Örökké tartó szerelem csak a mesében létezik. Mindenki hallott róla, de csak kevesen hiszik, hogy létezik a valóságban is.
A szerelmükkel manapság sokan úgy vannak, mint a műanyag evőeszközzel: ha megunták, eldobják, és újat vesznek helyette. Pedig tudni kellene: nem érdemes folytonosan új, jobb társat keresni.
Megöli a kapcsolatot
Mit gondolnak olvasóink, mi a párkapcsolatok legnagyobb ellensége? Egy ártalmatlannak látszó tárgy: a televízió. Ki ne akarna úgy élni, mint a telenovellák hősei? A telenovellában a nő gyönyörű, a férfi csodálnivaló, forró szerelmük örökké tart, a szex a mennyekbe repít, no, és az esküvő! Ebben csak az a baj, hogy a tévésorozatok arra tanítanak bennünket, hogy csak a tökéletessel elégedjünk meg. Az irodalom, a filmek elárasztanak bennünket szebbnél szebb történetekkel (amelyek a való életben olyan ritkák, mint a fehér holló), és lelkünk azt kiáltja: Én is ilyet akarok!
És nekiveselkedünk, hogy megkeressük a hozzánk illő mega-szuperhőst. Talán megtaláljuk (a történelem folyamán először) azt a rokon lelket, aki jó parti is, szerethető is. A Nagy Szerelem keresése életcélunkká válik. Kerül, amibe kerül. Talán éppen abba, hogy az éppen aktuális kapcsolatunkból szüntelen jobbra-balra kandikálunk – hátha valahol valami jobbat találunk.
Kifényesített életek
Nézzük meg az internetes társkereső oldalakat. Nem egy ilyen hirdetést találunk: „Nős vagyok, de keresem az IGAZ SZERELMET.” S ha megkérdezzük, mit jelentsen ez, a pali azt válaszolja: „Ha találok valakit, aki jobban illik hozzám, akkor lecserélem a mostanit. Érthető, nem?” (Hát, nem igazán. Kérdésünk: Akkor is ilyen laza lesz, mikor a kedvese mond pát neki azzal, hogy „van még jobb, mint te”?) Manapság a kapcsolatok nem a közös életre, a jóban-rosszban kitartásra köttetnek. A mai szerelmeknek „használati értékük” van: ha valami (valaki) már nem szórakoztat, akkor kihajítom.
Manapság az emberek a nehéz időszakokban (például betegségek idején) elhagyják a társukat. Csak nem fogom feláldozni az életem egy selejtes valakiért – van a gondolataik mélyén. Egyszóval pragmatikusan, gyakorlati szempontokat figyelembe véve viszonyulunk a kapcsolatokhoz.
Popper Péter írta: „Annak idején, lehet már vagy húsz éve, egy Szókimondó című televíziós műsort csináltam, amiben improvizált helyzetek, helyzetjátékok voltak kamaszokkal. És mert szeretem a nagyon éles helyzeteket, egyszer azt mondtam nekik, figyeljetek ide, ti halálosan szerelmesek vagytok valakibe, és az illetőt baleset éri, levágja a lábát a villamos. Hogy viszonyultok majd a dologhoz? Mit csináltok? És a gyerekek elég heves vita után, de mégis egységes állásponton voltak, azt mondták, hogy Péter bácsi, jóban-rosszban vállalni kell.
Legalábbis így gondolták. Igen, húsz évvel ezelőtt így gondolták. Aztán jött egy nagy szünet, és akkor újra elkezdtem csinálni ugyanezt a műsort, újra lett Szókimondó… És egy beszélgetés során feltettem ugyanezt a kérdést. Megint heves vita volt, de végül megint egyetlen ellenvélemény nélkül mondták, hogy Péter bácsi, lehet nagyon nagy szerelem, de tőlünk nem elvárható, hogy egy életen át egy féllábú nő mellett feküdjünk az ágyban.”
Az örökös szerelem
A pszichológusok szerint társadalmunk degenerálódik. Szüntelen a hozzánk illő párt keressük. Pedig ennek a szemléletnek rengeteg buktatója van. Az új szerelemről nagyon hamar kiderül, hogy nem az igazi. Sőt: elviselhetetlen. Már az összeköltözés elején olyan mechanizmusok kezdenek működni a kapcsolatban, amelyek lényegesen eltérnek az udvarlás időszakában megszokottól. Például: Találtunk egy szexi, költői hajlamokkal megáldott laza és kócos pasit, akinek ráadásul retro együttese van. Szuper! Egy hónap múlva kiderül, hogy nem tudja kifizetni a számlákat, a hivatali ügyintézésben használhatatlan, rühelli a házimunkát, takarítás örve alatt egyszer majdnem felgyújtotta a lakásunkat.
