Ki az a monogámista?

Higgyük el, néha egyedül is megy! Sokan szégyellik, hogy egyedül élnek. Sokszor épp a társfüggőségünk az oka annak, hogy nem tudjuk megtalálni az Igazit.

Véget ért egy több évig tartó kapcsolatunk. Az első hetekben elbódít bennünket a szabadság (vagy az ital). Bulizunk, lázasan felejteni akarunk, közben lázasan keresünk. Amikor bemutatjuk az új kedvest, a régi barátok hozsannáznak: No, végre, révbe értél, végre van valakid. Szóval, az arcukra van írva, hogy jöhet a lakáshitel, a kutya, a városszéli víkendház – a család. Szüleink nem aggódnak tovább, mert jó úton járunk, a nagyi már az unokát várja. Minden rendben van, mert pasi van.

(© Mar Hernández)

Párkeresési láz

Amikor Jutka tizenöt éves volt, úgy érezte, a világ legnehezebb dolga fiút fogni, akivel járni lehet. Húszéves korában már tudta, hogy ez nem is olyan nehéz (hacsak nem százkilós valaki), sokkal nehezebb a fiút megtartani. Aztán eljött a harmincadik születésnapja, és Jutka egy reggel arra ébredt: fogalma sincs, hogyan legyen boldog egyedül. Még mindig nem tanulta meg, mert szinte soha nem volt egyedül. Depressziós volt, hiszen már harmincéves, és komoly férjjelölt sehol, élete romokban... S lassan rájött: ha most nem tanulja meg, hogyan legyen boldog egyedül, akkor soha. Mert most már biztos, hogy ő egy megrögzött monogámista.

Kit nevezünk monogámistának?

Azt az embert, aki nem tud, és nem is akar egyedül élni. Alighogy véget ér az egyik kapcsolata, máris fejest ugrik egy másikba. A köztes időt arra használja fel, hogy keressen, ezért társaságba jár, bulizik, futó viszonyokat kezd, szórakozik. Pasi nélkül üresnek, hiábavalónak érzi az életét, sőt, rosszul érzi magát.

Mivel a monogámista mindig kapcsolatban él, nincs ideje keresni. Igazából nem fogja megtalálni azt a valakit, aki az élete értelme lehetne, mert mindig beéri a kevesebbel. Száz százalék helyett elég lesz neki a húsz százalék. A „csakazértis” kapcsolat egyenlőtlen felállású, és nem is lehet sikeres. A monogámista számára az együttélés a fontos, az, hogy „van valakim”. Hogy ki az a valaki, az már nem olyan fontos. Ha mindenáron pasit akarunk, akkor nem a minőség lesz a fontos, hiszen magunk se tudjuk, mit várunk a viszonytól. Annyit, hogy legyen.

Elfogadjuk azt, ami jön, és a folytatásban a pasi minden hibáját elfogadjuk, mindenre találunk mentséget. Hiszen, mint a mondás tartja: minden jobb, mint egyedül lenni. Az a szomorú, hogy a legtöbb nő így él. Beéri a kevesebbel.

Érzelmi leszokás

A filozófusok, sajnos, nemzedékek óta abból élnek, hogy a magányt vizsgálják. A leggyakrabban a múltban rejtőzik az oka annak, ha képtelenek vagyunk szembenézni az egyedülléttel. Ez az ok lehet egy régi seb, amit nem sikerült idejében lekezelni. De lehet egészen friss fájdalom is, amivel nem akarunk szembenézni. Vagy szorongás, az értelmes élet hiánya, kiégés. A magánytól való félelem gyakran olyan kapcsolatokba hajszol bennünket, amelyek nem gazdagítanak, inkább megaláznak és megsebeznek. „Mindegy, kivel élek, csak ne legyek egyedül.”

