1938 őszén a kassai magyarság örömmámorban úszott, miután Rákóczi szeretett városa az első bécsi döntés értelmében visszatérhetett Magyarországhoz. A „magyar időket” azonban több tényező is beárnyékolta, köztük a zsidótörvények és a második világháború, amelyet a város lakosai a saját bőrükön is megéreztek.
1941. június 26-án bombatámadás érte Kassát, amely 32 emberéletet követelt, s több mint 200 sebesültet hagyott hátra. Találat érte többek közt a Postapalotát, a tüzérlaktanyát és 24 további lakóházat. Másnap Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, miután a támadást végrehajtó repülőgépeket utólag oroszként azonosították. Ugyanakkor a mai napig nem sikerült pontosan kideríteni, hogy kik álltak a bombázás hátterében. Arról, hogy miként érintette a második világégés a kassaiakat, s hogy mi következett 1945 után a város és a magyarság számára, Szeghy-Gayer Veronika (37, Kassa) történészt kérdeztük. (© Fotó: Németi Róbert)
– Mit tartanak ma a történészek a kassai bombázásról?
– Jelenleg az a feltevés tűnik a legvalószínűbbnek, hogy tényleg a szovjetek voltak, de nem Kassát, hanem a 30 kilométerre fekvő Eperjest akarták bombázni, amely a németekkel szövetséges, önálló fasiszta szlovák államhoz tartozott. Madártávlatból hasonló a két város sziluettje, így feltételezhetően nem volt szándékos a támadás. Mindössze négy nap telt el azóta, hogy Németország a szlovákok és a románok támogatásával együtt megtámadta a Szovjetuniót, tehát nem volt érdekük berántani Magyarországot is a háborúba. Mindenesetre ez volt az első olyan pont, amikor a kassaiak a saját bőrükön tapasztalták meg az akkor már másfél éve tartó konfliktust.
Szeghy-Gayer Veronika Budapesten született, jelenleg Kassán él. Kisebbségtörténettel és a dél-szlovákiai holokauszttal foglalkozik. Elmondása szerint mindig is érdekelték a 20. századi interetnikus kapcsolatok, Kassa pedig ilyen szempontból szinte feltáratlan kincsesbánya, hiszen nagyon sok minden van, amiről még nem írtak, s amit még nem dolgoztak fel. Két hétre rá, hogy kutatni kezdett a városban, megismerte későbbi férjét, majd végleg Kassán maradt. (© Fotó: Szeghy Gábor)
– Mi következett ezután?
– Onnantól kezdve szinte mindent a háborúnak rendeltek alá. Csökkentek a kulturális és utazási lehetőségek, a férfiak szinte eltűntek a mindennapi életből, miután sokukat a frontra vezényelték. A zsidó férfiak egy részére pedig a magyar hadseregen belül való munkaszolgálat várt. 1941-től Kassán is működött egy munkaszolgálatosok számára felállított gyűjtőtábor. Ráadásul két hónappal a bombázás után zajlott le a magyarországi holokauszt első felvonása, a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás, ahol körülbelül 20 ezer, nagyrészt Magyarországról kitoloncolt, bizonytalan állampolgársággal rendelkező zsidót végeztek ki. Az áldozatok között körülbelül 200-300 kassai is volt.
– 1944 tavaszán Németország megszállja a „hűtlen szövetségesnek” tartott Magyarországot, októberben pedig a szélsőjobboldali Nyilaskeresztes Párt kerül hatalomra. Hogyan érintette ez az időszak Kassát?
– Kassáról május és június folyamán mintegy 14 ezer zsidó lakost deportáltak az auschwitz-birkenaui haláltáborba. Október végén pedig a nyilasok megújították a deportálásokat. Egy nagy, országos hadművelet keretében a komáromi erődben gyűjtötték össze az embereket (Kassáról körülbelül 500-600 főt), majd onnan továbbszállították őket különféle német koncentrációs táborokba. S ezek ekkor már nemcsak a zsidókat érintették, hanem a romákat, a helyi értelmiségieket, a rendszerellenes, például konzervatív politikusokat és a kommunistákat is.
Kliegl Rudolf, a városi levéltár vezetője például nem volt zsidó, a nyilasok mégis a rendszer ellenségének tartották. A deportálásokon túl Dél-Szlovákia több pontján is előfordultak tömeges kivégzések. Totális terror jellemezte ezt a rövid időszakot, amely Kassán 1945. január 19-ig, a Vörös Hadsereg városba történtő bevonulásáig tartott. Így ért véget a visszatért Felvidék „magyar időkként” emlegetett, felemás időszaka is.
