Karácsonykor itt az ideje a lazításnak. A reggeli kávézás közben éppen belefér egy novella! Merüljenek el velünk a karácsonyi hangulatban!
A szerző, Király Anikó Feketenyéken él. Eddig megjelent könyvei: Semmi pánik!; Mangalucával Kukkóniában; Strand, papucs, szerelem; Csak barátok.
Vince, a Pepita Kávézó tulajdonosa egy meglehetősen makacs égősort próbált kibogozni, amikor a kávézó ajtaja heves csilingelések közepette kivágódott. Utat engedett a csípős, decemberi szélnek, nyomában Stefivel, aki az elmúlt pár napot pokróctésztába csomagolva, reménytelenség-húsgombóccá lényegülve töltötte. Álmai férfija ugyanis a két átkozott betű, az „e“ és az „x“ kombinációjává satnyult. Stefi azóta pizsamában kísértette lakása porcicáit, nézte, hogyan nő le sötétbarna haja, hosszú délutánokat töltött a Netflix labirintusában való vizuális kajtatással – no meg átkozta a szarkalábakat (vagyis inkább kondorkeselyűlábakat) eltüntetni hivatott kencéjét, amire egy kisebb vagyont költött.
Vince, aki semmiféle keselyűlábakat nem vett észre Stefi arcán, a belépő vendégeknek járó kíváncsisággal vizslatta, ahogy letelepszik a kávézó legdíszesebb asztalához, amit javarészt eltakart a mindenféle mütyürkékkel és csillogó gömbökkel felöltöztetett műfenyő. A kávézó egész évben karácsonyi hangulatot árasztott a kandallóban lobogó hamis lángoktól, a kockás nagypapafotelektől és a faberakású mennyezettől. Ám télen egyenesen úgy festett a grincsfával, a világító hóemberes füzérrel és a Mikulás műhelyét mintázó kakukkos órával, mint amilyennek a Télapó nappaliját képzelnénk.
Ehhez derűs hangulathoz nem illett Stefi bosszús arckifejezése. Vince a fenyőfa egyik ágáról csüngő gömbben figyelte mókásan torzított alakját, ahogy előkap egy laptopot, és dühös pötyögésbe kezd. A férfi a nyakába akasztotta a hóembereit, vett egy mély levegőt, s elszántan az ijesztően dühös vendéghez lépett.
Mire Stefi lecsapta a laptopját, rakoncátlan, gesztenyebarna hajába túrt, és felpaprikázva megszólalt.
– Magát már nevezték impulzív tehénnek?
Vince mély levegője sípolva távozott a tüdejéből.
– Nem, hölgyem, még nem neveztek impulzív tehénnek, de egyszer lyukaskezű majomnak szólítottak.
– És olyan valaki nevezte így, akitől azt várta, hogy karácsonykor megkéri a kezét?
– A középiskolai kosárcsapat kapitányától nem vártam volna, hogy megkérje a kezem.
A nő erre felkacagott, és ha Vincének nem lett volna eleve ünnepi hangulata, akkor az önfeledt, néhol egy kis horkantással kiegészített nevetéstől pár számmal biztosan megnőtt volna a szíve. Büszkén kihúzta magát, és feltette azt a kérdést, amit a nem túlságosan megbízható, családi legendákat szájhagyomány és borgőz útján továbbadó bácsikája az ő első szavainak könyvelt el.
– Mit hozhatok?
– Forró csokit: tejcsokiból, rettentően sok tejszínhabbal, egy csipetnyi fahéjjal a tetején. Meg két mézeskalácsot. Most már nincs senki, aki a kalóriaszámokról prédikálna.
Amikor Vince visszatért Stefihez a rendeléssel, a nő egy igen veszélyes kérdéssel fogadta.
– Maga szerint én kövér vagyok?
– Nem.
– Ezt csak azért mondja, mert több borravalót akar – legyintett Stefi.
– Nem, őszintén mondom. Szerintem gyümölcsformájú.
Stefi szemöldöke a magasba szaladt.
