Az embernek becsületesen végig kell élnie mindent, amit hoz az élet. Ha ezt nem teszi meg, idővel a rossz megint előjön. A le nem zárt érzelmek elől nem menekülhetünk.
Zita két évvel az esküvő után, egy szerencsétlen siklórepülés során vesztette el a férjét. Egyedül maradt egyéves kislányával és a gyásszal.
A baleset
„A férjem imádta a repülést, és nekem eszembe sem jutott, hogy valami baja is történhet. Azt mondogattam magamban, a férjem tudja, mit csinál. A baj egy őszi napon, pénteken történt. Szép napos idő volt, de erős szél fújt. Nem volt bölcs dolog kimenni, de a férjemnek új repülője volt, ki akarta próbálni.”
A tragédia hírét a sógornője hozta meg. „Előzőleg a repülőedző telefonált, hogy a férjemnek balesete volt, és kórházba vitték. Arra gondoltam, hogy esetleg eltörte a kezét, vagy valami hasonló. Aztán telefonált a sógornőm, hogy Gyuri nem élte túl az esést. A temetés utáni hónapokban Gyuri szüleinél laktam a kislányommal. Valószínűleg attól féltek, hogy öngyilkos leszek. Nyugtatókat szedtem. Gyuri haláláról soha nem beszéltünk, pedig a szülők számára is megrázkódtatás volt. Ma azt gondolom, hogy Ázsiában, ahol közösen gyászol a család, talán könnyebb elviselni a gyászt. Mi csak pár ilyen megtisztító pillanatot éltünk át.
Nem haragudtam a férjemre, hogy veszélyes sportot űzött. Tudom, hogy egyik-másik rokona szerint magának kereste a bajt. Én nem ezt gondolom, mert Gyuri nem volt felelőtlen. Mindig gondosan készült az edzésekre. Csak éppen néha vannak balesetek.”
Az étel is gyógyít
Az első hónapokban Zita se eleven, se holt nem volt. „A bánat és a tehetetlenség megbénított. Azt ismételgettem magamban, hogy ez csak egy rossz álom, Gyuri vissza fog jönni, és minden úgy lesz, mint régen. Aztán megértettem, hogy már soha semmi nem lesz olyan, amilyen volt. Akkor igyekezni kezdtem, hogy eltemessem a fájdalmat. Nem merültem el a gyászban, nem éltem át igazán. Azt hiszem, ez hiba volt. Nem sírtam, átálltam egy automata üzemmódra: neveltem a kislányomat, rendben tartottam a lakást, végeztem a munkámat a kiadóban…
Csakhogy az elfojtás megbosszulja magát. Az én életemben Gyuri halála volt a legnagyobb csapás, de igyekeztem nem gondolni rá. Sokat dolgoztam, mert tudtam: a munka terápia. Az elvarratlan szálakat azonban el kell varrni – a ki nem kiabált érzelmek elől nem lehet elmenekülni. Rengeteget ettem. Néhány hónap alatt húsz kilót híztam. Szinte kiettem magamból a fájdalmat, a hatalmas űrt étellel töltöttem fel.”
Új férfi = új élet?
Zita másodszor is férjhez ment. „Az első házasságom csodálatos volt. Nem is szeretőt kerestem, hanem pótapukát a kislányomnak. Azt akartam, hogy tanulja meg, milyen a másik pólus, a férfi – és hogy mi egy férfi szerepe a családban.” Az új férfi nem jelentett új életet. Zita négy évvel a férje elvesztése után sem nyugodott bele egészen a halálába. Nemrég pszichológushoz kezdett járni.
„Csak idén tavasszal jöttem rá, hogy szembe kell néznem a gyásszal. Egyedül nem volt erőm hozzá. Jó úton járok, mert a pszichológusnő úgy tud kérdezni, hogy közben „kinyitja a szelepeket”. Ma már tudom, nem volt helyes, hogy mindenáron túl akartam tenni magam a gyászon. Az ember akkor lesz erős, ha szembe mer nézni a fájdalommal, mer sírni és gyászolni. És az idő is rengeteget segített. A múltat elfelejteni lehetetlen, ám ahogy telik az idő, a bánat lassan kikopik az életünkből…”
