Paulovics Gabriella (52, Tallós) és párja, Simon Gábor (46, Tallós) története nem mindennapi, szerelmükkel számos sztereotípiát megdöntöttek. Igenis működhet úgy egy kapcsolat, ha a nő idősebb a férfinél, és ugyanúgy működhet házasság vagy közös gyerek nélkül is. S az, hogy valaki jóban-rosszban, netán egy betegség mellett is végig a párja mellett marad, sem a papírtól vagy az esküvőtől függ. Sokkal inkább az igaz szerelemnek tudható be.
Isten vagy a sors (kinek mi tetszik) útjai kifürkészhetetlenek. Vegyük csak az előttem álló esetet. Egy könnyed témára, a párkapcsolaton belüli korkülönbségre készülök. Aztán a beszélgetés egy pontján elérünk egy olyan részhez, ami a házassági eskütételhez hasonlítható: amikor az ember megfogadja, hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben kitart párja mellett.
Gabriella és Gábor
– Viszonylag távol éltetek egymástól, így először is arra lennék kíváncsi, hogyan sikerült megismerkednetek?
Gabika: – A Losonci járásból, Ragyolcról származom. Szüleim pedagógusok voltak, így adva volt, hogy én is ezt a pályát válasszam. Nagyon szerettem ott élni, összetartó baráti társasággal rendelkeztem, mégis, úgy éreztem, ki kell lépnem a megszokott közegből. Nyugat-Szlovákia felé vettem az irányt, sok helyre elküldtem az életrajzomat, végül a gútai alapiskolában sikerült elhelyezkednem. Boldog voltam, noha változtatnom kellett az ízes palóc tájszólásomon, hiszen mégiscsak elsősöket tanítottam. Szépen lassan átvettem az itteniek beszédét, másképp ejtettem az „a” és „á” hangokat. Ott, ahonnan származom, egyszerűbben, zárkózottabban élnek az emberek. Én magam is alkalmazkodó típus vagyok, így nem volt problémám a beilleszkedéssel, és barátokra is gyorsan szert tettem. Tallósra csak később, 2003-ban, az akkori párom által kerültem.
Gábor: – Vásárúti születésű vagyok, de édesanyám Fülekről származott, és később én magam is Losoncra jártam szakközépiskolába, így ezer szállal kötődöm ahhoz a vidékhez. Később Tallósra nősültem, és született egy fiam, aki most már 20 éves.
– Helyileg, bár mindketten más-más puttonnyal, de Tallóson voltatok...
Gabika: – A kapcsolat, ami miatt odaköltöztem, nem tartott sokáig. Nem igazán tudtam ismerkedni, lehetőség híján voltam, így maradt a chatoldal, amely egy szlovák kereskedelmi csatorna teletextoldalán futott. Akkortájt, a 2000-es évek elején az volt az egyik legnépszerűbb ismerkedőfelület.
Gábor: – Feleségemmel már válófélben voltunk, amikor az említett teletextoldalon rátaláltam Gabikára. Szimpatikusnak tűnt, telefonszámot cseréltünk, és attól kezdve egyre gyakrabban kommunikáltunk.
Nyelvi érdekesség! Gabika palóc vidékről származik, és több mint 20 éve már, hogy elköltözött szülőhelyéről, Ragyolcról. Beszédéből alig sejlik fel az a hangtani sajátosság, melyet a palócok legjellemzőbben a köznyelvitől eltérő „a” és „á” hangok kiejtésénél képeznek. Interjúnk közben viccesen meg is említi, hogy otthon a barátok gyakran cukkolják is érte: „Te már igen magyarosan beszélsz, már nem is ragyolci vagy!” Noha teljesen nem tudja és nem is akarja maga mögött hagyni ezt az ízes beszédet, hiszen azon nőtt fel.
– Milyen kicsi a világ, hiszen ti akkor még nem is tudtátok, hogy mindketten Tallóson éltek!
