Franciaországban az afrikai származású vagy arab lányok öltöznek kihívóan. Ám ez is inkább csak lázadás a származási kultúrájuk ellen, hiszen olyan helyekről jöttek, ahol előírták nekik, hogy mit viselhetnek, melyik testrészüket kötelező eltakarniuk. Ezért most felfedik a hasukat, vagy a pólón át megmutatják a mellüket: élvezik, hogy végre mindent szabad!
Egy vállalati környezetben mozgó nő nem tesz ilyet. Nem akarja a testét mutogatni, hisz egyenrangú akar lenni a férfival, s olyan pozíciókat akar betölteni, amilyet a férfi. Nem kiválni akar, hanem hasonlítani. Nem akarja, hogy a teste alapján minősítsék. S persze a kor is fontos tényező: méltóságteljesebbnek hat az a nő, aki a korához illő ruhákat visel.
Szőr és bőr
„Ma már én is a francia nézetet vallom, miszerint azzal próbáljunk kezdeni valamit, ami megadatott. Már én sem göndörítem a hajam. A francia nőknek mozgalmas az életük, gyermeket nevelnek, dolgoznak. Sok fiatal lány hosszú hajat hord, s mindannyiuknak hajgumi van a kezén. Reggel elszaladnak szétengedett hajjal, napközben pedig csak felkontyozzák.
A harminc-negyven év körüli francia nők még adnak a szőrtelenítésre. Nem borotválkoznak, a viaszos szőrtelenítést választják. Az új nemzedékben viszont már van ezzel szemben ellenállás. Azt mondják, hogy a szőr természetes, és nem borotválják magukat.”
MILYEN A FRANCIA NŐ?
Plumet Renáta lelkében magyar és francia zászló lobog. Az 1986-os Csehszlovákiában nagyot álmodott, s kiment Franciaországba. Csinos volt és láthatóan közép-európai. Legyen rendben a külsőd és a portád, mert biza megszól a falu népe! – vallotta. Ma a két kultúra egymásba fonódik Renáta szívében – magyarként beszél, de franciaként gondolkozik. Francia férjétől, Danieltől két gyermeke született, Helena és Attila.
Vállig érő barna tincsei frissen vágottak, rátelepszenek finom vállára. Meglegyinti egy kósza fuvallat, észre sem veszi, s máris finoman festett arcát simogatja. Elképzelem, hogy egy francia nő ül a rakparton... A Szajna szele finom parfümillatot csalogat elő a ruhájából. (Régen cigarettafüst is keveredett volna belé, de ma már nem – ma már Franciahonban az ökoélet a sikk.) Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, s a legkézenfekvőbb kérdéssel kezdem...
– A francia nő számára mennyire fontos a szépség?
– Franciaországban ezen már túl vannak. A „Hogyan lehetnénk szebbek és vonzóbbak?”-kérdés már lejárt lemez. Az amerikai nő még tökéletes akar lenni, de a MeToo-mozgalom ezt is átírta. A franciáknál most a természethez való visszatérés, a lelki egyensúly és a természetvédelem a vezető témák. A konzuméletmód túlhaladott, egészen másra vágynak!
– S mit szól ehhez egy nő, akinek a gyökerei a Csallóközben vannak? Te még a szocialista Komáromból költöztél ki Párizsba...
– Az ország, ahonnan jöttem, már nem létezik, a felfogás, melyben felnőttem, szintén nem létezik. Valahogy így. 1986-ban a francia kormánytól kaptam ösztöndíjat, és ott az iskolában sok okos és csinos diáklány vett körül, akik fütyültek arra, hogyan néznek ki. Nem voltak gazdagok, tanulmányaikat állami támogatásból finanszírozták, tehát állami tisztviselőként voltak számontartva. Olyan voltam közöttük, mint egy marslakó, hiszen édesanyám mindig azt mondta: Szépen öltözz fel, ha kimész a városba, mert megszólnak! A nagybátyám orvos, a nagypapám tanító volt, s édesanyám meg volt győződve róla, hogy bennünket aztán mindenki ismer. Akkor is fel kell öltözni, ha csak a szemetet visszük le. Párizsban ma vannak hölgyek, akik pizsamában sétáltatják a kutyusukat.
Tiszta francia! Ha egy összeállítás úgy néz ki, mintha viselője semmi erőfeszítést nem tett volna azért, hogy jól nézzen ki, mégis elegáns, akkor az „effortless” stílussal állunk szemben. A kifejezést gyakran kapcsolják a francia nőkhöz. Nem véletlenül! A francia hölgyeket minimalizmus és természetesség jellemzi, miközben elképesztően stílusosak.