Nagyon nehéz elkezdeni egy napot úgy, hogy minden pillanatban azt érezzük: egymás mellett vagyunk a nagy Ő-vel, de nem egymással. Igen, este van kihez szólni, reggel van ki mellett felébredni: ennek lehet csak örülni. Ilyenkor kétféle választási lehetőségünk van. Vagy erőt veszünk magunkon, és szakítunk, vagy maradunk egy felemás kapcsolatban csak azért, hogy legyen valaki mellettünk. Vagy pedig örökre megtanuljuk, hogy mi is lehetünk a magunk társasága.

Érzelmi absztinencia

A Science című tudományos lap közzétette egy kutatás eredményét, amelyből kiderült, hogy a vizsgálati alanyok inkább választották az elektrosokkot, mint azt, hogy napokig egyedül legyenek a gondolataikkal. A nők döntő többsége ugyanígy van ezzel. A modern nyugati világban élő ember legnagyobb problémája az, hogy embertömeg veszi körül, mégis embertelenül magányos. A házasságok és az emberi kapcsolatok fellazultak.

Az ember természetes állapota az, hogy kapcsolatban él a többi emberrel. Az emberiség lételeme a közösség. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak az lehet boldog, aki párkapcsolatban él. Azt jelenti – a remetéket leszámítva –, hogy valamennyien melegségre vágyunk, arra, hogy mindennapi életünk történéseit és érzelmeinket megosszuk másokkal. A gond csak az, hogy ezt az alapvető szükségletünket gyakran szerencsétlen módon elégítjük ki. Megtesszük, ami tőlünk telik, de egyre gyakrabban melléfogunk.

A következő szappanopera

Manapság nehéz olyan embert találni, aki egyedül is boldog tud lenni. Aki egyedül van, az kényszerűségből van egyedül: éppen most szakított, vagy boldogtalanul szerelmes, vagy éppen vadászik. Az egyedüllét olyan, mint a betegség. Ha az ember szól a barátainak, hogy szakított, akkor azt válaszolják: nem baj, majd elmúlik, és találsz valaki mást. Mintha azt mondanák: ne félj, minden rendben lesz, majd meggyógyulsz. Aztán amikor az ember bejelenti, hogy megtalálta a nagy Ő-t, a barátok szeme felragyog, boldogan gratulálnak. Meg hogy ők tudták, hogy találunk majd valakit. Olyan ez, mint egy új szappanopera: a következő három évig van mit nézni.

Egy-két bukfenc után az ember rájön, hogy most mégiscsak meg kéne állni, egy kis szünetet tartani. „Inkább leszek egyedül, mint egy ilyen senkivel” – gondoljuk ilyenkor. Eddig elfutottunk magunk elől, mert nem akartunk egyedül lenni. Ostoba érzés, amikor rájövünk: amikor az ember kapcsolatban él, a másiktól várja, hogy boldoggá tegye. Ez persze vice versa érvényes. (Tőlünk is azt várja a másik, hogy boldoggá tegyük őt.) Ezért az átlagnő nem figyel többé saját magára, nem törődik a saját érdekeivel, mindent a pasi miatt tesz, az ő érdekeit a sajátja fölé helyezi.

A saját barátnőit hanyagolja, a pasija véleménye lesz az ő véleménye, mindig az ő kedvenc ételét főzi. Csak hogy ne sérüljön a pasi egója, és nehogy a pasi „lelépjen”. Olyan dolgokat tesz, amiket régebben sose tett volna. Leszállítja az igényeit, de olyan gyorsan, hogy észre sem veszi, hogy lejjebb már nincsen.

Hogyan töltsük be az űrt

Nagyon nehéz felismerni, hogy méltatlan kapcsolatban élünk. Érzelmeink prizmáján keresztül gyakran nem látjuk azt, ami mindenki más számára nyilvánvaló. A szerelem elveszi a józan eszünket, mondják az öregek, és igazuk van. Feltesszük a rózsaszín szemüveget, és mindent azon keresztül látunk. A nagy, romantikus érzelem a legtöbbször nem más, mint a bennünk élő jámbor óhaj, hogy kedvesünk majd eltörli a régi sérelmeinket. S igazi, nagy szerelemmel ajándékoz meg bennünket. Amikor elhatározzuk, hogy átvesszük a kormánykereket, kezdetét veszi a nagy bolyongás. Egyedül vagyunk a végtelen tenger közepén. Félő, hogy nem éljük túl az első vihart.

