Nyár van, könnyű a lég, beindulnak a művésztelepek. A festők és szobrászok nyaranta itt találkoznak, hogy megismerjék egymást, és együtt alkossanak. Mayer Évi a somorjai DUNART.com nemzetközi művésztelep főszervezője. Miért dolgozik egy művész? – kérdezzük tőle.
A somorjai származású Mayer Éva 33 évesen a legfiatalabb Munkácsy-díjas képzőművész. Jelenleg doktori tanulmányait végzi a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, miközben tanít. A hetekben nyílt kiállítása Prágában, Pusztulás vagy tisztulás címmel. Évi főszervezője a somorjai DUNART.com nemzetközi művésztelepnek, és társszervezője a Szlovákiai Magyar Képzőművészeti Fórumnak. Megannyi önálló és csoportos kiállítás van már a háta mögött. (Többek között: Lélekterek, Magánterület Egopolisz határán, Transcomnet, Szakítópróba, Réteghiány, avagy Korlátok a fejedben vannak...). Férjével – aki szintén képzőművész – tavaly augusztusban költöztek Budakalászra, ahol házukat szépítgetik, a kertet gondozzák, mikor éppen nem alkotnak.
"Szerethet engem Isten, hogy ennyire próbál” – idézem fel magamban Évi egyik kiállításáról egy jelzőtábla feliratát. Mayer Éva grafikáival nem csupán a szemünk lakik jól, hanem a lelkünk is. A témák erősek, Évi többek között a betegséget, a gyászt boncolgatja, vagy éppen azt, hogy kik vagyunk, és mi végre vagyunk.
Egy verőfényes szombat délutánon találkozunk Évivel, s rögtön ki is választjuk a legmegfelelőbb helyet: egy csendes kis oázist a fák tövében, ahol kellemesen el tudunk beszélgetni az élet nagy dolgairól. Kávét szürcsölünk, barackfröccsöt iszunk, és rögtön azt kérdezem Évitől, honnan ez a nagy szeretet a ceruza és az ecset iránt.
– Néptáncos családból származom. Édesapám koreográfus és néptánccsoport-vezető volt évekig Bősön, Somorján. Sokszor magával vitt a próbákra. Hamar megtanultam a tánclépéseket a táncosoktól, és valahonnét innét indulhatott nálam az önkifejezés. Lenyűgözött a tánccsoport zenekara is a hangszereivel együtt, ezért ötéves koromban arra kértem szüleimet, hadd hegedülhessek. Így már az óvodában zeneórákra jártam, és nagyon örültem, hogy nem kell aludnom délutánonként. (nevet) Nyolcévesen kezdtem rajzórákra járni. Anyukám mindig elmeséli, hogy másodikos koromban ledobtam a táskámat a sarokba, és közöltem, hogy akkor most rögtön indulok is rajzfelvételizni. S tényleg elmentem. Tizenhárom évig a somorjai művészeti alapiskola volt a második otthonom. Gimi után Pestre jelentkeztem a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, képgrafikus szakra. Óriási volt a túljelentkezés. Sokan évekig készültek a felvételire, ami kilencnapos volt, három fordulóval. Először a második körig jutottam.
Az érettségi után már Budapesten éltem, és az Óbudai Képzőművészeti Szakközépiskola tanárai készítettek fel. Ez alatt az egy év alatt már éreztem, hogy tényleg jó úton vagyok. A második felvételim már sikerült, az egyik legfiatalabb hallgató voltam az osztályban.
– Mint mondtad, a művészet az önkifejezésről szól. Ez számodra mit jelent?
– Munkáimban aktuális problémákkal foglalkozom, amelyek szorosan összeköthetők a személyes élményeimmel. Gyakran tabutémákat feszegetek, mint a betegség, a kisebbségi konfliktusok, az előítéletesség vagy a gyász. Azon vagyok persze, hogy általános érvényűvé formáljam a mondanivalómat. Igyekszem olyan vizuális kódokat használni, amelyektől könnyen befogadhatók lesznek a munkáim.
– Rengeteg újfajta technológiát és technikát használsz. Mi az, ami motivál, amit meg akarsz mutatni a világnak?
