Egyre inkább az az érzésem, hogy árad valamiféle különleges tekintély azokból az emberekből, akik sorscsapások garmadájával néztek szembe éveik során, mégsem roppantak meg az élet súlya alatt. Mintha a nyugalom, a belső béke és a rendíthetetlenség burka ölelné őket körül, hisz bármi rossz is történjék velük, újra és újra képesek talpra állni, s immár megerősödve tovább haladni útjukon.
Mindazoknak, akik ismerik a gútai Varga Erika (54) sorsát, bizonyára van némi elképzelésük az erős nő fogalmáról, akinek bőven kijutott a traumákból.
Varga Erika
Három gyermekét – Pétert (33), Dórát (24) és a halmozottan sérült, teljes ellátást igénylő Tamást (28) – egyedül volt kénytelen felnevelni, férjét ugyanis fiatalon, egy baleset következtében elveszítette. Erika azonban nemcsak, hogy állta az élet megpróbáltatásait, de a benne rejlő képességeket is magas szinten kibontakoztatta: fia ápolása mellett jelenleg a Magyar Asszonyok Ligája gútai szervezetének elnökségi tagja, kézműves termékeinek pedig a fél város a csodájára jár.
Varga Erikát a saját életútjáról; szenvedélyéről, a kézművességről, s egy-egy nehéz időszak átvészeléséről kérdeztük.
– Gyönyörű kulcstartókkal lepett meg bennünket. Honnan ered a kézművesség iránti szeretete?
– A rajongásom egészen kislány koromba nyúlik vissza: anyukám és a nagymamám nagyon szépen horgoltak, kötöttek, subáztak, hímeztek, én pedig mindig ott ültem mellettük, s próbáltam utánozni a mozdulataikat. Hamar kiderült, hogy nekem is jó a kézügyességem, így tizenöt-tizenhat éves koromra a legtöbb kézimunkához már magam is értettem. A szüleim nagyon szerették volna, ha olyan szakmát választok, ahol kamatoztathatom a tehetségemet, így a fodrászat irányába terelgettek. Végül Aranyosmarótra mentem középiskolába, a szakma pedig remek választásnak bizonyult: az első pillanattól a mai napig nagyon szeretem, ám az élet mégis úgy hozta, hogy főállásban csak keveset dolgozhattam benne.
– Mesélne kicsit az életéről?
– A középiskola elvégzése után Komáromban dolgoztam, mint fodrász, majd férjhez mentem, és megszületett az első fiam: Péter. Ezután Gútán folytattam a fodrászkodást, majd öt évvel később megszületett a második gyermekem is, Tamás. Róla azonban kiderült, hogy halmozottan sérült. Nyolc hónapos korában figyeltünk fel arra, hogy nem fejlődik úgy, ahogyan kellene, ezért felkerestünk egy szakorvost. Elküldtek bennünket egy CT-vizsgálatra, az eredmény pedig ekkor már feketén-fehéren kimutatta, hogy gyermekbénulással állunk szemben. Az orvosok semmi biztosat nem állíthattak a kicsi kilátásaival kapcsolatban, de a férjemmel igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni a gyógyulása érdekében.
Volt, hogy öt napon át ötféle kezelésre hordtam: hétfőn injekcióra, Gútára; kedden gyógytornára, Komáromba; szerdán a Gézengúz Alapítványhoz, Budapestre; csütörtökön ismét injekcióra, pénteken pedig vissza Komáromba, ahol agyserkentőt és fizikai serkentőt kapott.
A férjem ez idő alatt keményen dolgozott, hogy biztosítani tudja a megélhetésünket, Péterre pedig sokszor a nagyszülők vigyáztak. A kisebbik fiam állapota azonban a rengeteg kezelés ellenére sem javult. Elsőként Komárom vonta meg tőlünk a rehabilitáció támogatását, így Pozsonyba kezdtük hordani őt. Itt Margita Mečiarová (Vladimír Mečiar volt miniszterelnök felesége, szerk. megj.) lett a kezelőorvosunk, akit szintén mélyen felháborított, hogy egyre inkább szűkül a lehetőségeink köre. Fokozatosan azonban minden támogatásunkat elveszítettük, nekünk pedig be kellett látnunk, hogy Tamás az egész életét ágyhoz kötve, egy féléves gyermek értelmi szintjén fogja leélni. Azt hiszem, fokozatosan törődtünk bele a betegségébe, valahol talán már fel voltunk készülve erre a hírre. Öt év és rengeteg hezitálás után viszont mégis úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk a harmadik babát. Már a negyedik hónapban jártam Dóra lányommal, amikor az éjszaka közepén megszólalt a telefon, és közölték: a férjem Alistálnál autóbalesetet szenvedett és meghalt.