– Milyen gyümölcs, talán dinnye?
– Nem! – tiltakozott Vince. – Tudja, a hölgyeknél van az a gyümölcsös fogalom, amit a testalkatuk leírására használnak.
– Alma és körte.
– Igen! – kiáltott fel diadalmasan. – Maga egy körte. Képletesen.
Stefi kedélyesen felhorkantott, majd hozzálátott a forró csokiján tornyosuló hab komótos kanalazásához. Vince pedig megkönnyebbülve, hogy nem kell a hölgy testalkatát tovább ecsetelnie, fogadta a vidám csilingelés kíséretében betérő vendégeket.
Ám tekintete minduntalan visszasiklott a körteformájú Stefi felé. Egy ilyen visszasiklás közepette tűnt fel neki az ormótlan rénszarvaspapucs, amit a lány viselt. Ahogy feszülten dobolt a lábával, a rénszarvaspapucs agancsai fel és le röpködtek az asztal alatt. Stefi az egész délelőttöt a Pepitában töltötte. Hol a laptopjára, hol a mézeskalácsokra fintorgott, miközben vendégek jöttek és mentek.
Vince sürgött-forgott a pult mögött és az asztalok között. Mihelyst egy kis szusszanáshoz jutott, leült a pult mögé, és nagy nyugalomban a hóemberes égőt bogozgatta. A kábító nyugalmat éles székcsikordulás zúzta szét, ahogy a nő felállt az asztalától, és hatalmas sóhaj kíséretében a pultra könyökölt.
– Adhatok még valamit? – nézett fel Vince a csomózásból.
– Valami ötletet arra, mit kéne válaszolnom annak a tahónak, aki „impulzív tehénnek“ nevezett, majd két hónapig ignorált, és most ímélben arra kér, hogy valamikor engedjem be a lakásomba, mert nálam felejtette a botmixerét.
– Miért nem vesz egy újat?
– Mert ez egy többfunkciós szett része – mondta unottam Stefi, majd a mézeskaláccsal teli üveget kezdte el tologatni. – Egyébként ez a mézeskalács nem valami jó. Remélem, nem maga süti.
Vince, mint olyan ember, aki a szívén viselte a kávézója sorsát és reputációját, kissé durcásan húzta maga elé az üveget, és a pult alá rejtette.
– Rendelem őket.
– Akkor rossz helyről rendel, mert borzasztóan kemények, a cukormáz meg olyan, mintha valami nyúlós vacakba harapna az ember. A jó cukormáz ennél sokkal fényesebb, és nem ilyen ragacsos.
A pulthoz ütögette a mézeskalács karácsonyfát, és elhúzta a száját.
– Novembertől december közepéig mézeskalácsot sütök. Meg borzasztóan sok zserbót.
Vince nem igazán értette, mit is akar tőle Stefi, és igazából Stefi se nagyon tudta, mit akar Vincétől. Abban azonban biztos volt, ha nem beszél valakivel az exéről (valakivel, aki nem az anyja, mert ő oda meg vissza volt Árontól), akkor felrobban az agya.
– Szóval, valami tipp egy olyan férfihoz, aki úgy döntött, hogy megelőzi az újévi fogadalmat, és még előtte kockahasat ölt? Bevallom, az elképzelés tetszett, de a kivitelezés már kevésbé. Szóval, egyre több időt töltött az edzőteremben. Elvárta, hogy én is proteinporokból készült shaket egyek, igyak vagy vénásan adjam be magamnak... Tudja a halál, mit kell azokkal csinálni! – csattant fel a nő a fejét rázva. – Elhiszi ezt?
Vince szótlanul megrázta a fejét.
– Amikor közös vacsorára mentünk, mindig megpróbált lebeszélni a desszertről, helyettem is ő rendelte a kaját. Mindig nyavalyás grillezett csirkehúst, salátaágyon. Azt is egy adagban, hogy elosszuk egymás között. Én hülye meg tök romantikusnak találtam az evést a közös tányérból, még akkor is, ha úgy nézhettünk ki, mint az etető előtt tömörülő nyulak. És tudja, mit vett nekem a születésnapomra?