– Törekszem arra, hogy alkotásaimmal elősegítsek egyfajta interaktivitást, közlékenységet. Nyitottságra, elgondolkodásra serkentsem a közönséget, a technikai megoldásaim révén is. Figyelem és összegzem a befogadó közönség reakcióit is. Szándékom a kísérleti grafika határainak feszegetése.
– Ért már téged amiatt vád, hogy túl személyesek a munkáid?
– Nem. Ám ha így lett volna, azzal sem foglalkoztam volna túl sokat. Amikor a gyász témát dolgoztam fel, akkor találkoztam egy művésszel, aki a férjét vesztette el. Ő akkor azt mondta, becsüli bennem, hogy „ebben az állapotomban” is ki tudom fejezni magam, nem zárkózom be, és ez példaértékű. Nagyon speciális helyzet volt, hogy ilyen fiatalon kerültem ilyen nehéz helyzetbe. Ha nem a művészet a foglalkozásom, akkor lehet, hogy megőrültem volna... A sorozataim a naplóim is egyben.
– Kit vesztettél el?
– Volt egy erdélyi, gyergyószentmiklósi származású vőlegényem. Csodálatos ember, aki a közösségért élt. Odaköltözött hozzánk Somorjára, s másfél éve laktunk együtt, amikor elgázolták őt a zebrán. Ennek már hat éve, de máig nem zárult le az ügy, nem ítélték el a gázolót, bár ő volt a hibás. Van bennünk egyfajta igazságtalanságérzet. Hogy miért pont vele történt mindez? Nehéz volt földolgozni, évekbe telt. A hitem is akkor mélyült el. Van, aki azt mondja, hogy a nehéz helyzetekben történik meg a kételkedés az Istenben. Nálam meg pont az ellenkezője érvényes: akkor erősödött meg a hittudatom. Innen ered a szakralitással, a vallásos témákkal való foglalkozásom is. S bár rengeteget foglalkoztam a gyászfeldolgozással, vissza tudnak tépődni a sebek.
– A gyász témája elindított egy másik úton?
– Igen. Vannak az életünkben bizonyos traumák, melyek csak ránk tartoznak, én mégis úgy gondolom, hogy ezeket az élményeket meg lehet osztani.
A „Magánterület Egopolis határán” című installációmmal például arra kérdésre kerestem a választ, hogy miként lehetséges a megbékélés, majd az újrakezdés egy elvesztett szerelem után. Miként lehetséges egy új, reményteli szerelem kialakítása?
– Mikor találkoztatok a férjeddel?
– Férjem és párom, Majoros Áron Zsolt szobrászművész. Nagyon tehetséges ember. 2012-ben, Szent Miklós napján találkoztunk az egyik jó barátja kiállításán, melyet az egyik legjobb barátnőm nyitott meg. Szerencsés, életre szóló találkozás volt a miénk. Ettől a naptól kezdve elválaszthatatlanok vagyunk. Nagyon hasonló a természetünk. Áront már az egyetemen látásból ismertem, még ma is emlékszem a rasztás hajára. Ám akkor személyesen még nem ismertük egymást.
– Főszervezője vagy a DUNART.COM somorjai nemzetközi művésztelepnek – és társszervezője a Szlovákiai Magyar Képzőművészeti Fórumnak. Milyen indíttatásból kezdtél szervezkedni?
– Mindig én voltam az osztályfelelős, a demonstrátor. Egész kiskorom óta, még az egyetemen is, ha akartam, ha nem. Van bennem egy közösség-összehozó képesség, ez nálunk családi vonás, számomra a legtermészetesebb attitűd (bár nem szeretek a középpontban lenni, és nem vagyok egy harsány típus). Édesanyámék kilencen vannak testvérek, és a mi házunk mindig telt házas. Nagyapám csupa szív ember volt a nagymamámmal együtt, rokkantnyugdíjas, ennek ellenére rengeteget szervezkedett. Ő toborzott elsőként véradást a Csallóközben. Én pedig örülök, ha a különböző közösségekből és országokból egymásra találnak a barátaim, és közösen összehozunk valami érdemeset. Ilyen lesz például az augusztusi somorjai művésztelepünk is.
