainak tudtam be. Azt hittem, ha majd én is push-up melltartót hordok, és a Facebookon szexis profilképet állítok be, ugyanazt a hatást érem majd el, mint ő. (Hál ́ istennek, anya a szexi profilkép projektnek még időben az elejét vette.) Ez-az azért bejött; ám minden erőfeszítésem ellenére sem értem el ugyanazt a hatást, s nem értettem, hogy miért nem. Elméleteket kezdtem hát gyártani arról, hogy valami gond van velem. Hogy az én fenekem laposabb, a mellem meg kisebb, meg amúgy is: ideje lenne leadni azt a plusz öt kilót... S míg a külsőmmel voltam elfoglalva, nem láttam meg a lényeget. Pedig igazából csak egyetlen kérdést kellett volna feltenni: „Hogy a csudába lehetnék vonzó, ha sem a testemet, sem önmagamat nem fogadtam el?”
A lélekről
Mitől nő a nő? A nőiség lelki oldala – vagyis, hogy a külsőségeken túl mitől nő egy nő – csak később, a húszas éveim elején került előtérbe. Persze, továbbra is hiú maradtam, a megjelenésemre görcsösen adtam, de nem gondoltam többé, hogy minden a külsőn múlik. Egyre tisztábban láttam magamat a férfiak tükrében, és egyre többször gondolkodtam el azon, vajon ki vagyok én. Azt például mindig is tudtam, hogy nem vagyok lágy vagy gondoskodó. „Jó ég, lehetek így nő?” – riasztott meg a gondolat. Mihez kezdjek azzal, hogy a személyiségem túl határozott? Most akkor milyen legyek? Visszafogott és szelíd? Kacér és csábító? Egyáltalán miként szabaduljak meg attól a rengeteg sok gátlástól, amit a szexualitás kapcsán a hátizsákomban cipelek? Mennyire van rendben az, hogy az én álmom egy szuper állás, s nem a nő sorsaként ábrázolt férj, gyerek, ház?
Döntés
25 éves korom környékén jöttem rá, hogy igazából két választásom van. Az egyik, hogy kijelentem: „Ilyen vagyok – és kész.” És ezzel megspórolom azt a munkát, ami a tanuláshoz kell. Örökké arra várok majd, hogy valaki betoppanjon az életembe és „boldoggá tegyen”. S ha az illető megjelenik, együtt szépen újra és újra átéljük majd azokat a kapcsolati játszmákat, melyekbe korábban már egyikünk is, másikunk is beleesett. Vagy dönthetek úgy is, hogy összeszorítom a fogam. S minden gátlásommal, hibámmal megbirkózom.
Nem mástól várom többé a boldogságot, hanem megteremtem magamnak. Lehet, hogy egy ideig nem kísér majd senki; de igenis, megadom az esélyt magamnak, hogy minőségibb életet élhessek.
S mi van akkor, ha az én utam más lesz?
– Hidd el: amikor 70 éves leszel, mással sem törődsz majd, minthogy pogácsát süss az unokáidnak! – mondta a kozmetikusom a minap, miközben a szemöldökömet szedte. Zsuzsi igazi Hesztia: két gyönyörű fia van, akiket hihetetlen szeretetben nevel.
– Nem hiszem – csúszott ki a számon reflexből, mire egy pillanatra megállt a csipesz a levegőben. – Nem zárom ki, hogy így lesz. Most valahogy mégsem ezt látom magam előtt.
– Hát akkor mit látsz? – nézett rám kérdőn.
– Azt, hogy az unokáimmal a portugál tengerparton ülünk, Pasteis de Natával (portugál sütemény – a szerk. megj.) tömjük magunkat, és én arról mesélek nekik, hogy a húszas évei végén a mama itt szörfözött.– Aztán fogom a deszkámat, és mutatok pár trükköt! – tettem hozzá nevetve, s ekkorra már mindketten nevettünk.
(© Bára Prášilová)
Epilógus
Nő vagyok. Empatikus és megértő. Érzékeny és érdeklődő. Tudom, hogyan dicsérjek meg egy férfit, s egyre többször mosolygok rá idegenekre. Az érzések nyelvén kommunikálok azokkal, akiket szeretek. Megtanultam, mikor kell gyengédnek lenni, hogyan kell egy férfi oldalán felengedni, de erre akkor – csakis akkor – vagyok képes, ha biztonságban érzem magam. Nem bántom magam többé az erős jellemem miatt. Nem bántom magam azért, mert még mindig nem én vagyok a legkacérabb.
Nem bántom magam, amiért továbbra is a munkám az első. Hiszen egyfelől: mindig dönthetek másképp. De ha nem is döntök másképp, akkor is lehetek nő.
A tükör előtt állok, és szépnek látom magam. Tetszik a dús hajam, a hosszú lábam és a testem vonala. Tetszenek az arcomon lévő anyajegyek, és tetszik a karcsú derekam. Nem azért vagyok szép, mert nincs rajtam narancsbőr. Azért vagyok szép, mert szépnek tartom magam. S ha egy nap úgy kelek fel, hogy ez nehezemre esik... Akkor fogom a leginkább szeretni magam.
