Tisztelt Szerkesztőség! Az élettársi viszony buktatóiról írott anyagaik bátorítottak fel arra, hogy megosszam Önökkel a történetemet.
Nemrégiben hagytam magam mögött egy tizenkét évig tartó kapcsolatot.
A munkánknak köszönhetően találkoztunk – ő az ország északi részéből érkezett szerencsét próbálni a fővárosba. Az elején olyan egyszerűnek tűnt minden: lángolt a szerelem és hamarosan megérkezett az első majd a második kislányunk is. Hosszú éveken keresztül boldog családként éltünk együtt és meg sem fordult a fejünkben, hogy hivatalosan is összekössük az életünket. Modern értelmiségiek révén úgy gondoltuk, hogy a házasságkötés csak puszta hivatali formaság. Meg sem fordult a fejünkben, hogy a boldogságnak könnyen vége szakadhat.
Mindketten sikeresek vagyunk a munkánkban, így szép házat építettünk, melyet folyamatosan szépítgettünk: talán ez is lett a vesztünk. Az állandó bizonyítása annak, hogy megengedhetjük a medencét, a kertészt, a folytonos átépítéseket ördögi körbe hajszoltak bennünket. Szépen lassan elhidegültünk egymástól és a látszat, a külsőségek váltak fontossá.
A párom adta föl elsőként, ő volt az, aki kijelentette, szakítani akar. A szakítással egy gusztustalan időszak kezdődött a számomra: az osztozkodás, egymás zsebében turkálás.
A ház építéséhez nagyjából egyforma összeggel járultunk hozzá, a kölcsönt pedig az ő nevére vettük fel. Utólag kiderült, hogy míg én szinte mindenemet a családra, a számlákra a házra költöttem, addig az exem szép kis tartalékokat halmozott fel. Csak most, a „váláskor” derült ki, hogy nekem tulajdonképpen egy jobb autón kívül semmim sincs. Ügyvédek segítségével kellett bizonygatnom, hogy mennyit költöttem az otthonunkra.
Bírósággal fenyegettük egymást, de az utolsó pillanatban sikerült megegyeznünk. A ház az övé marad, de részletekben kifizet engem. Az egyezséggel azonban korántsem zárult le a közös életünk: ha lehet, ezek után még jobban egymásra szorulunk majd, mint eddig bármikor. A lányokról ő gondoskodik ugyan, de a munkája miatt sokat utazik. Mivel a családja az ország távoli szegletében él, így a lányok gyakran egész heteket töltenek velem. Egyben azonban biztos vagyok: papír nélkül már senkinek nem hiszek.
Péter
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
