Elmesélt életek! Az idős szülők, nagyszülők mesélnek – mi pedig nem figyelünk oda. Hiszen mi még fiatalok vagyunk, előttünk áll minden, az is, amiről ők mesélnek. Azután, mikor már elmennek, de szívesen vennénk, ha annak idején meghallgattuk volna őket! A Memoár Műhely tagjai arra vállalkoznak, hogy a család megbízásából felveszik idős hozzátartozóink szavait, s leírják az utókor számára. Elég őket megkeresni, házhoz jönnek.
Csák Anna (Budapest) olyan hivatásról álmodott, melynek révén segíthet az embereknek felidézni, megőrizni és később továbbadni a múlt emlékeit. Ezért indította útjára öt éve a Memoár Műhelyt. Ma már egy kis csapattal munkálkodik azon, hogy olvasmányos kötetek formájában bárki a kezébe vehesse élete történetét – akár a mi nagymamánk is. Hiszen ő is megérdemli az osztatlan figyelmet!
Szövevényes életutak, megélt kalandok, maradandó emlékek. Egy műhely, ahonnét nem köznapi tárgyak, hanem saját életünk történetei kerülnek ki… A Memoár Műhely életmeséi.
(Kép forrása: memoarmuhely.hu)
– Sok fiatal, sajnos, csak vállat von, amikor nagymamája vagy nagypapája a múltat idézi. Úgy sejtem, te nem ilyen gyermek voltál…
– Én világéletemben szerettem hallgatni, amikor az emberek magukról meséltek. Később szociológiát és antropológiát is tanultam, s nagyon megtetszett az a módszertan, hogy beszélgetés útján is gyűjthetünk információkat az emberekről. Elhatároztam, hogy mind a négy nagyszülőmmel készítek egy-egy életútinterjút, s ezáltal megpróbálom felfejteni, milyen mélyebb gyökerekből táplálkozom. Az interjúk valódi áttörést hoztak: utánuk más szemmel tekintettem nagyszüleimre, s közelebb is kerültünk egymáshoz.
– Ez adta az inspirációt, hogy mások történetét is lejegyezd?
– Igen. Bár kezdetben azt hittem, egyedül is képes leszek végigvinni a munkát. Hamar rájöttem, hogy ez több szakterületen való jártasságot igényelne, így egy darabig pihentettem a tervemet. Az ötlet csak akkor került újra előtérbe, amikor várandós lettem a nagyobbik gyermekemmel: ekkorra fogalmazódott meg bennem, hogy a családi emlékezet megőrzésével szeretnék foglalkozni. Csapatot toboroztam, mígnem 2017 végén megalakult a Memoár Műhely, amire azóta is nagyon büszke vagyok. A munka valamennyi részét szakértő kolléga végzi, s ami még ennél is fontosabb: teljes szívünkkel szeretünk ezzel foglalkozni.
Segítünk az emlékeket összegyűjteni, de nem vagyunk pszichológusok! Nem célunk a lélek mélységeiben kutakodni: tiszteletben tartjuk, hogy a mesélő mibe és milyen mértékben enged betekintést.
– Hogy találtok egymásra a mesélőkkel?
– Eleinte csak az ismeretségi körünknek beszéltünk a vállalkozásról; azután szájhagyomány útján terjedt el a hírünk. Általában a mesélőink gyerekei, unokái keresnek fel minket azzal, hogy átmentsék felmenőik történetét az utókor számára.
– Beavatnál minket a folyamatba?
– Az interjúkészítő először mindig egy ismerkedő beszélgetésre invitálja a mesélőt és a megrendelőt: fontos a ráhangolódás, hiszen egy idegen előtt nem mindenkinek könnyű megnyílni. Maga az interjúztatás három alkalmat vesz igénybe. Ilyenkor 2-3 órán át beszélgetünk. Kérdéseinket egy gondosan kidolgozott vázlat alapján tesszük fel, néhány témakört mindenképp érintve. Ilyen a felmenők, a gyerekkor, a család, a munka. A begépelt hanganyagot ezután kézbe veszi a szerkesztő, aki olvasmányos szöveget alakít ki a nyersanyagból. Az első, szerkesztett változatot minden esetben megkapja a mesélő: fontos, hogy az ő módosításai alapján véglegesítsük, hiszen ez az ő története! Persze, a köteteket a bensőséges természetük miatt szigorúan bizalmasan kezeljük. Ezek kizárólag a család tulajdonát képezik, mi csak a tőlük kapott engedéllyel adhatunk bárki másnak hozzáférést. Az első beszélgetéstől a kötetek átadásáig nagyjából fél év telik el.
– Hány évesek a mesélők?
– Többségében 60 és 95 év közöttiek, de volt már 54 éves interjúalanyunk is. Nincs életkori megkötés, hiszen nem gondoljuk, hogy létezne ideális pillanat egy élettörténet elmesélésére. Persze, vannak életesemények, amelyek magukban foglalják az összegzés lehetőségét. Ilyen egy kerek születésnap, egy házassági évforduló, de akár egy szeretett személy elvesztése is.
Csák Anna, a Memoár Műhely alapítja (Kép forrása: memoarmuhely.hu)
– A szerkesztés során mennyire nyúltok bele a történetekbe?
