Amikor először jártam a magyar pusztán, meglepődtem. A Csallóköz színeihez, szélesen elterülő falvaihoz, termőföldjeihez szokott szemem csak végtelen, fakósárga tájat vélt felfedezni, melyet csak ritkán szakít meg egy-egy gémeskút, csárda vagy tanya, kisebb fa- vagy bokorcsoport. Az illatok sem tetszettek: mindenütt por kavargott. Aztán fokozatosan észrevettem, hogyan találkozik a föld az éggel ebben a végtelen messzeségben, és ez valahogy megérintette a lelkem.
Felfedeztem, hogy mennyi állat nyüzsög körülöttem háborítatlan nyugalomban. Az ember itt egyszerre érzi magát magányosnak, ugyanakkor egynek a természettel. És végül a délibábos Hortobágy engem is pont úgy magával ragadott, mint oly sok költőt évszázadokon keresztül.
A Hortobágy Magyarország egyik jelképe. Nemcsak egyedülálló természeti ritkaságairól híres, hanem arról is, hogy megőrizte a pásztorhagyományokat, a szilaj állattartást és az ősi magyar háziállatfajtákat. A Hortobágyi Nemzeti Parkot, az eurázsiai sztyeppvidék legnyugatibb területét és Európa legnagyobb füves pusztáját az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította.
Magasról szemlélve a táj óriási szőnyegként terül el, közepén ezüstös szalagként kanyarog a Hortobágy-folyó. A szinte tökéletes síkságon csak néhol emelkednek alacsony halmok.
Ezeket az úgynevezett kunhalmokat (kurgánokat) emberi kéz alkotta, a középső rézkorban beözönlő nomádok építették őrdomboknak vagy temetkezési helyeknek. A Hortobágy területének döntő hányadát sziki gyepek és legelők, löszpuszták, ártéri erdők és ligetek képezik, valamint egy mocsarakból, tavakból és holtágakból álló "vízország", gazdag növény- és állatvilággal.
Fontosságát madárvilágának köszönheti: az érintetlen táj számtalan ritka faj élőhelye. A Magyarországon átvonuló madarak többsége a Hortobágyon pihen meg. A daru- és vadlúdvonulás az itteni madárvilág életének egyik legszebb látványossága. Az eddig megfigyelt legnagyobb darucsapat 55 ezer madarat számlált!
Ha kisvonattal vagy szekérrel (ez utóbbit javaslom) járjuk a park területét, talán magunk is látni fogunk egy, a Hortobágyra különösen jellemző természeti jelenséget, a délibábot. Úgy tűnhet: a tanyák vagy a legelésző csordák visszatükröződnek az előttük elterülő tóban.
Aztán közelebb érve rácsodálkozunk: nincs is ott semmilyen tó! Ez tehát a délibáb: látszólagos vízfelszín ott, ahol a víznek nyoma sincs, és ebben tükröződnek a tárgyak, amelyek valóságosan ott vannak.
Mindennek semmi köze sincs a tündérekhez. A jelenség tudományosan magyarázható, és máshol úgy nevezik, hogy fata morgana.
Ha a Hortobágy állatvilágáról esik szó, feltétlenül meg kell említeni az erre a tájegységre különösen jellemző magyar háziállatfajtákat, a szilaj állattenyésztéssel meghonosodó magyar szürke marhát, a racka juhot, a mangalica sertést és a nóniusz lovat. Ma már gyakran rendeznek látványos „behajtásokat a legelőről“. A pásztor hajtja be az állatokat, a gazda számlál a kapuban, és persze más, népviseletbe öltözött személyek, kocsisok is felvonulnak.
Ha nem sikerül elcsípni ilyen rendezvényt, ne búsuljunk: az állatokat megtekinthetjük a kimondottan turistáknak fenntartott tanyákon. Így is élmény lesz. E helyeken lovasbemutatókkal szórakoztatják a közönséget, ahol is a híres kék gatyába és ingbe öltözött csikósokbemutatják tudományukat.
Érdemes megfigyelni a lószerszámot: állítólag az itteni legények adnak arra, hogy lovaikat egyedi, helyi mester által készített szerszámokkal díszítsék fel. A csikósok bő ruháját pedig 8 méter vászonból varrják a hortobágyi asszonyok.
Feltétlenül nézzünk be a pásztormúzeumba is. A századfordulóra jellemző pásztoréletet mutatja be élethű bábukkal, élőképekkel, vetítésekkel. A múzeum épülete eredetileg szekérállásként funkcionált, ahol megpihentek a pusztán átutazók és a vásárokra érkezők.
A Hortobágyon keresztül ugyanis fontos kereskedelmi útvonalak (mint például a sóút) vezettek át. Mivel a törökvész idején elpusztultak az itteni falvak, az utazók, kereskedők számára csárdákat és a vízáradás idejére hidakat emeltek.
Ezek közül a legismertebb az 1827-ben épített Kilenclyukú híd, amely a Hortobágy egyik szimbóluma. A Kilenclyukú híd 167,3 méteres hosszával a történelmi Magyarország leghosszabb kőhídja volt! A felhajtott gulyát, ménest a híd kitáruló karként fogadta, megkönnyítve ezzel a pásztorok feladatát. Szerkezetében az elmúlt évszázadok nem okoztak károsodást, csupán a 1980-as évek elején újították föl a híd felületét.
A Kilenclyukú híd lábánál több mint 300 éve fogadja vendégeit a Hortobágyi Csárda. Arról volt híres, hogy a nap bármely időszakában varázslatos gyorsasággal került meleg étel a betérő vendég elé.
Itt pihent meg vándorszínészként Petőfi is, aki az asztalnál üldögélve többek közt papírra vetette Hortobágyi kocsmárosné című versét. És a csárda manapság mi mással várná a vendégeit, mint magyaros ételekkel? Ki ne hagyjuk a hússal töltött, tejfölös hortobágyi palacsintát!
