A farsangi mulatozás gyökerei az ókorba nyúlnak vissza. Az antik görögök Dionüszosz, a rómaiak Szaturnusz tiszteletére rendeztek álarcos ünnepségeket.
A farsang a szórakozás, tobzódás és öröm időszaka. A világ egyik legismertebb karneválja a velencei, mely már csaknem ezeréves múltra tekint vissza. Idén tartson velünk a világ legnagyobb színházába, hogy Ön is részese lehessen a karneváli forgatagnak.
A középkorban Velence nem csupán egy cölöpökre épült város volt, hanem igazi tengeri nagyhatalom. A kikötőjébe futottak be az Európába érkező szállítmányok, és innen indultak a Szentföld felszabadításáért harcoló keresztesek is. Gazdagságát fitogtatandó a Velencei Köztársaság rengeteg háborút viselt, melyeket általában meg is nyert. A győzelmeket pedig méltóképpen megünnepelte: ebből alakult ki a ma is ismert velencei karnevál. Első írásos említése 1094-ből való. A karnevál megnevezés eredetét nézve több lehetőség is kínálkozik – a leghihetőbb szerint a latin carnem levare összetételből alakult ki, mely a hamvazószerdával kezdődő nagyböjtöt jelenti.
Goethétől tudjuk, hogy a karnevál időszakában minden a fejére állt: a pórnép büntetlenül megdobálhatta cukrozott rizzsel (ez volt a konfetti őse) az arisztokratákat, rávághatott a szamár hátuljára, amire fordított lovagló ülésben rákötöztek egy közismert uzsorást – és ehetett, ihatott kedvére. Ehhez elég volt maszkosan meghajolnia a paloták kapujában, s a Buon giorno signora maschera! köszöntés eltörölt minden társadalmi ranglétrát. Ez a szigorú hagyomány évszázadokra Velencét tette az ismert világ legdemokratikusabb városává.
A karneváli történések központja a Szent Márk tér volt: itt kezdődtek és fejeződtek be az ünnepségek. Különböző kísérőrendezvények csatlakoztak hozzá, ugyanúgy, mint ma. Színházi előadások, koncertek, játékok. A karnevált egy díszes menet nyitotta meg, mely a dózse rezidenciája elé vonult. A palota előtt aztán egy éles karddal, egyetlen lendítéssel levágták a menethez tartozó bika fejét. Ez a szokás állítólag egy híres velencei győzelem emlékét őrzi. Történt ugyanis, hogy Ulrico, Aquileia pátriárkája 12 pappal kötött szövetséget, hogy megdöntse a Velencei Köztársaságot.
Fondorlataira azonban hamar fény derült, s csak annak fejében engedték el, ha minden évben 12 kosár kenyeret és 12 disznót ajándékoz a városnak. A bika lefejezése tehát Ulrico, a disznók megölése pedig a szövetségesei fölött aratott győzelmet jelképezik.
Manapság a Kis galamb röpte vagy Angyalok szárnyalása elnevezésű esemény hivatott a karnevál kezdetét jelölni. Ilyenkor egy kis vászon vagy papírgalamb, legújabban pedig akrobaták ereszkednek alá drótkötélen a Szent Márk székesegyház harangtornyából. Ez a mutatvány nem más, mint a középkor egyik nagy attrakciójának, a „Török repülésének” újkori változata.
A 16. században egy vakmerő török arra vállalkozott, hogy egy kikötött csónakból egy szál kötélen a Szent Márk bazilika harangtornyába, onnan pedig a Dózse palotájának erkélyére egyensúlyozzon. A velenceiek szájtátva bámulták az ügyes törököt, s a mutatvány olyannyira megtetszett nekik, hogy hagyománnyá vált. Az egyik leghíresebb változatot Santo di Ca' Lezze mutatta be, aki 1680-ban a mutatványt lovon ülve ismételte meg, majd egy évvel később egy csónakkal „evezett” fel a harangtoronyba, majd jött le bukfencet vetve a Dózse erkélyére. Persze akadtak szép számmal, akik nyakukat törték a mutatvány során, de a közönség így is, úgy is kitűnően szórakozott…
A velencei karneválra egyébként is jellemzőek voltak a morbid és kegyetlen játékok. Hogy csak párat említsünk: egy szerencsétlen libát kellett a jeges sikátoron csúszva-mászva megfosztani a tollaitól. A liba természetesen élt, és menekülni próbált, nyilván hiába... A másik, amikor egy macskát egy vízszintes gerendára erősítettek. A hős versenyzőknek pedig bika módjára, fejjel nekirohanva kellett széttrancsírozniuk szegény állatot. Canaletto festményein pedig betekintést kapunk a Szent Márk téri bikaviadalok világába.
