A szelfik, vagyis az énfotók beépültek a közösségi élet mindennapjaiba és a történetmesélés fontos eszközei lettek. A szelfi már több mint egy egyszerű arckép: számtalan sztori és szándék lehet mögötte, és egyre több vállfaja alakult ki.
Ma már létezik művészi szelfi, lábszelfi, popószelfi, ciciszelfi, szex utáni szelfi, sőt, űrszelfi is. Minden politikus szelfizik, továbbá a világhálót elborítják azok a képek, amelyeket csillogó szemű fiatalok készítenek – Ferenc pápával.
Már szinte mindenkinek van legalább egy kamerás mobilja, és mindenki mindent fotóz. A közösségi média pedig jellemzően a pozitív tartalmakban való tobzódásról szól. Mindenki azt igyekszik bizonyítani mások előtt, hogy filmbe illően idilli az élete, csodálatos helyeken kirándul, extázisban bulizik, hírességekkel találkozik, napestig ételcsodákat eszik. Elismerésre vágyunk, arra, hogy ismerőseink tetszikeljék képeinket, kommenteket fűzzenek hozzá. A facebookos posztoknak nagyon rövid az időbeli lecsengése – 2 órán belül minden eldől –, a hullámokban érkező sikerélmény pedig függőséget okoz.
Irányított jelenség?
Hogy pontosan hogyan kezdődött a szelfizés, azt nehéz megmondani. Annyi bizonyos, hogy már az okostelefon megjelenése előtt rengeteg fürdőszobás, tükör előtt álló kép került fel a világhálóra. Elsősorban celebek – és őket követő tinilányok készítettek magukról csücsörítős-mellbedobós-popsidomborítós képeket, ami már önmagában véve is elgondolkodtató jelenség. A kislányok ugyanis előszeretettel vágták magukat olyan pózokba, mintha prostituáltak lennének. Valószínűleg fel sem fogták, mit üzennek ezzel. „Olcsóságukat“ fokozandó, olyan fürdőszobai képek tömkelege került ki a netre, melyeken mögöttük trónol valaki a WC-én. Mint megtudtam, a csücsörítős képeket „kacsacsőrszelfinek” nevezik, és már nem divatosak... Mert ugyebár, megjelent az okostelefon, és már mindenki szelfizik: sztárok és politikusok, lányok és fiúk, nők és férfiak.
Az Oxford University Press 2014-ben a selfiet választotta az év szavának. Kimutatták ugyanis, hogy a szó használata 14 ezer százalékkal (!!!) emelkedett az előző évben. Ezt a robbanásszerű növekedést az okozta, hogy készítése a közösségi oldalak bevett szokásává vált, ezzel együtt pedig elterjedt maga a kifejezés is. A szó az angol self szóból származik, ami magyarul ént jelent, illetve előtagként ön-t. (Self-portrait – önarckép; selfish – önző). Magyar megfelelője nincs. Ma már létező magyar szónak számít, pont úgy, mint a lájk.
A szelfizés jópofa dolog lehet
Nincs azzal semmi gond, ha időnként készítünk egy önfotót. Tegyük fel, hogy aznap igazán csinosnak érezzük magunkat, talán partira vagy bálba készülünk. A hajunk, a sminkünk szebb, mint máskor. Miért ne oszthatnánk meg barátainkkal egy ilyen szelfit? Vagy Velencében jártunk a szerelmünkkel, és gyönyörű páros szelfit készítettünk, háttérben a Sóhajok hídjával. Arcunk mindent elmesél: igen, itt és most szerelmesek vagyunk. Esetleg bulizunk az osztálytársainkkal. Jókedvünk van, fiatalok vagyunk, zajlik az élet! Végül jó poénnak tartom azokat a képeket, amelyeket gazdák készítenek magukról – a marháikkal. Igen, az ilyen szelfik mögött meghúzódik egy történet, bizonyos életérzés, esetleg humor. Egyetlen képpel elmeséltünk magunkról egy sztorit.