– A helyi magyarság számára azonban még nem értek véget a megpróbáltatások…
– Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram kimondta a németek és a magyarok kollektív háborús bűnösségét, s egyben megfogalmazta egy egységes csehszlovák nemzetállam megteremtésének szándékát. 1945 februárjától, tehát még a háború befejezése előtt Kassán elkezdtek kitoloncolni több száz, nagyrészt 1938 után Magyarországról ideköltözött családot, akiket teherautókkal átvittek a trianoni határ túloldalára. Ez volt az első magyarellenes intézkedés, amelyet aztán továbbiak követtek. A kassai magyaroknak (és mindenki másnak) újfent bizonyítaniuk kellett a politikai és nemzeti megbízhatóságukat, amely nemcsak az utazás, hanem a munka, a kárpótlások és a szociális segélyek szempontjából is kulcsfontosságú volt. S többnyire megtagadták tőlük az 1945 előtti tevékenységre vagy arra hivatkozva, hogy korábbanmagyar nemzetiségűnek vallották magukat. Mindezeken túl pedig egy teljesen új, a szovjetek támogatását is élvező elit vette át a város vezetését. Ilyen viszonyok közepette került sor a további magyarellenes intézkedésekre, amelyeknek következő állomását a népbírósági perek jelentették.
– Mit kell tudni ezekről?
– A népbírósági perek 1946 júniusában kezdődtek. Elsőként körülbelül 40 kassai magyar nő perét tárgyalták, akiket kollaborációval vádoltak, arra hivatkozva, hogy 1938. november 11-én díszmagyarban köszöntötték a városba bevonuló magyar hadsereget. Egyeseket felmentettek, többségük büntetése pedig 1-2 napnyi munkatábor és az állampolgári jogaik 5 évre való megvonása lett. Másokat részleges vagy teljes vagyonelkobzással sújtottak. Ezt követte a kassai Schalkház Szállodában a több mint 700 főt érintő magyarellenes tömegper. S bár voltak, akiket csak egyetlen napra küldtek munkatáborba, a népbírósági per miatt öt évre elveszítették állampolgárságukat, s nem juthattak szociális segélyekhez sem. Az úgynevezett reszlovakizáció keretében pedig Kassán körülbelül 13 ezer ember döntött úgy, hogy feladja magyarságát, és szlováknak vallja magát.
– Szóval lényegében a magyarok megbüntetése és megalázása volt a cél…
– A perek politikai üzenete megfelelt a csehszlovák nemzetállami céloknak, vagyis egy kisebbségektől mentes állam létrehozásának. A népbírósági perekben elítélt magyarokat oly mértékben ellehetetlenítették, hogy nem maradt más választásuk, mint a Magyarországra távozás, miközben több nyilasvezért, vagyis a valódi háborús bűnösöket futni hagyták. A népbírósági perek során lefolytatott nyomozások gyakran igen amatőr hozzáállásról tanúskodtak. Egyes esetekben elég volt egy újságcikk vagy egy életrajzi lexikon, amely alapján a kollaboráció vádja megfogalmazódott.
De például több olyan ember ellen indítottak pert, akik akkor már több mint egy éve szovjet kényszermunkatáborban voltak, vagy a nyilasterror idején életüket vesztették. Utóbbiak közé tartozott Tost László, egykori polgármester vagy Wirth Gyula kassai építész. Helyi szinten tehát több kisebb tömegper is lezajlott 1946 és 1947 folyamán, amelyek azonban még további feltárásra várnak.
A Felvidékről kitelepítettek emléknapja
„Ha Csehszlovákia a magyaroktól jövőjének biztonsága érdekében meg akar szabadulni, ami lehet egy nagyon helyes felfogás, akkor csupán a határt kell megfelelően kiigazítani, és nincs szükség arra, hogy embertelenül a lakosok százezreit mozdítsák ki helyükről” – szólt a magyar kormány ellenjavaslata 1945-ben a csehszlovák fél által felvetett lakosságcsere ötletére. Eduard Beneš cseh politikus már a második világháború alatt próbálta megnyerni a nagyhatalmak támogatását a felvidéki magyarság egyoldalú kitelepítésére, ám a Szovjetunión kívül senki sem adta áldását a deportálásokra. Így merült fel a lakosságcsere ötlete, amelybe Magyarország – részben a magyarok cseh vidékekre történő kitelepítése miatt – végül kénytelen volt belemenni.
Az 1946. február 27-én megkötött lakosságcsere-egyezmény értelmében a csehszlovák állam annyi magyart deportálhatott az anyaországba, ahány szlovák önként jelentkezett az áttelepülésre. Utóbbi érdekében a csehszlovák szervek kiterjedt propagandát folytattak. A Sloboda című magyarországi szlovák lap például a következőket írta: „Dél-Szlovákia földje, ahová le akarunk telepíteni benneteket, ragyogó, bőven termő, zsíros földű síkság (…) Az a föld csak a szlovák ember dolgos kezére vár, aki szeretettel művelné meg. Rátok vár! Hív benneteket! Gyertek! Jelenjen meg a ti arcotokon is annak az embernek a nyugalma, aki büszkén áll a saját földjén. Sorakozzatok fel a jó, nyugodt szlovák parasztok sorába!”