– Gondolom, az is motivált, hogy nincs terep, ahol találkozni tudnak a szlovákiai magyar képzőművészek.
– Amikor lediplomáztam, 2009 őszén hazaköltöztem Somorjára. Az volt a tervem, hogy véglegesen maradok, mert mindig szívügyem volt a megmaradásunk. Azt vettem észre, hogy nagy rés van a művészek és az intézmények közötti kommunikációban. Sőt, a művészek jórészt nem is ismerik egymást, sem egymás munkáját. Nekem, a frissen végzett fiatalnak nagyon furcsa volt, hogy nem aktív a közeg. És igen, személyes indíttatás és kíváncsiság is élt bennem, hogy ki mit alkot, szervez és ír. Először Pozsonyban, aztán Kassán, majd Dunaszerdahelyen rendeztük meg a fórumot, a Pozsonyi Magyar Intézet segítségével.
Réteghiány, avagy Korlátok a fejedben vannak... installáció
– Most egy ideje szünetel a fórum. Miért?
– Több oka van. Van egy sereg más feladatom – a doktori iskola, a tanítás. Volt pár csalódásom is, mikor más alkotók munkáiban elkezdtek hasonló témák és technikai kivitelezések megjelenni, mint nálam. A végén már zavart, és kínossá vált a dolog. Most már nem akarom mindenáron kiadni magamat, és többször meggondolom, hogy kikkel dolgozom össze.
– Lehet, az a legnagyobb probléma, hogy a szlovákiai magyar művészet nincs egy mederben...
– Bennem volt egy naiv elképzelés, hogy majd otthon rendeződik az életem. S amikor nem kaptam munkát két és fél évig egyetlen iskolában sem, ott se, ahol rajztanárnak felvették a zongoratanárt, mert megígérték neki korábban, valami megtörött bennem. Nemegyszer azt tapasztaltam, hogy nálunk sokszor politikai vagy családi szálak mentén választanak vezetőket, munkatársakat. Sok bosszantó helyzetbe ütköztem, még a fórum és a művésztelep szervezésekor is. Nem szeretnék senkit megnevezni, de szó szerint a bőrömön éreztem a politikai széthúzást, és legjobb akaratom ellenére is gáncsokba ütköztem. Sőt, páran hátat fordítottak a fórumnak azzal, hogy felesleges. Miközben ahogy van szlovákiai magyar ember, úgy van szlovákiai magyar képzőművészet is, amit támogatni kell! Ez egy unikum, sajátosság, különleges identitás, amire büszkének kell lenni. A három fórum iránt nagy volt az érdeklődés, így létjogosultsága beigazolódott.
A fiatal képzőművészek portfóliójának pedig közös vonása, hogy tényleg fontos számukra az identitásuk, a „Ki vagyok én valójában” kérdése. Jellemző még a családi történetek feldolgozása. Míg Magyarországon leginkább a politika, a baloldali vagy a jobboldali identitás kerül terítékre a munkákban.
– Célok és tervek a jövőt illetően?
– Én csak szeretnék jó ember és művész lenni, kiegyensúlyozott családi és baráti háttérrel. A többi jön magától.
– Kik a kritikusaid?
– Elsősorban a családom, mindig számíthattam rájuk, nagyon erős az összetartás közöttünk. Édesanyám megérzései kiválóak. Ha például azt mondja az új munkámra, hogy ez jó, akkor azt elhiszem. Édesapámmal pedig kiválóan tudok konzultálni. Ő a szakmai témavezetőm! (nevet) És persze ott van a férjem! Ő se simogatja mindig a fejem, hogy jaj, de ügyes vagy. A testvérem klasszikus és dzsessz nagybőgőművész, rendkívül olvasott, egy kis filozófus. Ő is egy-két mondattal helyre tud rakni. S persze jó szándékú kritikusaim a legkedvesebb barátaim, tanáraim, illetve az egri kollégáim, akiket mind nagyon tisztelek.
– Elégedett vagy?
– Minden napnak örülök, a Jóisten a kezében tart, és minden rendben van így.