– Belegondolni is szörnyű: el sem tudom képzelni, mit érezhetett.
– Az lebegett a szemem előtt, hogy a bennem fejlődő magzat semmit nem érzékelhet az engem ért csapásból. Csak arra gondoltam, hogy muszáj, hogy a lányom egészségesen szülessen meg, így elraktam mindent, ami a férjemre emlékeztetett. Sok nehéz nap és átsírt éjszaka után, végül őrületes boldogság tört rám, amikor Dóra egészségesen világra jött, s innentől kezdve nem volt időm keseregni sem. Tudod, amikor állsz a folyosón egy cumisüveggel a kezedben, és látod, hogy az egyik szobában sír egy újszülött, akit meg kell etetned, a másikban fekszik egy fogyatékos gyermek, akit tisztába kell tenned, a harmadikban pedig ott a tízéves fiad, aki szintén igényelné a jelenlétedet, akkor egyszerűen nincs időd arra, hogy a saját érzéseiddel törődj. Csak a feladataimra koncentráltam.
– Hogy éltek ezután?
– A szüleim a tragédia után a szomszédunkba költöztek, és az anyósomékkal együtt próbáltak mindenben támogatni bennünket. Apukám azonban nem sokkal ezután agyvérzést kapott, lebénult és fekvőbeteg lett, így anyukám ápolására szorult. Közben ott lakott náluk a nyolcvan éves nagymamám, aki szerencsére jó állapotban volt, így ő is igyekezett besegíteni. Viszont volt olyan időszak, amikor anyukámnak eltört a karja, és nekem kellett átszaladnom hozzájuk főzni, tornáztatni aput, segédkezni. Ahogy telt-múlt az idő, Tamásnak találtam egy rehabilitációs intézményt Érsekújvárban, Dóra pedig versenytáncolni kezdett. Rengeteg hazai és külföldi versenyen szerepelt nagyon szép eredményekkel, így párhuzamosan fuvaroztam a gyerekeket. Közben az apukám újabb agyvérzést kapott és meghalt, utána pedig a nagymamám is. Hogy fedezni tudjam a költségeinket, lehetőségeimhez mérten fodrászkodtam, éjjelente pedig rengeteget horgoltam, kötöttem, s szinte mindenből, amiből tudtam, pénzt csináltam. Ekkor figyelt fel ránk a Magyar Asszonyok Ligája, és látva a nehéz helyzetünket úgy döntöttek, hogy az éves jótékonysági báljuk bevételét a családunknak adományozzák.
A bál után szoros kapcsolatba kerültem a ligával, s úgy hozta az élet, hogy ma már én is az egyesület oszlopos tagja vagyok. Péter és Dóra pedig időközben felnőttek, és szakmát szereztek – a fiam pékségben dolgozik, a lányom pedig nemrég nyitotta meg a saját kozmetikai szalonját. Már mindketten külön háztartásban élnek.
– Bemutatná néhány szóban a Magyar Asszonyok Ligáját? Mi az ön konkrét feladata?
– Ez egy jótékonysági nonprofit szervezet Gútán. Összesen 70-90 tagot számlál, körülbelül 40-en tevékenykedünk aktívan, a harmincévesektől kezdve egészen a nyugdíjas korosztályig. Én a krónikás és a kreatív felelős posztját töltöm be a csapatnál, s számos programot szervezünk évente. Az egyik legfontosabb a jótékonysági bál, amelynek a bevételét minden évben olyan személyeknek ajánljuk fel, akiknek nagy szükségük van a támogatásra. Tartunk tájházi estéket, könyvbemutatókat, szervezünk kirándulásokat, s hagyományőrzésről szóló programjaink is vannak. Gútán mindenki ismeri a ligás asszonyok remek paprikás kattancsát, amit kemencében sütünk meg a tájház udvarán, valamint nyári tábort is rendezünk, amit már háromgenerációsra bővítettünk. Szülők, nagyszülők és gyerekek tölthetnek itt néhány felejthetetlen napot, mi pedig sütünk, főzünk, foglalkozásokat szervezünk nekik. Megismerkedhetnek a régi mesterségekkel is, mint például a kosárfonás, szövés, agyagozás, tűzzománcozás, fafaragás, káka- és csuhéfonás, melyeket hozzáértő mesterek tanítanak nekik. Én eddig makramézást tanítottam, a jövőben pedig a nemezelés alapjait igyekszem majd átadni.
