Tisztelt szerkesztőség! Lapuk olvasása során jutottam arra a gondolatra, hogy reagálok egy korábbi számukban megjelent olvasói levélre.
Húszévesen mentem először férjhez – fölöslegesen. Egy év után szétváltak útjaink. Közös gyerekünk nem született, a válás is könnyen ment.
Nem sokkal később a munkahelyen megismerkedtem egy elvált férfival. Mivel mindkettőnket sokan ismertek, így sokan is próbáltak a kapcsolatról lebeszélni. Én azonban mentem a saját fejem után. Két év után megszületett a lányunk. Tíz hónapos volt, mikor először járt el a férjem keze. Utána évekig számtalanszor.
A fizikai terrornál talán az érzelmi volt a nehezebb. „Te semmihez nem értesz, nélkülem földönfutó lennél.” Szépen lassan sikerült belém sulykolni, hogy egy semmirekellő, buta paraszt vagyok.
Aztán tizenegy év házasság után, meg egy „ha hazamegyek, agyoncsaplak“ telefon után döntöttem úgy, hogy fogom a lányomat, és hazaköltözöm a szüleimhez.
Az első öt év nem volt egyszerű. Munkába jártam, a szüleim segítségével neveltem a lányomat. Szép lassan visszatért az önbizalmam. Sokáig tartott, amíg rájöttem: sokat érek, nem kell engem eldobni. Soha nem kerestem olcsó kalandokat. Minden szeretetemet a lányomnak adtam, meg a családomnak. Munkahelyemen megbecsülnek, sok ember munkájáért vagyok felelős. Az életet nem egyedül, de társtalanul éltem. Otthon ülő vagyok, nem volt alkalmam ismerkedni.
Talán három éve, tíz év egyedüllét után kezdtem el az interneten ismerkedni. Volt ott minden – állítólagos özvegy férfi, házastársától külön élő, rengeteg kalandvágyó nős férfi is. Párral találkoztam, de egyik se volt az, akit kerestem. Az idén tavasszal az egészet abbahagytam, feladtam. Aztán júliusban tiszta véletlenül felmentem az egyik ismerkedési oldalra, ahol két hónapja egy levél várt. Egy korban hozzám illő férfi írt.
Pár nap múlva elkezdtünk telefonon beszélni, majd a 47. születésnapomon találkoztunk. Egy olyan embert találtam, akire mindig is vártam. Mindenben partner. Nem lakunk egymástól messze, sokat találkozunk. Telefonon is órákon keresztül tudunk beszélgetni. Csak a jelennek élünk. Nekem a múltam lezárt, neki betegségben meghalt a felesége. Sokat beszélünk róla, ami természetes. Esélyt kaptunk a boldogságra. Viccesen szoktuk is mondani, hogy imába foglaljuk az internetet. Ha az nincs, most is mind a ketten magányosan élünk.
A szerelem nem korhoz kötött. Mindig bíztam benne, hogy még egyszer az életben átélhetem a csodát, a mindent elsöprő szerelmet. Kedves Olvasó! Döntsön a sorsáról, ne féljen változtatni. Higgye el, alkalmas a szerelemre, csak még nem találta meg a megfelelő párt hozzá. Sikerülni fog!
Anikó
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