Kifejezetten érdekes szelfik is készültek már. Ilyen például egy világutazó, Lee Thompson önképe, amelyet a Rio de Janeiro-i Jézus-szobor tetejéről készített. Olyan távlatból láthatjuk a szobrot, ahogyan még soha – és mellette ott az emberi arc, közelről, rengeteg érzéssel teli. Mindez közelebb hozza a nézőhöz az élményt. Készítettek az űrben is szelfit – ennek különlegességét nem kell magyarázni.
Ki vagyok én?
A szelfizés sokak szerint ugyanazt a szerepet tölti be, mint annak idején az önarcképek. A cél önmagunk pontosabb megismerése. Kerekes Anna blogger így vall erről: „A szelfizés eszköz, hogy saját arcunkat, ezáltal pedig saját személyiségünket tanulmányozzuk. A tükör erre nem mindig elég. Nekem legalábbis nem. A legtöbb a macskámmal készült, de van arcmaszkos szelfim, parókás szelfim, de még 39 fokos lázas szelfim is. Persze, néha én is kiborulok, milyen óriási az orrom, milyen bénán áll a frufrum, és egyáltalán, milyen alattomosan kezdenek föltűnni arcomon az öregedés jelei... Ha viszont jó passzban vagyok, azt látom meg a képben, ami igazán fontos: mi az, amit eddig én sem tudtam magamról? Vajon mások is így látnak engem?” Itt a magyarázat arra, hogy a szelfizés miért éppen az önmagukat kereső tinédzserek körében a legnépszerűbb. Kerekes Anna azonban a cikke végén megjegyez még valami fontosat: önképei többségét saját magának készíti. Csak azokat a képeket osztja meg, amelyek többek puszta magamutogatásnál. Amelyek mögött tartalom is található.
Az egobálvány imádata
Önimádó, nárcisztikus, mi több: éretlen személynek tűnik az, aki napjában többször készít magáról olyan szelfit, amiben nincs semmi más érték, csak az arca, a teste vagy a ruhája. A külföldi sztárok, mint például Rihanna vagy Kim Kardashian, egyetlen napot se hagynának ki, hogy alakjukat ez által is a világ elé tárják. Szelfijeik pusztán ezt üzenik: gyönyörű vagyok, gazdag, és csodás az életem! Hja, irigylésre méltó teremtmény vagyok! Imádom is magam rendesen...
Őket is túlszárnyalják azok a női celebek, akik popó-, illetve mellszelfiket készítenek! Cici ilyen-olyan díszbe csomagolva, cukorhabbal bekenve, felülről és alulról. A popószelfi lényege, hogy alsó felünket kidomborítjuk, és csak azt fényképezzük le. A műfaj fanatikus fitneszladyk, valamint pornósztárok körében a legnépszerűbb. Ezek a celebecskék a lehető legegyszerűbb és legprimitívebb utat választották, hogy még ismertebbek legyenek. Éééés... Bejött nekik! Aztán csodálkozunk, hogy a tinilányok kacsacsőrszelfiket készítenek? A szelfizésnek időnként tényleg nincs más célja, mint a beteges magamutogatás.
Például az Instagramon elterjedt, sőt, óriási divat lett a szex utáni szelfi. A párocska, miután „megvolt”, lefényképezi magát, és az egész világnak megmutatja: épp most szexeltem egy jót... Hogy hová lett az intimitás, és miért van erre egyáltalán szükségük?! Elgondolkodtató...
Érthetetlen idiotizmus azoknak a szelfiknek a sora, amelyeken férfiak és nők átlátszó ragasztóval körbetekerik a fejüket, ezáltal az arcukat teljesen eldeformálják. Valaki találóan meg is jegyezte: úgy néznek ki, mint az orkok a Gyűrűk urából. Bizony, ez is divatban volt! És bármilyen hihetetlen, akadtak, akik ezt überelni is tudták: porszívót, tányérokat és egyéb elképesztő tárgyakat ragasztottak a fejükhöz, vagy kis buksikjukat egyenesen egy lámpaoszlophoz erősítették. Hát igen, nagy az isten állatkertje! És sokan vannak, akik mindent megtesznek öt perc hírnévért vagy néhány lájkért.
