Márai Sándor könyvei a rendszerváltásig nem jelenhettek meg (ezt határozottan megtiltotta), ma azonban szinte minden könyvesboltban kiemelt helyet kapnak. De honnan ered ez a Márai-láz? Milyen volt emberként és férjként az író? S mi az ő öröksége? A témáról Mészáros Tibor (59, Budapest) irodalomtörténésszel, Márai életének kutatójával és hagyatékának kezelőjével beszélgettünk.
Márai Sándor a 20. századi magyar irodalom egyik legmeghatározóbb alakja volt, aki rendkívül kalandos – s egyben tragikus – életutat járt be. Regényei ma is nagy népszerűségnek örvendenek, naplóin keresztül pedig nemcsak a második világháború viszontagságos évei, hanem az önként vállalt emigráció keserűsége és küzdelmei is visszaköszönnek. Számtalan műfajban alkotott, több ezer újságcikket írt, prózai munkássága mellett pedig a lírában is otthonosan mozgott.
– Az elmúlt években is számtalan Márai-újrakiadás látott napvilágot. Mi az oka ennek, és hol van az ő helye a 20. századi magyar irodalomban?
– Míg élt, Márai nem engedélyezte művei megjelenését Magyarországon, mivel azt bizonyos feltételek teljesüléséhez kötötte: például a szabad választásokhoz, a többpártrendszerhez vagy a szovjet csapatok kivonulásához. Csupán néhány becsempészett emigráns kiadvány és az 1948 előtti megjelenések formájában volt olvasható. A rendszerváltás után aztán elhárult minden akadály, s megindult műveinek újrakiadása, amit óriási érdeklődés övezett. Az emberek felfedezték a „Márai-univerzumot”: azt a hatalmas életművet, amely több mint 70 kötetet és legalább 3 ezer újságcikket foglal magába. Felfedezték a bölcselkedő írót a Füveskönyvben és a naplókban. Felfedezték a szépírót az olyan klasszikusokban, mint A gyertyák csonkig égnek, amely tudomásom szerint már 35 nyelven olvasható. S mindenekelőtt felfedezték azt az írót, aki szinte végigélte a múlt századot, s olyan meglátásai voltak, amelyek napjainkban is megállják a helyüket. Ez az érdeklődési hullám nagyjából a kétezres évek közepéig tartott, s onnantól kezdve inkább csak a népszerűbb műveinek újrakiadásait látjuk.
Márai a 20. századi magyar prózairodalom egy olyan sajátos arculatú és nagy hatású szerzője volt, akinek akár a teljes életművét is kiadhatnánk, beleértve publicisztikáit és a Szabad Európa Rádióban mondott beszédeit.
– A polgári eszme és kultúra szinte összekapcsolódott az író nevével. Milyen volt pontosan ez a polgári világ, amelyet Márai egész életében magasztalt és amely után vágyakozott?
– Márai polgára egy rendkívül színes, összetett fogalom, amely abban a formájában, ahogyan ő azt leírta, nem igazán létezett. Hol a középosztállyal mosta össze, hol a hagyományos polgári rétegről beszélt, hol pedig a humanista embereszményt és a családi tradíciókat követő emberre gondolt. Az, hogy számára ez ennyire központi fogalommá nőtte ki magát, egy érdekes és összetett kérdés. Polgári író volt vagy a polgárság írója? Tulajdonképpen mindkettő, bár Márainál a polgárság egyfajta szerepként is értelmezhető. Kétségtelen ugyanakkor, hogy egy olyan mitológiát szőtt a polgárság köré, amelyet talán senki más a magyar irodalomban. A Zendülők, a Féltékenyek és a Sértődöttek alkotta trilógiában nagyon szépen nyomon követhető, hogy Márai számára valami olyan érték van a polgárságban, amely nélkül nincs fejlődés, kultúra és műveltség. A polgár ugyanis mindig épít.
Mészáros Tibor bibliográfus, könyvtáros, irodalmi muzeológus, Márai Sándor hagyatékának gondozója. A Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa. Szerkesztése, kutatómunkája nyomán jelenhetett meg többek közt Márai Sándor naplóinak eddig legteljesebb kiadása. (© Fotó: Czimbal Gyula)
– Milyen Márai Sándor megítélése a kortárs magyar írók között?
– Általánosságban véve nem túl népszerű. A Máraival szemben megfogalmazott kritikákból sok esetben hiányzik a kiegyensúlyozottság, s így csupán sarkos vélemények maradnak. Sokaknak irritáló az a fajta stílus és pózolásnak beillő magatartás, amely Márait jellemezte. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy azokban az időkben teljesen más trendek és stílusok voltak jellemzőek. A mi korunkban nagyon sok olyan dolog életidegenné vált, amely Márai számára még fontos volt. Meggyőződésem továbbá, hogy nemzetközi sikerének egyik tényezője az, hogy az olvasókkal felfedeztette az emberi kapcsolatok lehetőségeit és mélységeit, legyen szó barátságról, szerelemről vagy a férfi-női lét kérdéseiről.