– Gondolom, meglepett ez a divat...
– Nagyon. Én pedig a férjemet leptem meg. (Nevet.) Ő mindig azt mondja, hogy nagyon különleges voltam. Mindig szépen felöltöztem, beraktam a hajam, kifestettem magam. Volt egy fehér nyúlszőrme kabátom, amit úgy varrattunk, mert ilyet nem lehetett kapni. Nem csoda, hogy ebben a könnyed, nonchalance tájképben – ahol a lányok nem törődtek a külsőségekkel – hamar kiszúrtak. Az is különlegesnek számított, hogy én voltam az egyetlen külföldi az egész kollégiumban. Ma már nem számítanék csodabogárnak, mert az ország multikulturálissá vált, s nehéz eldönteni, ki az „igazi” francia.
– És milyen az igazi francia szépség? Hogyan képzeljük el?
– A francia lányok szépek, viszont ma már nehéz morfológiailag tipikus francia szépségről beszélni. Ahogy a népek, úgy a morfológiai, alaktani jegyek is keverednek, sok huszonéves, harmincas francia lánynak egyik vagy másik szülője már második vagy harmadik generációs afrikai arab, őseik tehát a volt francia gyarmatokról érkeztek. Ma egy menedzseri iskolában tanítok, ahol mindig azzal kezdjük az ismerkedést, hogy megkérdezem, ki honnan származik. A fekete diákjaim gyakran mondják, hogy ők franciák. És tényleg azok, hisz a családjuk két-három nemzedékkel korábban emigrált Franciaországba. Az „ősfrancia” lányok sajátos jellemzőit azért ismerjük. Annak ellenére, hogy a legtöbb ismert francia színésznő világos bőrű és kék szemű, a tipikus francia nő nem ilyen. A kék szem kimondottan ritka; jellemző viszont a világosbarna haj, a barna szem, és a bőrük ritkán sül pirosra. Egyébként itt mindenki vigyáz a bőrére. Nem napoznak és szoláriumoznak a nők (különben is rákkeltő!); a fehér bőr a sikk. Sophie Marceau a francia nő prototípusa. Jól tudja, hogy nem az a lényeg, hány ránc van a nyakán, hanem hogy mi van a szemében és a fejében. Ma is éppolyan üde és keresetlen, mint tizenöt éves korában, mikor egész Franciaország beleszeretett.
Sophie Marceau, a francia nő megtestesítője
– Mégis mi az a valami, amiről úgy gondolják a franciák, hogy egy nőn tökéletesnek kell lennie?
– Itt senkinek nincs elálló füle vagy görbe foga. A gyerekek fülét leragasztják vagy hozzávarrják a fejecskéjükhöz, és a fogszabályozó szinte kötelező. Érdekes, mert egyébként szeretik a szabálytalant, a két első fog között található rést például „szerencserésnek”nevezik. Vanessa Paradis színésznőnek van például ilyen fogsora.
– Van egy kifejezés, mellyel leírják a francia nőt: ez az „effortless”. Az „effortless” megjelenés úgy néz ki, mintha a nő véletlenszerűen dobta volna össze a szettjét, mégis elképesztően jól mutat rajta. Igaz ez a francia hölgyekre?
– A hanyag eleganciát tényleg szeretik a francia lányok. Felvesznek egy lyukas trikót és egy egyszerű tornacipőt, majd feldobják egy drága farmernadrággal vagy táskával. Szeretik a szép ruhát, de nem akarják, hogy az „kiabáljon”. Hisz egy elegáns nőn sosem a márkás cipőt vesszük észre, csupán azt, hogy csinos.
Az afrikai lányok persze szeretik a nagy logókat, szeretik kirakni azt, amilyük van; de a francia nő megjelenése nonchalance: keresetlenül egyszerű. Szolid ruhát viselnek, de a cipőjük mindig szép, s láthatatlan a sminkjük.
– Ahogy a tiéd most! A franciákat mennyire sikerül megtévesztened?
– Magyarnak sosem tartottak, azt mondják, hogy szláv típus vagyok. (Egyébként a lányom, Helena és a fiam, Attila is tudnak magyarul.) Sikerült beolvadnom, de állítólag az öltözködésemen – és az intonációmon – azért észre lehet venni, hogy nem vagyok tősgyökeres francia. Tudniillik a franciák kedvelik a monokróm stílust, tehát egy szín árnyalatait viselik. Emellett kedvelik a fehéret, a feketét és a szürkét. Én pedig a pasztellszíneket szerettem...
Olvass tovább: Milyen a francia nő?