– Alapelvünk, hogy amit kapunk, azt formailag és strukturálisan csiszolgatjuk, de tartalmilag nem változtatunk rajta. A munkánk nagy részét az teszi ki, hogy az élőszóban elhangzott történeteket az írásbeliség síkjára helyezzük át. Ügyelünk rá, hogy a szöveg minél többet megőrizzen a mesélő jellegzetes szófordulataiból – miközben lényeges az is, hogy az élőszóban gyakran óhatatlanul is töredékeiben elmesélt történeteket könnyen befogadható ívbe rendezzük.
– Könnyen megnyílnak a mesélők?
– Különböző habitusú emberekkel találkozunk. Van, aki könnyen, szinte kérdések nélkül is mesél, míg másnak több időre és bátorításra van szüksége. Az emberi élet természeténél fogva drámai, a 20. század pedig ehhez képest is rengeteg súlyos történetet hagyott a mesélőinkre.
– Mi az, amire a legszívesebben visszaemlékeznek a mesélők?
– A gyerekkorukra, illetve arra, hogy milyenek voltak régen az ünnepek, milyen játékokat játszottak. Gyakran ezek az emlékek a legélesebbek és a legkedvesebbek számukra. Abban már nagyobb az eltérés, hogy az udvarlóikról, a szerelmeikről is mesélnek-e: sokan ebben a témában szemérmesebbek. Volt viszont olyan interjúalanyom is, aki büszkén mesélte, hogy a felesége korábbi udvarlójának a leveleit is megőrizte, annyira szépen írt az illető.
Ha igazán nyitottan töltünk időt egy másik emberrel, és valóban meghallgatjuk, akkor óhatatlanul megérezzük azt a sok-sok kapcsolódási pontot, ahol a megértés létrejöhet.
– Egy-egy nehezebb élethelyzetet mennyire esik nehezükre megosztani?
– Elsősorban azok a mesélők vállalják a beszélgetést, akik már megbékéltek a múltbéli eseményekkel, és sikerült feldolgozniuk a traumáikat. Előfordult, hogy a megrendelő szerette volna, ha a szülei elmesélik az életútjukat, ők viszont nem vállalkoztak erre. Ahogy említettem, mi nem vagyunk terapeuták; ezt a határt szigorúan meghúzzuk.
– Mire a legbüszkébbek a mesélők, és mi az, amit megbánásként könyvelnek el?
– Büszkék a jól elvégzett munkára, a lelkiismeretességre. Arra, hogy a családjukért, a gyerekeikért, a közösségükért mennyi mindent megtettek. Az is megelégedéssel tölti el őket, ha látják, hogy a már felnőtt gyerekeik és az unokáik megállnak a maguk lábán, és szépen élnek. Egy 91 éves asszony szavai gyakran eszembe jutnak: büszkén beszélt arról, hogy milyen sokat dolgozott életében, és ezzel milyen anyagi biztonságot teremtett a családjának. Ugyanakkor fájlalta, hogy mindeközben nem volt ideje megállni és végiggondolni, a pénz valóban ennyire fontos-e, érdemes-e ennyit gürcölni érte.
(Kép forrása: memoarmuhely.hu)
– Téged miképp formálnak ezek a történetek?
– Azóta sokkal jobban megbecsülök magától értetődőnek tűnő dolgokat. Például azt, hogy biztonságban kimehetünk az utcára, hogy van mit ennünk… A nagyapám a második világháború alatt a testvéreivel és a dédanyámmal szekéren menekült a Székelyföldről a Dunántúlra, majd visszatérve üres házba érkeztek, ahol még a szögeket is kihúzták a falból. Bele sem gondolunk, mekkora érték az, hogy van fedél a fejünk felett, és békében nevelhetjük a gyerekeinket.
– A munkám révén saját életem nehézségeire is más szemszögből látok rá. Egyéves volt a kislányom, amikor költöztünk, s reménytelennek tűnt a helyzet a lakásban tornyosodó dobozokat nézve. Épp akkoriban készítettem életútinterjút egy idős hölggyel, akikhez gyerekkorában az éjszaka közepén dörömböltek be, hogy két óra múlva fejenként egy bőrönddel el kell hagyniuk az otthonukat. Még azt sem tudták, hova viszik őket. Ez a történet is segített tisztábban látnom, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben.
A gyerekek, az unokák, a dédunokák a saját életük nehézségei közepette is erőt meríthetnek a felmenőik küzdelmeiből. Olyan erőforrás ez, amelyet kár lenne kihasználatlanul hagyni…
– Milyen a visszajelzéseket kaptok a megrendelőktől és a mesélőktől?
– A mesélőktől az interjúsorozat végén meg szoktuk kérdezni, milyen volt visszaemlékezni. Szeretem ezt a részét a beszélgetésnek. Sokan mesélés közben csodálkoznak rá igazán az életükre: nem is gondolták volna, hogy ennyi minden történt velük! S olyan emlékeket is felidéznek, amelyek évek óta eszükbe sem jutottak. Osztatlan, elfogadó figyelmet adni is, kapni is fantasztikus dolog. Az interjúk befejeztével béke és büszkeség árad ezeknek az idős embereknek a szavaiból, hiszen nagy dolog az, hogy megbirkóztak az élet rengeteg nehézségével.
– A legnagyobb elismerést az egyik mesélőnk férjétől kaptuk. Miután végigolvasta a kötetet, azt mondta, hogy bizonyos történeteket most hallott először, ám ezeken keresztül még inkább becsüli és szereti azt az embert, akivel több mint harminc éve összekötötte az életét. Büszkeséggel tölt el, hogy az elkészült kötetekkel valódi értéket adunk.
(A Memoár Műhelyre az interneten találhatunk kapcsolatot.)