A mai magyar írók közül kevesen mernek belebocsátkozni az efféle témákba, s úgy vélem, nincs meg bennük az a fajta tisztelet sem az írás iránt, ami Máraiban megvolt.
– Hogyan értékelhető Márai költőként?
– Úgy gondolom, hogy Márai alapvetően lírai alkat volt, de líráját leginkább a prózai műveiben érhetjük tetten. Amikor azonban az életében valamilyen tragédia történt, akkor mindig a versek felé fordult. S kiváló költeményeket írt, gondoljunk csak az Egy kisgyermek halálára című versére vagy az édesapja emlékére írt Farkasrétre. De említhetnénk a Lolának írt Vetkőző címen is ismert költeményét, az ’56-os forradalom után írt Mennyből az angyalt vagy az emigrációban született Halotti beszédet. Mindemellett hazai korszakában körülbelül tízévente megjelentetett egy verseskötetet. S nagyon megdöbbentő némelyik verse, mert megmutatja, hogy Márai sokkal mélyebben és tömörebben is ki tudott fejezni gondolatokat, érzelmeket.
Matzner Ilona, Lola Kassáról érkezett Münchenbe felejteni egy kamaszkori szerelmet: ekkor találkozott a világvándor Máriaival
– Milyen volt emberként?
– Márait szokás befelé forduló, elzárkózó íróként jellemezni, ami részben igaz, hiszen nagyon sok történés mély nyomott hagyott az életén. Ugyanakkor ennél sokkal színesebb személyiség volt. Például szerette a társaságot és a bort. A Pesti Hírlapnál volt egy olyan szokása, hogy ha hallott egy jó borozóról, akkor kijelölt egy kétszemélyes felderítőcsapatot, amely tagjai kimentek a helyszínre, és megkóstolták a kínálatot. S ha jónak találták, akkor végül odament az egész szerkesztőség. Tény azonban, hogy viszonylag kevés embert tartott a barátjának, s az emigráció alatt is jobbára azokkal a személyekkel tartotta a kapcsolatot, akik segítették a kintlétüket.
Noha ott már sokkal zárkózottabb volt, hiszen az otthontalanság egy nagyon nehéz és összetett élmény. Szüntelenül hiányoztak neki az olyan helyek, mint a kávéház, a kiskocsma vagy a szerkesztőség. Ráadásul részben a „süket falaknak” írt, hiszen kint nem volt egyszerű magyar olvasókat találni.
– Pár éve jelentek meg Lola emigrációban írt naplói. Milyen volt Márai a magánéletben, s milyen volt a kapcsolata a feleségével?
– Úgy gondolom, hogy Márai 1923-tól 1986-ig mindenekelőtt Lolát szerette. Voltak ugyanakkor nőügyei, melyek közül két eset is elhíresült. Az egyik Mezey Máriával, a másik Tolnay Klárival. Előbbivel titokban találkozgattak, utóbbival azonban csak plátói kapcsolata volt, s ebből született meg az Ismeretlen kínai költő című kötet, amely a neki írt verseket és lírai naplórészleteket tartalmazza. A legfontosabb nő az életében azonban végig Lola volt, aki nyilvánvalóan tudott férje hűtlenségeiről, mégis kitartott mellette. Márai nem volt épp egy könnyű személyiség, ami felesége naplóiból is kiderül. Fontos dokumentumok ezek, hiszen egyrészt lefedik az 1948 és 1979 közötti emigrációs időszakot, és sok olyan vonását mutatják meg Márainak, amelyeket nem ismerhettünk korábban. Olykor például egészen durva tudott lenni, főleg, ha sokat ivott. Néha a féltékenység is felszínre került, bár nem tudunk Lola félrelépéseiről. Másrészt a naplók több szempontból is kiemelik Lola személyét a háttérből, hiszen nagyon is figyelemre méltó gondolatai és meglátásai voltak. Feljegyzésein keresztül látjuk az aggódó anyát és feleséget, s mindazt, ahogy ő maga megélte az eddig csak Márai szemüvegén át ismert otthontalanságot. Mindenekelőtt pedig látjuk a kettejük közti életre szóló szövetséget, amely végül 63 évig tartott.
Tolnay Klári, a csábító
– Mi volt Márai küldetéstudata, illetve mi az ő öröksége?
– Márai egész életében egy dolgot akart igazán: írni, s azt minél tökéletesebben. Emellett volt egyfajta humanista küldetéstudata is, hogy ember tudjon maradni minden körülményben, de a már említett polgáreszmény is végigkísérte őt az életén. Hogy napjainkban miben lehet iránymutató Márai magatartása, azt nem könnyű megmondani. Egy olyan posztmodernnek nevezett világban élünk, amelyben a hagyományos értékek kezdenek teljesen háttérbe szorulni. Helyette viszont olyan gondolatok és áramlatok jönnek, amelyek egyre inkább az elszemélytelenedés felé sodornak bennünket. A Márai-féle gondolkodásmódban viszont központi szerepet játszik az, hogy az ember személyiség maradjon.