– Ahol ennyi nő van, időnként biztosan vannak viták. Hogyan kezelik a konfliktusokat?
– A viták végén mindig rájövünk, hogy szétbombázhatatlan csapat vagyunk: ha vannak is nézeteltéréseink, azonnal tisztázzuk őket. Az évek során barátokká kovácsolódtunk, akik szinte bármilyen problémával fordulhatnak egymáshoz. Számomra azért is különösen fontos a liga, mert ha be lennék zárva a négy fal közé a fiammal, előbb-utóbb biztosan megkeserednék. Egy-egy sikeres program és a közösség pozitív energiával tölt fel.
Erika Gútán tevékenykedik, ahol a gyönyörű gútai hajómalom is található.
– Amíg a ligánál tevékenykedik, ki vigyáz Tamásra?
– Legtöbbször a hetvennégy éves anyukám, de van, hogy valamelyik testvére, vagy egy közeli ismerős. Elmenni otthonról persze csak órákra szoktam, általában a két étkezés közötti időszakban. Telefonon ilyenkor is folyamatosan elérhető vagyok, hiszen bármikor előállhat olyan helyzet, amikor szükség lehet rám. Régebben, amikor Tamás még kisebb volt, akár 1-2 napra is el mertem menni, hosszabb időre ritkán. Az állapota sajnos folyamatosan romlik. Egyébként ő is érzi, ha nem én vagyok vele: olyankor állandóan az ajtó felé tekintget, keres.
– Hogy telik egy napja?
– Reggel felkelünk, megetetem, majd tisztába teszem Tamást, délben és este pedig ugyanezt megismétlem. Ami egy fekvőbeteg ellátásához szükséges, azt nap mint nap megteszem. A fiam kizárólag csak pépeset ehet: mindent turmixolok neki, hisz ő maga csak feküdni képes. A nap többi részét mindig mással töltöm. Nagyon szeretek például sütni-főzni, és a hidegkonyha is nagy szenvedélyem. Rengeteg szendvicstortát, hidegtálat készítek, s egy kurzuson belül gyümölcsöt faragni is megtanultam. Illetve a szakmámról sem mondtam le teljesen. És persze ott vannak a kézimunkáim, amelyeknek az elkészítésével szintén sok időt töltök.
Van egy műhelyszobám egy asztalkával, egy varrógéppel és egy tévével, ahol leginkább az éjszakai órákban szoktam alkotni. Ez most nagy hasznunkra volt, mivel a járvány kezdetén kb. 1300 darab maszkot varrtunk meg, amit kórházakhoz, cégekhez, magánemberekhez juttattunk el, illetve a szociálisan rászorulóknak.
A munkába besegített Dóra lányom is, továbbá a húgom Anikó, és barátnőim Editke, Petra, Mónika, meg az anyukám. Az alvás valahogy nem az erősségem, négy órácskával is beérem. Szeretek rajzolni, festeni (üvegfestékkel, vízfestékkel, temperával, olajjal), varrok, makramézok, nemezelek. Emellett foglalkoztató könyveket is készítek gyerekeknek. Korábban, mikor Dóra versenytáncolt, táncosruhákat is varrtam neki, azt is nagyon élveztem. Komoly szervezést igényel, hogy minden tervem beleférjen egy napomba.
– A lakásukat is az ön kézimunkái díszítik?
– Lóg néhány rajzom a falon, az alkotásaim többségét viszont eladom vagy elajándékozom. Mivel a napjaim jelentős részét a házban töltöm, fontosnak tartom, hogy jól érezzem magam otthon: a falakat egyedül festettem ki, tavaly pedig ástam az udvarra egy halastavat.
– Hihetetlen, mennyi energiája van! A környezete nem tekint csodabogárként önre?
– Dehogyisnem! Az egyik ismerősöm meg van győződve arról, hogy engem elvittek az ufók. Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy honnan ered belőlem ez a rengeteg energia, de egy biztos: mindig az előttem álló feladatra fókuszálok. Minden egyes napom más és más kihívásokat tartogat. Persze, azért voltak olyan évek, amikor nagyon magam alatt voltam. Alapvetően zárkózott típus vagyok, aki nem szívesen beszél a gondjairól, de bizony előfordult, hogy külső segítséget kellett kérnem. Felkerestem egy lélekgyógyászt, aki eljuttatott egy olyan állapotba, ahol csak sírtam, sírtam, majd végül megnyugodtam. A kezelés végén a terapeuta azt mondta, hogy én egy olyan ritka képességgel rendelkezem, hogy minden bajból képes vagyok kigyógyítani magam.
