Tudjuk, ugye, hogy mi az a performansz? A művész a saját testével csinál ezt-azt... Akinek van egy kis érzékenysége, össze tud hozni egy performanszot. Pont ezért nehéz kitűnni ebben a műfajban. Egy szerb nő, Marina Abramovic a legjobb benne: az egyik filmjét több mint 14 millióan látták. Pedig semmi különlegeset nem csinált, csak leült, és szembenézett a volt szerelmével... Mégis mindenkit kirázott a hideg.
Marina Abramovic nevét a művészeti piacon a legnagyobbak között jegyzik. Tíz évvel ezelőtt három teljes hónapig csak az ő kiállítása töltötte ki a New York-i MoMA összes termét és emeletét. Performanszai mindig az emberi test tűréshatárait tesztelték. A legmesszebb a Ritmus 0-ban ment, amikor hat óráig állt mozdulatlanul a közönséggel szemben, akik az odakészített tárgyakkal, például késekkel bármit megtehettek vele. Pár óra alatt el is szabadult a pokol, lemeztelenítették, az egyik látogató belevágott a nyakába, majd töltött fegyvert tartottak a fejéhez – aztán amikor letelt a hat óra, és Abramovic elindult a nézők felé, azok észvesztve menekültek előle...
Marina Jugoszláviában, Belgrádban született 1946-ban. Pont olyan gyerekkora volt, mint amilyet az ember a kőkemény szocializmusban elképzel: anyja még 29 éves korában is kötelezte, hogy érjen haza este tíz előtt. A művésznő mindig azt nyilatkozta, hogy az anyja sosem szerette, de már megbocsátott neki. „Most már nagyon jól vagyok, és anyám legalább fegyelemre tanított, ami a legfontosabb dolog az életben. A fegyelem mindig komoly hasznomra volt. Eleinte lázadtam ellene és gyűlöltem, de most már úgy érzem, ő teremtette meg bennem a harcost, aki képes legyőzni az akadályokat az életben és minden másban is” – nyilatkozta egyszer.
Nevét akkor kapta fel a világhír, amikor szerelmével kétfejű embernek nevezték magukat, és közös előadásokat hoztak létre. A német Ulay és Marina a férfi és nő kapcsolatát vizsgálták extrém módszerekkel: egymás szájából lélegeztek, míg mindketten el nem ájultak, vagy órákon keresztül szaladtak egymás felé és ütköztek össze újra meg újra. Az ütközés egyre fájdalmasabb volt, mert egyre inkább eltávolodtak egymástól: ahogy nőtt a kettejük közti távolság, úgy nőtt a fájdalom... Miután a Kínai Nagy Fal két végéről elindultak mind a ketten, és 2500-2500 kilométernyi magány után középen összetalálkoztak, azzal kapcsolatuk is véget ért. (Az alkotás A szerelemesek – A Nagy Fal séta címet viselte.)
Ulay 12 évig volt Marina élettársa: Marina fájlalta elválásukat, és mindig is élete szerelmének nevezte a német fotóművészt, mert Ulay később már csak fényképezett.
A nagy nézés
New York-i kíállításán olyasmit művelt, amit senki nem felejt, aki végignézi a YouTube-on a filmet: Marina itt három hónapig minden nap egy széken ülve várta, hogy a látogatók leüljenek elé, és némán nézzék egymást néhány percig. Egyszer Ulay ült le egykori szerelme elé, aki akkor kinyújtotta a kezét partnere felé – az erről készült videó talán a leghíresebb felvétel, ami kortárs előadóművészről valaha készült. A YouTube-on már több mint 14 millióan látták, de szerepel az Abramovic életéről szóló The Artist is Present című remek dokumentumfilmben is.
Mikor Ulay leült egykori párja elé, Marina kizökkent a három hónapja tartó szembe nézésből, s kinyúlt párja keze felé... A filmet megnézhetjük a YouTube-on: The Artist is Present címmel.
A művészet olyasmi, ami boldogan nemigen megy!
A boldogság olyan állapot, amit senki nem akar megváltoztatni, ezért nem is túl motiváló a művészek számára. A legtöbb művész, gondolkodó, filozófus életében mindig van valamilyen trauma, ami nem a boldogságról szól. Marina ugyanezt vallotta. A kritikusok gyakran írják róla, hogy művészetével mindig a határokat feszegeti. „Életem egyik legnagyobb kérdése volt mindig, hogy ki hozza létre a határokat: szerintem mi, saját magunk. És ha mi azt mondjuk, hogy nincsenek határok, akkor nincsenek határok.” Marina mindig is eme jelszó szerint alkotott.
Ulay és Marina a Nyugvó energia című performansz közben
Rengetegszer használta a meztelenségét
És ami érdekes, sosem úgy tekintett magára, hogy ő most női művész. Persze női teste van, de nem tartotta magát „női művész”-nek. A művészetnek nincs neme – hangoztatta.
