Egy újságíró onnan tudja, hogy igazán különleges emberrel van dolga, hogy teljesen belefeledkezik az interjúba.
Hégli Dusan (52), az Ifjú Szivek Táncszínház művészeti vezetője hol elgondolkodtatott, hol meglepett, hol megnevettetett minket. Egy dolog azonban biztos: ezután kicsit mi is más szűrőn keresztül tekintünk a néptáncra.
Hégli Dusan (Pozsony, Tournesol- és Muharay-díjas koreográfus) Párkányban született, Pozsonyban tanult a művészeti egyetemen koreográfiát, majd Budapesten táncpedagógiát. 1999-től az Ifjú Szivek igazgatója, kezdeményezésére a társulat hivatásossá vált. Kiemelkedő művészeti alkotásokat állított színpadra, melyek újszerű koreográfiai szemléletet tükröznek (több mint 100 darabot fémjelez a neve).
– Hogy lehetne egyszerűen elmagyarázni, mit csinál a koreográfus?
– A nagyobbik fiamtól kiskorában megkérdezték, hogy mivel foglalkozik az apja. Azt válaszolta: Apa azon gondolkodik, hogy mások min gondolkodnak. És valóban! Az emberek gyakran azt hiszik, hogy a koreográfus munkája abból áll, hogy megmondja, a lépések hogyan következzenek egymás után. Ám a valóság azért összetettebb.
Minden előadásnak van egy alapötlete, majd ki kell találni hozzá a látványvilágot és a zenei világot, utána következik a táncosok eligazítása. Igazából a végén kezdjük megtervezni a mozdulatok sorrendjét.
– Annyit tudunk, hogy gyermekkorában táncolt... Ámde sok gyermek táncol, mégsem lesz belőlük koreográfus.
– Gyermekkoromban imádtam házakat rajzolni, a végén mégsem lettem építészmérnök. Kéméndről származom, s Kéménd a híres kurtaszoknyás falvak egyike; kurtaszoknyát egyedül a világon itt viseltek a nők. Már a harmincas években zajlottak a faluban néprajzi gyűjtések, s gyermekkoromban az idősebb asszonyok még viseletben jártak. Anyukám a hagyományőrzőknél tevékenykedett, majd megalapította a Kisbojtárt: az együttesre a „magas” néptáncos körökben hamar felfigyeltek. Itt csöppentem bele a táncos világba, s közben futott a zenei vonal is: mellette hegedülni tanultam. A pozsonyi Duna utcai gimnáziumba már azért jelentkeztem, mert itt működött akkor a két legszínvonalasabb néptáncegyüttes, az Ifjú Szivek és a Szőttes. S csak azért bánom, hogy nem lettem építész, mert most nem olyasmit csinálok, ami a halálom után is megmarad az utókornak.
– Viszont nem sokan mondhatják el magukról, hogy felnőttkorukban szinte minden évben alkottak valami maradandót. Soha nem érezte úgy, hogy külföldön több lehetőség találná meg?
– Rengeteget utaztam: a húszas, harmincas éveimben majd’ harminc országban jártam. Akkortájt élt a világban egy nosztalgia a néptánc iránt: mi is tanítottunk a diaszpórában lévő magyar házaknál Torontóban, Caracasban. Én azonban néhány hétnél tovább sehol nem bírtam, s nem kimondottan az Erős Pista hiányzott... A kivétel Avignon, a fesztiválok városa, ott több hónapot eltöltöttem: ismerek minden utcát, s imádom, hogy odakint teljesen más a művészek megítélése. Ott nem számít, hogy ki fia-borja vagy, vagy épp milyen címkét ragasztottak rád: csak az a fontos, hogy mit tudsz! Ám az az igazság, hogy én már nem tudnék máshol élni, mert itt van az életem. Egy izgalmas munka kedvéért persze bárhová szívesen elutazom.
– Mi számít izgalmas munkának?
– Ha olyasvalamit csinálhatok, amiben kihívást látok. Azt hiszem, a kihívások tartják az emberben a lelket. Kihívás megalkotni úgy egy koreográfiát, hogy Sanghajban is átmenjen a cenzúrán, és megértsék – és kihívás elérni, hogy tízezer néző őrjöngve tapsoljon nekünk Východnán (ez a legnagyobb folklórfesztivál Szlovákiában – a szerk. megj.) Én még emlékszem arra, hogy ugyanez a lelkes közönség tizenöt évvel ezelőtt kifütyült bennünket, mert a Felföldi levelekben elhangzott egy Márai-szövegrészlet magyarul. Ma szerencsére más idők járnak.