– A hangsúlyából ítélve nem éppen olyan dolgot, amire vágyott.
– Kondibérletet kaptam!
– Ez tragikus.
– Tényleg az. Hónapok óta wellnesshétvégéért rágtam a fülét. Hozzá is vágtam a bérletet.
– Még jó, hogy nem egy tepsi zserbót vágott hozzá.
– Hogy jegyezte meg a zserbót? – kérdezte Stefi lenyűgözve.
– Amikor a mézeskalácsomat ócsárolta, említette, hogy zserbót is süt.
Stefin a megbánás legkisebb jele sem látszott. Véresen komolyan vette a jó minőségű süteményeket.
– Van egy vállalkozásom, a Stefinomságok. Tortákat, sütiket sütök. Karácsonykor alig mozdulok ki a konyhából.
Vincét egészen elkápráztatta Stefi zöldeskék tekintetében izzó szenvedély, amikor a sütésről beszélt.
– Stefinomságok?
– A nevemből. Stefinek hívnak, kivéve a nagyanyámat, ő mindig Stefániának hívott. Néha most is hallom, ahogy rosszallón néz, és a reszelős hangján azt vijjogja: Stefánia, az ördög bújt beléd, te bűn rossz gyerek, mit műveltél?!
– Mit művelt?
– Minden karácsonykor lelegeltem a szaloncukrokat a fáról. Aztán az üres papírokat gondosan kitömtem gyurmával, hogy ne vegyék észre. Végül egy makacsul felkampózott szaloncukor okozta a vesztemet. Csak húztam, húztam, mire az egész fa rám dőlt.
– Én már azt hittem, az lesz a történet vége, hogy valaki beleharapott a gyurmákba.
– Az a turpisság is kiderült. Szegény nagyapám olyan öklendezések közepette köpte ki a gyurmát, hogy a nagyi is öklendezésbe kezdett. Végül mindenki rosszul lett. Magának nincsenek hajmeresztő karácsonyi történetei gyerekkorából?
– Csak annyi, hogy a szüleim karácsony táján váltak el. Esetleg az, hogy négyéves koromban jöttem rá a Mikulás sztorijára. Apám azt gondolta, a saját silány szakálla elegendő lesz ahhoz, hogy megtévesszen. Mentségére legyen mondva, allergiás volt az álszakállra, ezért igyekezett sajátot növeszteni december hatodikára. Csak picit későn kezdte.
– Ne a gyerekkori csodák végéről meséljen! Vidám történetet mondjon, mert a tonnaszámú, jó ég tudja miféle téli motívumú mézeskalács megsütése és feldíszítése után sincs karácsonyi hangulatom, pedig azért mozdultam ki otthonról.
– Azt hittem, azért mozdult ki, hogy visszaírjon Mr. Kockahasnak a botmixerrel kapcsolatban.
– Beismerem, hogy egy velős, tedd a botmixered oda, ahol sosem süt a nap üzenetet akartam kreálni, úgy, hogy a megfogalmazása közben keletkező feszültség fojtogató érzése ne szennyezze be az otthonomat.
– És a kávézóm beszennyezése jó ötletnek tűnt?
– Ugyan – mutatott körbe Stefi –, ilyen tömény karácsonyi hangulatot semmi se tudna beszennyezni. Pont ezért mozdultam ki otthonról, hátha ragad rám egy kis ho-ho-hó hangulat.
– A rénszarvasos papucs is egy próbálkozás arra, hogy ho-ho-hó hangulatba kerüljön?
Stefi lenézett a lábára, és kissé kipirulva megmozgatta a papucsba bújtatott lábujjait.
– Igazából abba az új kávézóba készültem a főutcán.
Vincét ez szíven ütötte, de felnőtt férfi volt, aki elég professzionálisan állt a konkurenciához. Nem ment át kémkedni. Csak kétszer, és magában felderítésnek nevezte. Mindkét akció alkalmával megkönnyebbülve konstatálta, hogy a Kávépalotában nincs kandalló, se hóemberes égősor.