Az első kitelepítettekkel teli vonat 1947. április 12-én indult útjára. A deportálások egyik legfőbb célpontja a jóformán színmagyar Csallóköz volt, ahonnan főként Pest megyébe, Nógrádba, a Dél-Dunántúlra és a Dél-Alföldre telepítették át az embereket, jellemzően a már korábban kitoloncolt németek és áttelepült szlovákok helyére. A nemzetállami terveket szövögető prágai vezetés ugyanakkor nem tartotta be a kvótát, miután a közel 60 ezer szlovák áttelepülővel szemben összesen 76 616 magyart deportáltak az anyaországba.
„Hangos motorzúgás hallatszik messziről, / Most hurcolják a népet Felsőszeliből. / Hangos sírás között búcsúzkodik a nép, / Elviszik a magyart, mindenkit, aki ép” – írta versében Nagy Béla parasztköltő, akit Felsőszeliből telepítettek át Magyarországra.
A mátyusföldi falu jól szemlélteti a lakosságcsere következményeit, hiszen 1930-ban még 90 százalék volt a magyarok aránya, majd 1947-ben – miután a falu többsége elutasította a „reszlovakizációt” – 1321 személyt, összesen 310 családot deportáltak Magyarországra, főként Baranya megyébe. Helyükre Tótkomlósról és Békéscsabáról érkeztek szlovákok, akik önként vállalták az áttelepülést. A legutóbbi, 2021-es népszámlás alapján Felsőszeliben ma 57% a magyarok aránya.
A deportálások terén végül az 1948-as kommunista hatalomátvétel hozott enyhülést, a kitelepítettek egy része pedig később – hűségeskü fejében – visszatérhetett a szülőföldjére. Az utolsó, magyar családokat szállító vonat 1949. június 5-én indult útnak. A Magyar Országgyűlés 2012-ben április 12-ét a Felvidékről kitelepítettek emléknapjának nyilvánította.
A kassai bombák
„A kassai bombák nemcsak háztetőket sértettek meg, hanem azt a nehezen elhárítható és tudatosítható alapérzést, hogy a gyermekkor mítosza hatalmasabb, mint a világ gonosz erői. (…) Leutaztam Kassára és megnéztem a bombák helyét. Az első bomba közvetlenül a régi házunk szomszédságában hullott le, a postapalotára. (…) Egy másik bomba a mellékutcában kiemelt és teljesen eltüntetett egy földszintes házat, ahol egy szegény szabó lakott. A harmadik, az ötödik, mind ismerősök házára hullott vagy ismerős házak közvetlen közelében” – írja Márai Sándor 1941 szeptemberében a Pesti Hírlapban.
„A szülővároshoz a viszonyunk az évekkel mind bensőségesebb, bonyolultabb lesz. Az ember lassan elfelejt minden érzelmességet, s mint minden bensőséges kapcsolatban, nem erényeit vagy hibáit nézzük annak, aki fontos nekünk, hanem a tényt, hogy van. S ez, ahogy múlnak az évek, mindennél fontosabb. A szülővárosba idővel nem emlékeket jár halászni az ember, hanem visszakapni egy pillanatra ez ingó, örökké változó életben és világban a biztonság érzését.” (Márai Sándor)
Tost László tragikus sorsa
Tost László a két világháború közti csehszlovákiai politikai katolicizmus és magyar közélet fontos alakja volt. 1933 és 1938 között Kassa helyettes polgármestereként aktívan hozzájárult a város fejlődéséhez és a magyar ügyek képviseletéhez. 1938 novemberében már a visszatért Kassa első embereként üdvözölte a bevonuló magyar katonákat és Horthy Miklós kormányzót, ám 1939 májusában lemondott tisztségéről.
Noha a sajtóban egészségügyi okokra hivatkozott, a valódi ok feltehetőleg az volt, hogy nem értett egyet Budapest intézkedéseivel és reintegrációs politikájával, amely keserű csalódásként érte a kassaiakat. 1944-ig parlamenti képviselőként vett részt a politikában. Nagyobbik fia, Tost Gyula repülő alezredes a kormányzó szárnysegédjeként részt vett a háborúból való sikertelen kiugrási kísérlet előkészítésében, majd a nyilas-hatalomátvételt követő napon, 1944. október 16-án főbe lőtte magát.
Angolbarát és nyilasellenes magatartása miatt Tost László szálka volt a hungarista rendszer szemében, ezért 1945. január 3-án a nyilasok tőrbe csalták, majd a Csermely-völgyben lelőtték. Nyolc találat érte, de csak két nappal később, a kórházi ágyon halt meg. A háború után a csehszlovák állam a szlovák–magyar lakosságcsere keretében elkobozta a család vagyonát. Kisebbik fia, József nyugatra emigrált. Az egykori politikus és családja történetét könyv formájában feldolgozó Szeghy-Gayer Veronika 2021 őszén a közép-európai régióban kifejtett tudományos tevékenysége miatt elnyerte a fiatal kutatóknak járó rangos Danubius Young Scientist Award díjat.