A velencei kalmároknak eszük ágában sem volt hősnek látszani, inkább kényelmesen helyet foglaltak a fizetett zsöllyékben, ahonnan – maszkjaik mögé rejtőzve –, kényelmesen és biztonságban végignézték a bika szenvedéseit. A cortesanik kötélen vonszolták a térre az állatot, majd meggyújtották a szarvára erősített petárdákat. Amikor a nyomorult bika már azt sem tudta, hol van, ráeresztették a különlegesen képzett harci kutyákat, melyeknek az volt a feladatuk, hogy az állat fülét leharapják. Ugyanilyen vadul, véresen és kegyetlenül zajlott a medvetáncoltatás és a néhány évig divatos orrszarvú-heccelés is.
Velencében a karnevál ideje alatt mindenünnét hangos és féktelen mulatozás zaja szűrődött ki. Ilyenkor kötelező volt az álarc viselése, amelyet már ekkor is papírmaséból készítettek és díszesen festettek. A maszkkészítőknek már a középkorban önálló társulásuk volt a festők céhén belül.
Az álarcot azonban nemcsak szórakozásra használták. Hiába korlátozták törvényekkel a viselését, lehetőséget nyújtott a fegyveres garázdálkodásra – és senki sem ismerte fel az éjszakai randalírozót vagy szerencsejátékost. Az egyetlen maszk, amit majdnem egész évben engedélyezték, a bauta volt. Ez egy fél-álarc, ami kényelmes is, hiszen a maszk levétele nélkül bárki ehetett-ihatott kedvére. Az álarcos viselkedés szabályozására rengeteg törvényt hoztak.
Egy 13. századból származó törvény tiltja például a velenceiek egyik kedvenc mókájának, a tojásjátéknak a gyakorlását. A gaz velenceiek ugyanis rózsavízzel töltött tojással dobálták meg a nekik tetsző hölgyeket. Ezzel ugyan nem lenne még semmi baj. De Casanova városának lakói nemtetszésüket is szívesen kifejezték: a csúnyácska hölgyeket záptojással hajigálták meg. Egy másik rendelet pedig megtiltotta a férfiaknak, hogy nőnek öltözve apácazárdákba törjenek be. A korlátozó intézkedések azonban nem voltak eredményesek. A Velencét irányító tanács kénytelen volt évről-évre ugyanazokat a törvényeket meghozni.
A karnevál fénykorát a XVIII. században érte el, ekkoriban már egész Európa kalandvágyó nemesei sereglettek ide. Ebben az időben a karnevál olyan jelentős esemény volt, hogy amikor 1789-ben a dózse közben meg talált halni, halálhírét inkább titokban tartották, nehogy megzavarják a népünnepélyt.
Nem sokkal később azonban Napóleon meghódította Velencét, és betiltotta az ünnepséget. A mohó császár bukása után Itália a Habsburgok fennhatósága alá került, akik megszorításokkal ugyan, de engedélyezték az ünnepséget. (Ferenc József is Velencében vendégeskedett farsangkor.) Ekkorra már hanyatlásnak indult a karnevál. Az osztrák fennhatóság alatt egy időre be is tiltották a maskarákat. Az üldözési mániában szenvedő Mussolini aztán a 1930-as években ismét betiltotta az álarc viselését, végleg tőrt döfve ezzel a haldokló karnevál szívébe. Szerencsénkre azonban nagyjából ötven évvel később pár lelkes lokálpatrióta úgy döntött, feléleszti a hagyományokat!
Húshagyókedd a karnevál utolsó napja – egyben csúcsnapja is. Ezen a napon búcsúznak el a Karnevál Hercegétől, és ahogy az első napon mindent odaadtak neki, ekkor mindent elvesznek tőle. Mindezt azért, hogy elűzzék a tél rossz szellemét, szimbolikusan megölik a karnevált. A Karnevál Hercege élt, evett, ivott, tobzódott, kiszórakozta magát kellőképpen-, de ekkor stílusosan búcsút vesznek tőle. Elkísérik utolsó útjára, és megsiratják. Az álarcosok kendőkkel törölgetik a szemüket, hogy kifejezzék szomorúságukat. Még bíróság elé is cipelik, rákennek minden rosszat, ami a városban történt, kiszabják rá a büntetést, majd a nép elkíséri a máglyához. A máglyánál az élő alak helyet cserél egy felöltöztetett szalmabábuval, amit aztán tűzre vetnek. A nép zokogást mímel, majd visonganak, és a seprűjükkel ütik a földet. A szalmabábú jelképében az önmagukban rejlő rossztól is búcsút vesznek.
A karnevál egyik fontos eleme a tűz. A megtisztulást jelképezi, tűzre teszik a rosszat, és mindenki megszabadul a bűntől. Ezzel a pillanattal a természet végre kilép a télből és visszatér az élethez.