– A lakótömböm alatti üzlethelységben nyílt. Benéztem, de akkora a tömegnyomor, és olyan hangerejű All I Want for Christmas fogadott, amitől azonnal kihátráltam. Nyugodtabb helyre vágytam, ahol olyan ember cikizi a rénszarvasos papucsom, akin rénszarvasos pulcsi van.
– Nem cikiztem, csak furcsa választásnak tartom házon kívül.
– Nem szándékosan vettem fel, elfelejtettem rendes cipőt húzni. Aztán lusta voltam visszamenni a lakásba, és azt hittem, csak a Kávépalotáig megyek, ami azzal a karácsonyi díszlettel inkább viselhetné a Kávéputri helyet.
– Ha! – csapott az asztalra Vince lelkesen. – Szerintem is borzasztó a dekoráció. Minden olyan LED-fényes és személytelen. A karácsonyfáik olyanok, mint az üvegmosók. Az én dekorációimnak történetük van!
– Na, azért csak kiderül, hogy magának is vannak jó emlékei a karácsonyról. Mi a helyzet a hóemberes égősorral? Azóta azzal vacakol, mióta betértem ide.
– Úgy érti, beviharzott?
Stefi szúrós szemmel nézett Vincére.
– Ne térjen el a tárgytól! Mi a története? – kocogtatta meg az említett dekorációt. – Vidám karácsonyi történeteket akarok hallani, és nem akarok arra gondolni, hogy kinek kéne visszaírnom.
Stefi főleg azért nem akart rágondolni, mert Áron botmixeres üzenete kegyetlenül kiirtotta belőle a karácsonyi hangulatot.
El se akarta hinni, mennyire szerette, amikor a férfi sütés közben huncutul a hátához simult, és leheletkönnyű csókokkal lepte el a nyakát. A csókoknak mindig égett tortalap, vagy csomós krém lett a vége.
– Kérem! – pislogott könyörgőn Stefi. – Szükségem van a ho-ho-hó hangulatra!
– Nos, ha tudni akarja, ezeket a hóembereket az anyámtól kaptam, amikor megnyitottam a Pepitát. Anya tudja, hogy nevetségesen rajongok a karácsonyért.
– Érdekes – jegyezte meg Stefi, majd felpattant, és a hatalmas adventi kalendáriumhoz lépett.
– Ennek mi a története? – simított végig a csodálatosan piros fiókos szekrénykén, aminek két oldalát téli tájképek díszítették.
– Azt egy nagyon kedves néni ajándékozta nekem. A férjével törzsvendégek voltak. Imádták egymást, kézen fogva jártak. Valószínűleg jobban ismerték a másikat, mint saját magukat. Mindig ott ültek – biccentett fejével a kirakatablak előtti asztalhoz. – A néni, Hanna, mindig mézes kamillateát ivott. Az a bögre volt a kedvence. – Vince a háta mögötti polc felé, egy hatalmas, pöttyös bögrére mutatott. Aztán a mellette csücsülő, nevetségesen apró csészére bökött.
– Ebből pedig a férje, Péter itta a Pepita kínálatának legerősebb kávéját. Cukor és tej nélkül. Talán azért tudott olyan csodálatos dolgokat készíteni, mint az az adventi naptár. Pár évvel később meghalt. Hanna pedig nélküle is jött, és mindig arra kért, csináljam meg a kávét is. Ott ült az ablakban, itta a teáját és csendben nézte a kis csésze kávét. Amikor utoljára itt járt, nekem adta az adventi naptárt.
Stefi finom mosollyal az arcán a műfenyőhöz lépett, és egy pöccintéssel meghintáztatott rajta egy hárfázó angyalkát.
– Meséljen a fa díszeiről! Azok is biztosan különlegesek.
– Nem igazán. A szalmadíszeket például a kukában találtam.