„Hogy a művészetnek nincs neme, az csak a saját véleményem... Ahogy az is csak személy szerint engem tesz szomorúvá, ha valakit afroamerikai, leszbikus, transzgender, női vagy férfi alkotónak neveznek. Művészetből csak egy van, és összesen két kategóriája létezik: jó és rossz.”
Elégetjük, megkínozzuk, felakasztjuk, lovakkal tépetjük szét, lefejezzük az embereket. A múlt is rettenetes volt, az emberek mindig egymást öldökölték, mindig kapzsik, mindig aljasok voltak. Ha mindenki, a politikusok, a ruhakészítők, a farmerek vagy éppen a művészek a lehető legjobban végzik a munkájukat, akkor – ha összefogunk – történhet valami.
Marina sokat beszél arról, hogy a világ nagyon rosszul van megszerkesztve. „Mostanában több tévésorozatot nézek, csak hogy lássam, milyen lehetett a múlt a Tudorok, a Borgiák, a skót uralkodók korában, mert a múltból mindig jól meg lehet érteni a jelent, és azt is, milyen lesz a jövő” – mondta.
Vajon mi értelme volt annak, amikor 2010-ben New Yorkban napi 8, összesen 736 órán keresztül ült egy széken, és nem csinált mást, mint a vele szemben leülő emberek szemébe nézett? „A szem a kapu a lélekhez, és ha van időnk rendesen belenézni valaki szemébe, szélesre tárul előttünk, és az egész világ elénk jön...” – mondta. Ez egyszerűen hangzik, de tizenöt évnyi munkája kellett hozzá, hogy a leírtakat megtapasztalhassa. Bevallotta, hogy húszévesen még nem tudta volna ezt a szembe nézést megtenni, mert még nem állt készen – és nem is lett volna elég bölcs hozzá...
Egyáltalán: mitől művészet az, amit csinál?
A kritikusok ezt a kérdést teszik fel a legtöbbször Marinának. „Művész vagyok, ezért a saját akcióimat művészetnek nyilvánítom” – válaszolja mindig a kérdésre.
Nyugvó energia: Marinát néha megvádolják, hogy a tanítványai életével játszik. A képen két tanítványával látható, akiknek a kifeszített íjjal végzett performanszot tanítja: ha a férfi keze megremeg, a lány meghal…
Ha egy performanszt nézünk, és közben valami másra gondolunk, unatkozunk, akkor határozottan nem jó a műalkotás. De ha a testünk reagál: ha valamiféle elektromosságot érzünk, az agyunk a jelenre koncentrál, akkor jó a munka. Marina az elismerést, a jó kritikát becsülte, de mindig azt mondta: nem ez a fontos. Amikor Beethoven megírta az V. szimfóniát, az egyik kritikus azt írta róla, hogy ez a valaha komponált legrosszabb zene, amit azonnal meg kellene semmisíteni. Ha Marina hallgatott volna a rossz kritikákra, most nem lenne sehol. „A legjobbat kell feltárnom, amire csak képes vagyok. Ha ezt nem teszem meg, akkor teljesen mindegy, akármilyen jót is írnak rólam, mert én tudom, hogy ez nem elég.”
Olyan nincs, hogy majd a művészettől beáll valami csodálatos változás! Csak a közösségek változtathatnak meg bármit is.
„A távolság összeköt”
Ebben a dokumentumfilmben Brazíliában különféle spirituális gyógyítókhoz látogat el. „Az ausztrál őslakosok és a sivatagban lakó emberek olyasmiket tudnak, amiket mi nem – és mi ezt technológiával helyettesítettük. Számomra nagyon érdekes az ilyesmi, mert mindig szorosan kötődik a testhez, az érzelmekhez, márpedig ezek elengedhetetlenül fontosak a művészetben.”
Marina és a német Ulay 1976-ban találkoztak, és együtt alkották meg a performansz történetének legmeghatározóbb műveit. „Kétfejű ember”-nek nevezték magukat...
Élete szerelme, a német Ulay (Frank Uwe Laysiepen) nemrégiben meghalt rákban – Marinával, sajnos, rosszban voltak az utóbbi időben, mert Ulay beperelte volt szerelmét közös műveik jogdíjáért. Abramovic élete során többször közel állt a halálhoz, például mikor párjával egyensúlyozott egy kifeszített nyíllal (ha Ulay keze megremeg, a nyíl Marinába fúródott volna)... Vagy amikor Marina négy napig marhacsontot tisztított acélkefével a Velencei Biennálén, hogy bemutassa a háború kegyetlenségét.
Marina Abramovic rengeteget tett hozzá ahhoz, amit ma modern művészetnek nevezünk a világban!
Kapcsolódó írásunk: Megy a levél vándorútra...