– Minden újságcikk a végén ott lyukad ki, hogy Hégli Dusan újszerűen gondolkodik a néptáncról. Miben rejlik ez az újszerűség?
– A tánc csupán XIV. Lajos kora óta van jelen a színpadon – a néptánc pedig csak a 30-as évektől. Ám a zene más, a zenész mindig színpadon volt. Én több éven át tanultam hegedülni, így elsősorban a zene inspirál. Aki ismeri a zenei formákat, s képes mondjuk egy szvit vagy szonett szerkezetén keresztül szemlélni a táncot, az a néptáncból is ki tud hozni izgalmas dolgokat. A másik nagy inspirációs forrásom pedig a képzőművészet. Az Ördögtánc című darabban az egyes művészettörténeti korok és a Kárpát-medencei néptánc kapcsolatát mutattuk be. A közönség számára nyilvánvalóvá vált, hogy a flamand festő, Jan képén szereplő párról akár egy mezőségi táncra is asszociálhatunk... Számomra fontos, hogy a nézőkben ne csak az maradjon meg, hogy bajuszos férfiak csapkodják a csizmájuk szárát a színpadon: legyen ott a gondolat is.
– Ebben rejlik akkor az újszerűsége?
– Az újszerűség nálam a téma megközelítésében van.
– És a közönségnek sikerül az értelmezés?
– Úgy gondolom, hogy többnyire igen. Egy művészeti igazgatónak tudnia kell, hogy melyik előadás való egy vidéki kultúrházba, s melyik egy fővárosi színházba. Mi a táncot nyelvként használjuk, ahogy dédanyáink is. Ha szerelmi bánatuk volt, ők nem tudtak meghallgatni egy Depeche Mode-számot vagy felütni egy Ady-kötetet a Léda-ciklusnál. Dalban fogalmazták meg az érzéseiket – mi pedig az ő nyelvükön próbálunk beszélni a darabjainkban az aktuális dolgainkról. A Finetuning (Finomhangolás) című darabban például a családon belüli erőszak témáját dolgoztuk fel, amely igencsak megszólította a francia közönséget az avignoni fesztiválon. Hazatérésünk után fél évvel indult a metoo-mozgalom, melynek köszönhetően visszahívtak bennünket Avignonba – de Sanghajba is ezzel a koreográfiával jutottunk ki. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember megtalálja a padláson a nagymama túrós rétesének receptjét.
Ha kiteszi a falra, az egyfajta hagyományőrzés, ha naponta megsüti, az szintén. Az én filozófiám az, hogy addig kell újrasütni a rétest, amíg tökéletes nem lesz. S ha az új alapanyagok megengedik, hogy kicsit másabb, kicsit egészségesebb legyen, akkor miért is ne? Hisz attól, hogy a receptet újragondoltuk, az még ugyanúgy a nagymama rétese marad. Valahogy így látom én a táncot is.
– Olvastam, hogy már több mint negyven előadásuk volt Avignonban. Mit illik a fesztiválról tudni?
– Ez a világ legnagyobb színházi fesztiválja, ahol negyedszerre jártunk tavaly nyáron. Tulajdonképpen ez egy háromhetes „színházi expó”, ahol a színházvilág nagyjai előadások formájában mutatják meg, hogy mit tudnak. Reggel 10-től este 11-ig tekinthetik meg a nézők a különféle darabokat. A magas előadásszám arra utal, hogy tudtunk nekik valami újat mondani – olyat, amit nem csak mi értünk itt a Felvidéken.
– A Finetuning az Ifjú Szivek és a Dusan Hegli Company koprodukciójaként nyert díjat Avignonban. Mi a különbség a két együttes között?
– Hét éve, amikor kijutottunk, a fenntartó szerv megtiltotta az Ifjú Sziveknek a részvételt, mondván, hogy a magyarok táncolják csak a csárdásukat otthon. Mindössze néhány napom maradt, hogy találjak egy vészkijáratot: így született meg a Dusan Hegli Company. A kortárs, színházibb darabjaink azóta ez alatt a koprodukció alatt futnak, míg a néptáncos, hagyományosabb koreográfiák az Ifjú Szivek neve alatt. Illetve van még egy harmadik nagy projektünk is, a Példafolyamat. Ezzel a falvakat járjuk, az idősebbeknek visszatanítjuk a tájegységükre jellemző táncokat.