Most már tudom, hogy ez valóban így van, hiszen általában addig kutatom magamban a megoldást, amíg meg nem találom. Ahhoz azonban, hogy az ember fel merje venni a kesztyűt egy-egy problémájával, óriási lélekjelenlétre és belső akaratra van szükség.
– Korábban – még a gyerekek előtt – is jellemző volt önre, hogy viszonylag könnyen túltette magát a gondokon? Hiszen mások a terhei negyedébe is beleroppannának.
– Azelőtt, hogy a gyerekeim megszülettek, szerintem nekem nem voltak problémáim. Egy nagyon törékeny, negyven kilós kislány voltam, akit aztán az élet minden fronton megedzett. Most már úgy gondolom, hogy az, aki nem nevel beteg gyermeket, vagy nem árnyékolják az életét tragédiák, nem tudhatja, hogy mik azok a problémák. Néha el is mosolyodom magamban, amikor valaki apróságokon kesereg, hiszen az csak egy dolgot jelenthet: hogy sose volt még igazi gondja.
– Bevallom, első látásra önről sem feltételezném, mennyi mindenen ment keresztül, hiszen remekül néz ki!
– Valóban nem szoktam magam elhanyagolni, számomra fontos a megjelenésem. Nagyon szeretem a szépet. Az alakomra is odafigyelek: ha a mérleg túlmutat egy bizonyos értéken, már váltok is át egészséges konyhára. Ilyenkor kiiktatom a fehér liszteket és a cukrokat az étrendemből, s olykor még kocogni is eljárok. Egyébként szerencsém van, mert káros szenvedélyeim szinte egyáltalán nincsenek: nem kávézom, nem dohányzom és alkoholt sem fogyasztottam évek óta.
– Melyik volt a legboldogabb időszak az életében?
– Amikor picik voltak a gyerekeim, és ott totyogtak körülöttem. Ez volt a legnehezebb is egyben, mert anyjuk és apjuk voltam egy személyben. Volt, hogy szigorú voltam, volt, hogy felemeltem a hangom, s néha bizony voltak könnyek is, ezek nélkül azonban nem megy. Nagyon jó visszaemlékezni például azokra a pillanatokra, amikor valamiért mérges voltam Péterre, Dóra pedig odament hozzá, és azt mondta: „Ne légy szomorú, holnapra már anyának jó kedve lesz!”. Vagy amikor pöröltem Dórával, ő pedig rám szólt, hogy: „Na de anya, tegnap még szerettél!”. Sok vicces és boldog pillanatot éltünk át, míg felnőttek. Amikor a lányom megnyerte első versenyét, és nyakába került az aranyérem, sírtam az örömtől. Nagyon boldogok voltunk.
A magánéletre is marad idő. Három közeli barátnőm van, akikkel időnként beülök egy kávézóba: beszélgetünk egy nagyot, majd hónapokon át nem találkozunk. Szerencsére nem számít az idő és a távolság, mert mindig ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk.
– Összességében szeret Gútán élni?
– Szeretek, hisz itt laknak a szeretteim, itt vagyok otthon. Nem nagy város, de minden megtalálható benne, amire szükség van. Persze, volna még mit fejleszteni rajta: nem bánnám, ha volna esetleg fürdő, vagy több sportolási-, esetleg kulturális lehetőség lenne. De mivel az én életem főként a gyerekeim és a liga köré összpontosul, elégedett vagyok így is.
– Vannak esetleg álmai, amelyek még megvalósításra várnak?
– Vannak céljaim, nagy álmokat viszont nem kergetek. Ha felkelek, és azt látom, hogy a gyerekeim jól vannak, nem szenvednek hiányt semmiben, az nekem már elég a boldogsághoz. Persze, állandóan ott lebeg a szemem előtt, hogy egy beteg gyermekkel élek együtt, és a közös utunknak bármikor vége lehet. Tamás szervei sajnos bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot, és nekem akkor megint egy új élethelyzettel kell majd szembenéznem, s új kihívásokkal kell majd megküzdenem. Mostanra viszont elfogadtam, hogy én ezt a sorsot viselem, és minden erőmmel törekszem arra, hogy a legjobbat hozzam ki a helyzetemből. Én azt mondom „Adj és néked is adatik”, ami eddig az élet minden területén előre vitt, legyen szókapcsolatokról, anyagiakról vagy pusztán a szeretetről.
Fotó: Dömötör Ede
Kapcsolódó írásunk: Akinek kétszer ad életet az édesanyja