Gábor: – Nem bizony, s amikor megírta, hogy melyik utcában lakik, azt hittem, hogy egy átverés részese vagyok. Hiszen én is pont abban az utcában laktam, csak a másik végén! Két nappal később aztán sor került a személyes találkozóra. Hihetetlen, de előtte sosem láttuk egymást, pedig napi szinten jártam el a házuk előtt.
– Milyen volt az első benyomás?
Gabika: – Előtte már sokat csalódtam, így sportosan álltam a dologhoz. Nem terveztem semmit, úgy gondoltam, majd alakul. Nálam az érzelmek sosem jöttek könnyen, mindig is nehezen estem szerelembe, így óvatos voltam. Megismerkedésünkkor én 34 éves voltam, Gábor 28, a korkülönbség miatt kicsit ódzkodtam is. Bár hozzá kell tennem, korábban is volt már 4 évvel fiatalabb párom, és az a kapcsolat 5 évig tartott. Mindenesetre lazán álltam Gáborhoz, s valódi érzelmek csak később, mintegy fél év után jöttek.
Gábor: – Mikor először megpillantottam Gabikát, arra gondoltam, ilyen jó nő, és nincs pasija, hogy a fenébe lehetséges mindez? Éreztem, hogy nehéz megközelíteni, de jómagam is fél lépés távolsággal ugrottam bele ebbe az ismerkedésbe, hiszen épp válófélben voltam.
– Merre vitt az első randi?
Gábor: – Klasszikus módon udvaroltam, vacsorázni hívtam, sétálni vagy épp moziba. Lassan alakult minden.
Gabika: – Persze, és két hét után szerelmet vallott nekem, de azt most bezzeg nem mondja. (Nevetnek mindketten). Az ő részéről erősebb volt a vonzalom: én egy falat emeltem magam köré, és időbe telt, mire Gábor lebontotta.
– Milyen közös érdeklődési köreitek vannak?
Gabika: – Szeretünk fürödni, wellnessbe járni. A táncmulatságok és a bálok is nagyon közel állnak mindkettőnkhöz. Régebben sokat jártunk diszkóba, néha baráti társasággal, de valamikor csak mi ketten.
Gábor: – A politikától kezdve mindenről tudunk beszélgetni. Mindketten áprilisi születésűek vagyunk, így még a csillagjegyünk szerinti tulajdonságaink is megegyeznek.
– Az, hogy Gábornak volt egy gyereke, nem okozott gondot?
Gabika: – Eleinte fenntartásokkal kezeltem a helyzetet. Az ördög sosem alszik, s bár megismerkedésünkkor Gáborék már válófélben voltak, ott volt az akkor 2 és fél éves közös gyerekük. Volt már példa olyanra, hogy a felek a gyerekre való tekintettel meggondolták magukat, így nem voltam igazán nyugodt, míg le nem zárult a válóper.
Gábor: – Mivel a volt anyósom, a mama is tallósi, ezért a fiam sokat volt nálunk. Gabikával októberben ismerkedtünk meg, és januártól már közös lakásban éltünk. A kisfiamnak pedig volt egy időszaka, amikor csak Gabikával aludt, annyira ragaszkodott hozzá. Ő meg mindig sütött, főzött neki. Hétvégenként a fiamnak automatikusan készítette a hólabdát, a huszárcsókot és a különböző kókuszos süteményeket.
– S közös gyerek?
Gabika: – A húgomnak van egy fia, aki nagyon közel áll a szívemhez, kicsit a sajátoménak is érzem. Így közvetve van két fiam. Gáborral sajnos nem lehetett családunk, mert volt egy komoly betegségem: 36 évesen leukémiát diagnosztizáltak nálam. Ez 2 évvel azután történt, hogy megismerkedtünk, kisebb törést okozott a kapcsolatunkban, senkinek nem volt könnyű az akkori állapot. Hosszú volt a felépülés időszaka is, aminek egyik következménye, hogy nem lehetett gyermekem.