– Ez miről szól? Netán arról, hogy a feledésnek tanulunk? Mesélne kicsit erről?
– Az ötletet az adta, hogy a falusi hagyományőrző csoportok az utóbbi évtizedekben teljesen színpadcentrikusak, s a tánc elveszítette az eredeti funkcióját. Tapasztalható egyfajta elgiccsesedés is, mivel megjelentek a naiv koreográfusok. Ők azok, akik azt mondják, hogy állítsuk a csárdást egy sorba – s ebből nem engednek. Holott a csárdás pont attól csárdás, hogy nem egy sorban táncolják. Ha viszont ezt az új elméletet csak egyetlen generáció is elhiszi, az utódok tudatában az „egy sor” marad meg. A mi célunk az, hogy minél több eredeti motívumot átmentsünk az utókornak. Magát a Példafolyamatot egyébként úgy kell elképzelni, mint az amerikai swingklubokat: a nyugdíjasok összegyűlnek és táncolnak...
– Az Ifjú Szivek adja hozzá a koreográfiát?
– Ezekben a falvakban ötven-hatvan évvel ezelőtt zajlottak az utolsó nagyobb néprajzi gyűjtések: mi megmutatjuk ezeket a régi felvételeket a mostaniaknak, akik láthatják, hogyan táncoltak egykor a nagyszüleik. Persze, néha elég nehéz megérteni, hogy mit is akarunk, mígnem aztán a lányok táncba viszik a bácsikat, a srácok meg a néniket: s máris megjön a tánchoz a hangulat. A táncot nem a szó szoros értelmében tanítjuk vissza nekik, csak odaadjuk hozzá az ábécét.
– S ezek a táncosok nem vágynak utána színpadra?
– Dehogynem! Az elején állandóan azt kérdezgették, hogy mikor lesz a szereplés. Nem igazán tudták elképzelni, hogy csak úgy, „céltalanul” táncoljanak. Hogy valamelyest kielégítsük ezt a szereplési vágyat, létrehoztunk egy oldalt a Facebookon, ahová folyamatosan feltöltjük a felvételeket. A nénik és bácsik nagyon szeretik, előszeretettel „lapozgatják”. Nekünk pedig hasznos, mert funkciójában is láthatjuk az adott táncot, így ki tudjuk pótolni a hiányzó darabkákat az ötven-hatvan évvel ezelőtti gyűjtésekből.
– S nem voltak még bevetésen, nem kerültek még színpadra ezek a vállalkozó kedvű idős emberek?
– A Táncháztalálkozón színpadra állhattak. Nagyon meg voltak lepődve, én pedig nagyon meg voltam ijedve. Féltem, ha megtudják, milyen érzés ezer ember előtt szerepelni, nem akarnak majd táncolni nekem. De szerencsére nem így lett.
– Ezek szerint a néptánckutatásnak még ma is van létjogosultsága?
– Ma már csak kiegészítő információkat tudunk gyűjteni. Kodály és Bartók a XX. század elején úgy tartották, hogy ők már az utolsó órában vannak.
Maga a néptánctudomány is úgy tartja, hogy valamikor az első világháború idején látszódtak utoljára a regionális különbségek. A vasút megépülésével, valamint a rádió és a tévé térhódításával az egész térség globalizálódott, s keveredni kezdtek a tájjellegű táncok.
– Női lap vagyunk, nem tudunk nem rákérdezni: mennyiben más a férfi és a nő szerepe a táncban?
– Ha végigtekintünk a tánc történelmén, szépen kirajzolódnak az egyes korok. A középkorra a körtánc volt a jellemző, ami tulajdonképpen nemtelen: ugyanaz a szerepe a férfinak és a nőnek. A reneszánszban már lehetett meztelen embert festeni, a táncosok is párba álltak – igaz, még nem igazán érhettek egymáshoz. Ekkor jöttek be az ugrós táncok, amelyek Somogyban és a Dunántúlon megmaradtak. Majd következett a barokk, s a Bach-féle túldíszített zenével egy időben megjelentek a forgatós táncok, ilyenek például a széki, erdélyi táncok. Itt már elválik egymástól a férfi és a nő: a férfi irányít, de ha a lány nem akar, nem fordul meg. Akció – reakció: akárcsak a való életben.
– S mi a helyzet az előbb említett csárdással, amely a legismertebb magyar tánc?