– Ilyet nem mondhat egy megható történet után! – intette le Stefi. – Szép történeteket akarok hallani!
Így adódott, hogy Stefi leült a fa alá, maga mellé parancsolta Vincét. A nő rámutatott egy díszre, a férfi pedig elmondta a történetét. Mire eljutottak a fenyő tetején trónoló, halványan pislákoló csillagig, annyira közel ültek egymáshoz, hogy Vince látta Stefi szemében a karácsonyfa fényfüzéreinek csillogását. Egyre közelebbről, mígnem félig lehunyta a szemét.
Stefi sosem kívánt még ennyire egy csókot. Ajkába harapva hallgatta a férfit. Még a nevét is csak a pulcsiján fityegő kis tábláról olvasta le, mégis azt érezte, ha nem vele fog úgy megöregedni, mint ahogy Hanna és Péter is megöregedtek, akkor nem is lesz érdemes megöregednie. Behunyt szemmel Vincéhez hajolt, mire a kávézó ajtaja csilingelve kitárult. Vince ismét a pult mögött, a kávéfőző társaságában találta magát, holott gondolatait Stefinél hagyta, aki időközben átvette tőle a hóemberes fényfüzért, és a kandalló előtti fotelek egyikén, törökülésben bontogatta a konok csomót. Vincének szinte belesajdult a szíve, mennyire illett Stefi a Pepita Kávézóba, és hogy mennyire passzolna Vince életébe is.
Stefit a zárás pillanatáig lefoglalta a hóemberes égő, de sikerült kibogoznia. Ahogy azt is, mihez kezd az exe botmixerével: egyszerűen és érzelemmentesen postázza. Miközben Vince a pultot törölgette, Stefi gyomra olyan hangosan kordult meg, hogy a Kávépalotában még a dübörgő karácsonyi dalokat is túlharsogta volna. Néhány perccel később a kandalló előtti kockás fotelekben üldögéltek, maradék szendvicset ettek, forró rumos teát szürcsölgettek. Stefinek olyan karácsonyi hangulata támadt, ami majdhogynem szétfeszítette a mellkasát. Bár az is megeshet, hogy az érzésért inkább Vince közelsége volt a felelős.
Ahogy a kandalló hamis lángjai narancsosan körbeölelték őket, mindketten tudták, hogy folytatni akarják a délután félbehagyott pillanatot. Már majdnem összeért az ajkuk, amikor a hátuk mögött este tizet ütött a kakukkos óra. Így nem maradt más hátra, minthogy Vince és Stefi az elmulasztott alkalmakon rágódva kilépjenek a Pepita Kávézó ajtaján.
Ha másban nem is, abban talán igaza volt Mr. Kockahasnak, hogy Stefit impulzív természettel áldotta meg a sors. Ő impulzív körteformájú hölgy volt, rénszarvasos papucsban. Vince nem ezekre a dolgokra gondolt, csupán arra, hogy VÉGRE!, mert ahogy kattant a kávézó zárja, és a férfi megfordult, olyan vehemens csók fogadta, amitől a háta a kávézó ajtajának csapódott.
Vince másnap reggel egy süteményes fémdobozt talált a kávézó ajtajának kilincsére akasztva. Ahogy kinyitotta a dobozt, vagy két tucatnyi, csillogó cukormázzal díszített, mennyeien illatozó mézeskalácsot talált. A doboz fedelére hóemberes képeslapot ragasztottak, aminek a hátuljára hatalmas, siető kézírással egy telefonszámot írtak. Alá pedig kisebb betűkkel a következő sort biggyesztették: A mellékelt telefonszámra várom a hívásod! Sürgősen! Ui. Cseréld le a mézeskalácsaidat ezekre! Remélem, nem baj, ha tegezlek!
Vince fütyörészve nyitotta ki a Pepita Kávézót, ahol kandallóval, kockás fotelekkel, különleges díszekkel, stefinomságokkal és egyéb karácsonyi csodákkal várta vendégeit. Legfőképpen Stefit.