Gábor: – Tisztában voltam Gabika egészségi problémáival, így hát elfogadtam, hogy nem lehet gyerekünk. Az örökbefogadást pedig nem tartottam opciónak.
Olyan érdekes, mert megismerkedésünkkor Gáborral elmentünk egy jósnőhöz, aki megjósolta egyrészt a betegségemet, másrészt, hogy lesz két fiam, s valójában lett is: Gábor fia és a keresztfiam. Nem beszélve arról, hogy a szakmán belül is gyerekek vesznek körül. Sohasem volt hiányérzetem, valahogy ezt az űrt a környezetemben lévő gyerekekkel mindig pótolni tudtam.
– Hogy derült fény a betegségedre?
Gabika: – Egy rutinvérvizsgálat során derült ki, hogy baj van, addig teljesen tünetmenetes voltam. Fehérvérsejtjeim száma 33 ezer volt, miközben a normális érték 10 ezer. Egyik orvostól jártam a másikig, mire fél évvel később eljutottam Pozsonyba, az onkológiára. Olyan típusú leukémiám volt, amelyre nem létezett gyógyszeres kezelés, csupán egyetlen gyógymódot ajánlottak, a csontvelő-átültetést. Szerencsére a rákos vérsejtjeim száma alacsony volt, ezért szinte rögtön szóba jöhetett a transzplantáció. Az egész családomat kivizsgálták, végül a húgom bizonyult megfelelő donornak.
– Hogyan zajlott maga a transzplantáció?
Gabika: – A testvérem véréből 5 napon keresztül, közel négyórás, véradáshoz hasonló folyamat során kiszűrték a csontvelőből kiszabaduló, vérben keringő őssejteket. Miután a laboratóriumban feldolgozták, egy héttel később két adagban, transzfúzió formájában megkaphattam őket. A főorvos ugyanakkor szükségesnek látta, hogy még egy adaggal kapjak, így újra szükség volt a húgom segítségére. Utoljára már a csontvelőjéből, azaz a hátsó csípőlapátból vették le az őssejtet.
– Miként érintette a párkapcsolatotokat a betegséged?
Gábor: – Senkinek nem kívánom azt, amit mi két éven keresztül átéltünk. Tehetetlennek éreztem magam, bármit csináltam, a nap minden egyes pillanatában ott volt bennem egy hatalmas kérdőjel: hogyan tovább, mi lesz ebből? A transzplantáció után, amikor Gabika egy pénteki napon hazakerült, rögtön aznap éjjel kezdetét vette egy újabb rémálom, a kilökődés.
Gabika: – Az orvostudomány ezt a jelenséget GVHD-nek (Graft-versus-host disease – a szerk. megj.) nevezi, amely a csontvelő-átültetés utáni kilökődési reakciót jelenti. Az orvosok is megdöbbentek, hogy a kilökődés ilyen gyorsan jelentkezett. Szombat reggel már indultunk is vissza a kórházba, ahol napokig élet-halál között lebegtem. Fizikailag érzékeltem, hogy a szeretteim körülöttem vannak, de lélekben valahol teljesen máshol jártam. Infúzión keresztül kaptam egy gyógyszeres kezelést, hogy a csontvelő elkezdjen dolgozni, ekkor mindössze 44 kilogrammot nyomtam. Az ezután következő másfél év nagyon kemény volt. Időbe telt, mire némileg erőre kaptam. A hajamtól, illetve minden szőrzetemtől még áprilisban, a transzplantáció előtt meg kellett válnom, és november volt, mire újra nőni kezdett. A kilökődést úgy kell elképzelni, mintha valakit gyakorlatilag kívülről és belülről is leforráztak volna. Megégette a belső szerveimet, a nyelőcsövemtől kezdődően a petefészkemen, méhemen át mindenem leépült.
Szemüveges is akkor lettem, később a könnytermelésem is leállt, mára már műkönnyet kell használnom. A bőröm is fekete volt, mivel a bőrpigmentek is megégtek. Két évembe telt, mire a legkritikusabb időszak lezárult.