– A felvilágosodás korában Csokonai kijelentette, hogy a csárdás az igazi magyar tánc. A régi stílusú páros táncok pedig elkezdtek rásimulni az új stílusú csárdászenére. Ettől az egész lelassult, s maradt a kettőt jobbra, kettőt balra – eltűntek a nagy kiforgatások.
– Az utóbbi évtizedekben a széki táncok a fénykorukat élték. Ami nem csoda, hisz felfedezésük idején még járták ezeket a táncokat Széken. Mégis mi az oka annak, hogy jobban rezonálunk a székire, mint a csárdásra?
– A nyolcados kíséret lükteti az embert, az elemek látványosak, nagy az improvizációs lehetőség – ez még egy kétéves kisgyereket is megmozgat. Illetve a széki nem olyan szabálykövető, mint a csárdás (ami azért, valljuk be, nem túl szexi tánc). S mindezt olyan remek hangszerek kísérik, mint a hegedű, brácsa, bőgő.
– Mitől jó egy jó táncos? Az erőszaktevőt például ki tudja jól eltáncolni?
– A táncosnál a technikai hibákat könnyen ki lehet küszöbölni – az csak gyakorlás és módszertan kérdése. Az viszont gond, ha a táncosnak belülről nem jön át a szerep. A közönség azonnal megérzi, ha a színpadon valami hamis, így nem könnyű kiválasztani a megfelelő karaktert. A Finetuning előtt megkérdeztem a táncosokat: Tudtátok, hogy a családon belüli erőszak Közép-Európában minden harmadik nőt érinti? Ilyenkor az emberek kétféleképpen reagálnak: vannak, akik rögtön mesélni kezdenek, míg mások inkább hallgatnak.
– Mi a tapasztalata: nőkkel vagy férfiakkal könnyebb együtt dolgozni?
– A líraibb dolgokat a nők hamarabb befogadják, a férfiak célirányosabban gondolkodnak. Sokszor nem hiszik el, hogy egy apró mozdulatnak is lehet akkora jelentősége, mint mikor egy óriásit rácsapnának a csizmára.
– Legújabb darabjuk a Martin György gyűjtései és kutatásai Csehszlovákiában – ez látható a képünkön is. Martin Györgyről tudni kell, hogy ő a „néptáncos Bartók”! Jól mondom?
– Martin György felesége, Borbély Jolán volt az, aki felkért engem, hogy készítsem el róla az előadást. A címben azért Csehszlovákia jelenik meg, mert a darab a ’60-as, ’70-es évek Csehszlovákiáját idézi meg. Egyébként nem is nagyon lehet értelmezni a néptáncot Martin György megállapításai nélkül.
– Miben számított ő újnak?
– Megteremtett egy tudományt, amit úgy hívnak, hogy etnokoreológia. Nyelvész végzettségű volt, s tájegységekre, táncdialektusokra osztotta a táncokat: azt például, hogy „erdélyi tánc”, „dunántúli” vagy „északi”, ő fogalmazta meg. Ő határozta meg először, hogy ezeknek a táncoknak milyen technikái és jellemzői vannak. Kutatásainak öröksége az is, hogy a néptáncban átfedések vannak. Leírta a nagy európai kultúrtörténeti korszakok lenyomatait – a nagy, bő szoknyás viseletek Kelet-Szlovákiában például barokk kori „maradványok”, míg az erdélyiek hosszú szoknyái inkább reneszánsz koriak. A lenyomatok a táncban is megfigyelhetők, például amit mi, magyarok ugrós táncnak ismerünk, annak gyökerei a dél-franciaországi „la volta” nevű táncban is megfigyelhetők. Akkoriban is ugyanúgy jöttek és hódítottak a divatok, mint ma a TikTok-trendek. A divatos táncok, zenék a nemesi rétegtől indultak, s onnan jutottak le a kiszolgáló személyzeten keresztül a falvakba – ezért van például, hogy egy mezőségi vagy széki dallam visszaköszön Dél-Franciaországban.
– S végül: mit szeret a leginkább a hivatásában?
– Szeretem látni azt, hogy az emberek egy jó előadás után nevetnek vagy sírnak. Emellett szeretem a „flow” érzését, amely elkap egy-egy kutatómunka során. Mi, magyarok sokszor csak szép szavakat mondunk ahelyett, hogy a hagyományainkat szimplán csak „használnánk”. Szerintem nem lehet kizárni az életünkből a modern dolgokat, de a hagyományainkból sem.