A legnehezebb különbséget tenni az „egyedüllét” és a „magány” között. Abban a világban, ahol több száz barátunk van a Facebookon, lehetünk magányosak – de sosem vagyunk egyedül. Ahhoz ki kéne kapcsolni a mobilunkat. Magányosak vagyunk, mert nincs mellettünk egy hús-vér ember. Este nincs kitől megkérdezni: „Mi legyen vacsorára, pizza vagy sült csirke?” Mónika ezt másképp fogalmazza meg: „Úgy érzem, hogy a kollégáim sajnálnak. Legközelebb az arcába vágok annak, aki megkérdezi, hogyan lehet, hogy egy ilyen szép és okos nő nem tud egy rendes pasit találni. Miért kellene mindenáron találni valakit?”

(© Mark Conlan)

Magammal van találkám

Amerikában a szingli állapotra egy új kifejezést alkottak: ez a singlism, ami lényegében megbélyegzettséget jelent. Negatív megítélést, a szinglik diszkriminálását. Maga a szó Bella DePaulo pszichológustól származik, aki valószínűleg a saját bőrén tapasztalta ezt a megalázó állapotot, mert több könyvet is írt a témáról. Jutka szerint a szingliség társadalmi megítélése rendkívül negatív. A barátok általában azt tanácsolják a szingliknek, hogy építsék a karrierjüket, amíg egyedül vannak. Ám minden következő találkozáskor megkérdezik: No, megtaláltad már végre az igazit? Mások érdeklődnek, hogy nem gondolta-e meg magát, és nem megy-e vissza az exéhez, hiszen az olyan szuper pasi volt! Ezért Jutka, miközben este egyedül üldögél otthon, azt kérdezi magától, hogy miért is olyan rosszkedvű. Hiszen nem tétlenkedik, nem „áll az élete”, mert éppen most tisztázza le magában, hogy mit is vár az élettől, mi lenne jó neki. Ez az egyik legnehezebb kérdés.

Ugyanis nagyon fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mikor érezzük jól magunkat. Mégpedig azért, mert minket, nőket évszázadokon keresztül arra neveltek, hogy ne magunknak kedvezzünk, hanem másoknak járjunk a kedvében.Olyannyira, hogy sokszor már nem is tudjuk, nekünk mi lenne jó! Nem gondolkozunk azon, hogyan kéne élnünk, mit szeretünk vagy nem szeretünk. Valahogy a végén mindig csak a másik jólétéért érzünk felelősséget.

Jutka az egyedül töltött fél év alatt észrevette, hogy örül annak, ha esténként egyedül lehet. Az ember leginkább akkor érzi magát magányosnak, ha nem bír egyedül lenni önmagával. Bár közhelynek hangzik, az ember akkor érzi boldognak magát akár feleségként, akár szingliként, ha helyén van az önbizalma. Ha önmagával jól kijön, ha hisz, ha bízik magában.

Az egészséges önbizalmú ember jó barátja saját magának. Ha van önbizalma, akkor nem szorongva vágyik társra. Érdekes, hogy leghamarabb az önmagukkal elégedett nők találnak párt maguknak.

5 intő jel

• Egyre rosszabbul érezzük magunkat mind lelkileg, mind fizikailag.
• Abba a reménybe kapaszkodunk, hogy egyszer majd jobb lesz (olyan, mint az elején volt).
• Ismételten be nem tartott ígéretek.
• Nem egyenrangú a kapcsolat, többet adunk, mint kapunk.
• Nem egyformák a jogok és kötelességek.