A múltban az emberek kevésbé engedték, hogy elbolondítsa őket a romantikus szerelem ideálja. Olvasni kevesen tudtak, színházba csak a jómódú nemesség járt, a filmművészet még a holdban volt. Házasságot józan megfontolásból, sőt, gazdasági szükségszerűségből (suba subához, guba gubához!) kötöttek a fiatalok, s ha a házasság nem volt boldog, akkor is együtt maradtak, mert a házasság szent dolog volt, a válás pedig szégyenbélyeg. A házasság biztos pont volt az emberek életében, hasonlóan a szomszédokkal ápolt jó viszonyhoz, mert az embereknek szükségük volt egymásra. Nem úgy, mint ma a városokban, ahol még az egy lépcsőházban lakó emberek sem ismerik – nincsenek figyelő tekintetek! – egymást. (A zavarosban aztán lehet halászni, és bizony jócskán megzavarosodtak az életek és a tiszta tekintetek.) Régebben az erkölcsi értékek is állandóak voltak – szemben a mával, amikor az elveket nevetségesnek tartjuk. Amit felsoroltunk, már a múlté, egyetlen biztos pont sincs az életünkben. Azért olyan, amilyen.
Igyekezz!
Zygmunt Bauman lengyel szociológus alkotta meg a „folyékony társadalom” fogalmát. A ma társadalmát a bizonytalanság, a káosz, a szabályok szüntelen változása, a szorongás és a meghasonlás jellemzi. Futóhomokon állunk, és társas kapcsolataink is ilyenek. Ami ma jó, az holnap rossz lehet, ezért nincs értelme, hogy bármihez is ragaszkodjunk. Ilyen hozzáállással azonban nem számíthatunk tartós kapcsolatra, esetleg fellángolásra. Zygmunt Bauman is tudja: „A szerelmet mindennap ápolni kell, megújítani. Aki elvesz, annak adnia is kell. Közben nem szabad a másikat sem birtokolni, sem kisajátítani. Az együttélés örökös harc, és ha nem működik, akkor igyekezni kell, hogy működővé tegyük.”
Ebben az örökös béka-egér harcban megszoktuk, hogy ha nem boldogulunk egymással, akkor szakítunk és elválunk. Általában a kommunikáció (vagy a hiánya) és a szex okozza a legnagyobb problémát, de mind a kettőn lehet segíteni, s azután a pár közösen élhet tovább. Sokszor mellbevágó, hogy az emberek milyen kicsiségek miatt képesek elválni.
A házassági tanácsadókban a válni készülő párok felét le tudják beszélni a válásról, miután alaposan megbeszélték a problémát.
Ne kacsingassunk félre!
Elkényeztet bennünket a szerelem: ideális, csillogó, ragyogó szerelemre vágyunk. Vagy forró és kényelmes legyen, vagy hátat fordítunk, és lelépünk. Vonzóbb, elbájolóbb társra vágyunk, de még mindig a meglevő, egy kevésbé leg-leggel kényeztetjük magunkat? Ne higgyük, hogy nála jobbat találunk. Legalábbis ezt állítja Pierre Franckh francia író A boldog szerelem aranyszabályai című könyvében. „Addig nem vonhatunk be másvalakit az életünkbe, amíg a régi társunkkal nem tudunk szakítani. Energiáink így kétfelé áramlanak, aminek az az eredménye, hogy régi kedvesünk elégedetlen lesz, az új pedig valahol az ismeretlenben rejtőzik. Ha úgy érezzük, hogy társunk lecserélhető, akkor ne csodálkozzunk, ha egy szép napon – ő hagy el minket.”
Azt hisszük, hogy társunk nem érzi, hogy a vészkijáratot keressük? Tévedés. Nagyon is érzi, és a végén ő menekül el a bizonytalanságból. „Ha mi magunk nem vagyunk jelen a kapcsolatban, nem lehet ott a társunk sem. S megálmodott ideálunk továbbra is az marad, ami volt – álom” – mondja Pierre Franckh.
Mit mondhatunk a végén? Hogy figyeljünk oda arra az emberre, aki velünk él. Szeressük, és tartsuk becsben, hiszen magunk választottuk.