Ezt a rendkívül alacsony szintű szelfizést ítéli el esszéjében Kardos Gábor rendszerkritikus: „Ha körülnézünk a Facebookon, mintha valami állatkertben nézegetnénk egójuk ketrecébe zárt és vicsorogva ránk mosolygó-szmájlizó embereket. A szelfi az utolsó evolúciós perspektíva, ahol már semmi más nem látszik a világból, csak az egónk képe, ahol arcunk már olyan nagy lett, hogy eltakarja a világot. Mintha már semmi más nem érdekelné az embereket, csak az önképük, az egobálvány öncélú imádata.”
Kardos Gábor szavai kemények, de elgondolkodtatók. Ha ugyanis a mérleg egyik serpenyőjébe beletennénk az összes „normális, jópofa” szelfit, a másikba meg az összes „abnormális, idióta” szelfit, valószínűleg az utóbbi nyomna többet. És mindjárt itt a következő kérdés: akkor most az emberiség teljesen elhülyült? Vagy mindig is ostoba volt, csak ez ennyire nem volt nyilvánvaló? Mindenesetre tény, hogy századunkban a közösség helyett az egyén, az ego a legfontosabb! Ez globális trend, és – mint mondják az okosok – ennek adja kvintesszenciáját a szelfi.
Ha állandóan fotózkodunk, akkor mikor élünk?
Jó kérdés. Tényleg, mikor? És egyeseknek miért olyan fontos, hogy mit szólnak az önképeikhez az ismerőseik? Soma Mama-gésa nem feltétlenül a kedvencem. Ezúttal azonban nagyon találóan fogalmazta meg Facebook-oldalán a szelfizés egyik nagy kérdését: „Nagyszerű, hogy sokan átadják az élményeiket itt a Facebookon – írja. – Viszont amikor már azt látom, hogy az adott esemény alatt az illető egy csomó képet kirak, felmerül bennem a kérdés: nem jó ott lenni? Fontosabb a visszajelzés, a megfelelés, mint a pillanatot egész lényével átélni? Egy kép kirakása azzal jár, hogy: pózolás, felvétel, átküldés, like-ok, kommentek nézése. Mindez elvisz a jelenből. Nekem ezért nagyon fura az, ha valaki egy nyaralás során sokat posztol. Valójában nem a jelenben van az illető. Vajon miért ennyire fontos neki a visszajelzés?”
Sokkoló esetek
A szelfizés és a túlzásba vitt online élet már öngyilkossághoz is vezetett. Egy 19 éves brit srác, Danny Bowman naponta több órát töltött azzal, hogy fotókat készített magáról. Előfordult, hogy napi 200 ilyen képet is megosztott, de nem volt elégedett ezek minőségével. Gyakran érezte magát rondának és értéktelennek, ráadásul számos negatív kommentet is kapott. Végül nem bírta tovább a nyomást, és véget vetett az életének: több doboz altatót vett be.
Egy 15 éves amerikai lányt, Tallulah Wilsont ki nem állhatták az osztálytársai. Ezért az interneten bizarr alteregót fejlesztett ki: egy kokainfüggő nő, aki élete pikáns kalandjairól oszt meg különös történeteket. Menekülés volt ez a valóságból, amelyben barátok nélkül élt, ráadásul szeretett nagymamája meghalt, szülei pedig válni készültek. Amikor az édesanyja rájött a bizarr internetes alteregóra, eltiltotta a lányt a közösségi média használatától, és még a telefonját is elkobozta. Tallulah egy darabig titokban próbálta folytatni kalandjait, de lebukott, amiből óriási vita lett otthon. „Tizennyolcezer ember van, akik azért szeretnek, aki és ami vagyok az online világban, számomra csak ez van, ez az életem értelme” – zokogta a lány kétségbeesetten. Nem sokkal később megszökött otthonról, és egy száguldó vonat elé vetette magát.