– Az, hogy Gábor végig melletted maradt, egy nagyon nagy visszaigazolás lehetett neked...
Gabika: – Tisztában vagyok vele, hogy más férfi biztos nem maradt volna mellettem. Gábor akkor 30 éves volt, mondhatta volna, hogy ő ezt a terhet nem bírja cipelni, nem áldozza fel magát egy beteg emberért. Ő mégis maradt. Teljesen egészséges már sosem leszek, mert időről időre előjönnek különböző betegségek, de bennem mindig is erős volt az élni akarás, s ez most sincs másképp.
Gábor: – Mikor benne voltunk a sűrűjében, teljesen lepadlózott Gabika állapota. Két éven keresztül azt nézni, hogy a szerettünk mekkora harcot vív, minden tekintetben megrázó volt.
– Miután túljutottatok a nehezén, mikor állt be újra egyfajta nyugalmi állapot köztetek?
Gabika: – Miközben a legnagyobb csatáimat vívtam, mindenkit nyugtatgattam a környezetemben, hogy ne aggódjanak, nem lesz semmi bajom. Tartottam magam, Gábor végtelenül toleráns volt, hiszen míg ápolásra szorultam, édesanyám is odaköltözött hozzánk. Ő napi 24 órában ápolt, édesapám pedig folyamatosan ingázott, és amikor csak tehette, szintén mellettem volt. A nagy „tartásnak” végül az lett az eredménye, hogy depressziós lettem. Egyszerűen lemerültek az erőkészleteim, már senki és semmi nem érdekelt. Vagy másfél évig tartott, míg újra lélegzethez jutottam. Gábor pedig végig mellettem volt.
Gábor: – Nem kellett hozzá orvosi diploma, hogy lássam, mennyire nincs jól lelkileg. Megpróbáltatásokkal terhes időszak volt az is, de túlléptünk rajta. A végére Gabika is belátta: nem kell magát sajnálnia, mert olyan dolgokon ment – és mentünk – keresztül, melyekbe más már bizonyosan beleroppant volna. Fokozatosan mászott ki a gödörből.
– Végezetül, mi változott meg bennetek a történtek után?
Gábor: – A fertőzésveszély miatt évekig nem járhattunk sehová, hiszen Gabikára többszörösen kellett vigyázni. Az elmúlt 10 évben kaptunk rá a fürdőhelyek látogatására. Mindkettőnknek egyszerre jelent kikapcsolódást és feltöltődést. Persze, a Covid miatt újra otthon ragadtunk. Gabika a járvány elején egy időre haza is költözött a szüleihez, ott ugyanis nagyobb biztonságban érezte magát. Az építőiparban dolgozom, napi szinten ingáztam a fővárosba, és sok emberrel kerültem kapcsolatba.
Gabika: – Nekem elsősorban a vércsoportom változott: előtte 0-ás voltam, és a transzplantáció után A-s lettem, mint a húgom. Mint megtudtam, ez ritka jelenség, de én a húgomnak köszönhetően akkor szó szerint újjá is születtem.
Érdekesség, hogy a testvérem bizonyos tulajdonságait is átvettem. Többek közt a temperamentumát: már én is azonnal akarok mindent, úgy, mint ő. A véghetetlen jószívűségét is átörökítette rám.
– A transzplantáció előtt nyugodt és megfontolt voltam, mindent alaposan átrágtam, mielőtt kimondtam. A transzplantáció óta pedig pont úgy viselkedem, mint a testvérem. Ami a szívemen, az a számon. S mint annyi ember, aki egy komoly betegségen túljut, én is jobban becsülöm az életet, az embereket. A testem és a lelkem egyaránt megváltozott. Ezúton is szeretném kifejezni a hálámat szüleimnek és Gábornak, akik mindvégig mellettem álltak, és a húgomnak sem tudom elégszer megköszönni, hogy általa élhetek tovább.
