A karácsony sokat változik mostanában: kevés az ép család, sok a válás, s néha már magunk sem tudjuk, ki tartozik a családba, és ki nem. Szétmennek a kapcsolatok, s néha szinte körvonalazhatatlan halmaz lesz a családból, és nincs már szülői ház sem, ahova haza lehetne menni.
Sokak számára ma a karácsony – alkalom a rekreációra. Ejtőzni egy wellnesshotelben – ez lett az ünnepi cél! A szakrális üzenet – a szeretet – már egyre kevesebb embert érint meg. Pedig mély lelki szükségletünk, hogy bizonyos napokat kiemeljünk a hétköznapokból, és különös jelentéssel ruházzunk fel.
Az ünnepek ciklikussága (az, hogy minden évben megismétlődnek) az időt strukturálja: minden évben ilyenkor ugyanazt csináljuk, s ez biztonságot ad. Ugyanazt csináljuk, de azért minden évben másak is vagyunk, változunk, és látjuk szeretteink változását is. Már reszket Piri néni keze, kilötyögtette a levest. Ez a Zoli milyen csinos fiú lett! Megérezzük, hogy egy nagy körforgásban vagyunk benne, egyszerre éljük át a változást és a biztonságot, hogy jövőre is lesz karácsony. Találkozunk szenteste ugyanitt.
A karácsony elsősorban a gyerekeké – s a felhőtlen együttlété. Amikor nem kell tanulni, különórára sietni, teljesíteni. Sok szülő mondja: rossz nézni, hogy ez a kamasz nem csinál semmit! Pedig ez nem baj, ez csak jó, jó! A tétlenséget néha dicsérni kell. Az ünnepekben tétlenkedjünk mi is a gyerekkel, legyünk lazán együtt, menjünk téli sétára, maradjunk az ágyban. A kreatív emberek és a kreatív kultúrák jól tudták, hogy a tétlenségből születik: a tett. Az ókori görög Athénban a szabad emberek színházba jártak, és csak beszélgettek. Ebből született a görög kultúra s a filozófia (és az egész európai kultúra). Spártában azonban mindenkinek tevékenykednie kellett. Például éjjel-nappal tornáztak, nem volt szabad tétlenkedni. Ezért aztán egyetlen nagy spártai költőről, filozófusról sem tudunk. (Mert nem is voltak.)
Az is szokatlan, hogy az ünnepeket folyamatosan egymás társaságában kell töltenünk. A hétköznapokon mindenkinek megvan a dolga, és ilyenkor nincsenek kialakult mintáink arra, mit is kezdjünk egymással. Segíthetünk ezen, ha előre eltervezzük napjainkat, és nem hagyatkozunk arra, hogy milyen nagyszerű, végre együtt a család... Annak sosincs jó vége.
Mára az ünnep tartalma is megváltozott. A vallási hagyományoknál fontosabbá vált a szeretet. A család karácsonykor három napon keresztül együtt van. Illik ilyenkor örülni, szeretni egymást. Létezik egy formai ragaszkodás a hagyományokhoz, amit a fiatalok sokszor kárhoztatnak (miért kell eljátszani, hogy örülünk az utálatos nagynéni ronda zoknijának, miért kell mindig mákos kalácsot enni, et cetera). Ilyenkor minden csak a látszat körül forog, mondják. Igazuk van – és még sincs igazuk. Mert a formai ragaszkodás is fontos, hiszen ha a forma fönnmarad, előbb-utóbb ismét megtelik tartalommal. Még ha az emberek nem is tudják mindig, mi az ünnep valódi értelme, a maguk módján akkor is emlékeznek. Vannak „alvó” időszakok, amikor materializálódik a világ, és az adott ünnep látszólag csak a vacsorát és az ajándékokat jelenti, ám ha tartjuk az időpontokat, van esély arra, hogy az eredeti cél és tartalom visszatér. Ezért kell ünnepelnünk, és erre kell megtanítani a gyerekeket is. Arra, hogy emlékezzenek.
Sajnos, annyi az összegubancolódott szál lélek és lélek között, hogy néha átjárhatatlan az út az öröm számára. Ezért is szokták a pszichológusok az egymással kutya-macska viszonyban élő házastársaknak azt a házi feladatot adni, hogy szerezzenek örömöt egymásnak. Az ilyenkor támadt kínos feszengés sokat elárul arról, tudják-e a párok, mit szeret(ne) a másik. És arról is, akarnak-e egyáltalán valami jót neki. Meg saját bizonytalanságérzésük is kiül az arcukra: „vajon elég-e a másiknak, amit én adni tudok, elég vagyok-e neki?” Mert végső soron erről szól minden ajándék: adom benne magamat, és meglátom, örül-e nekem.
Karácsony másnapján, harmadnapján összegyűlnek a rokonok egy kis koccintásra, sütizésre. Itt önmagában a jelenlét adja az ünnep tartalmát! Ilyenkor én is ajándék tudok lenni a másik számára, s ő is az én számomra. Örömöt szerzünk pusztán azzal, hogy vagyunk egymásnak. A családban a rosszfiú unokaöcsnek éppúgy helye van, mint a zseni unokatestvérnek: ő is a miénk. Az, hogy az érzések kikopnak kapcsolatainkból, nem feltétlenül visszafordíthatatlan. néha unalmas a másikkal lenni, de éppen a jelenlevés (a „csinálás”) működteti a kapcsolatot. közben, persze, azért próbáljuk megkeresni a jót vagy legalább az érde-keset rokonainkban. Az ember társas lény, muszáj csoportban lennünk ahhoz, hogy tükörben láthassuk magunkat. Alapvetően a család is ennek egyik fontos terepe.
A karácsony azért is nagy megpróbáltatás, mert szembesíti az embereket a társadalmi helyzetükkel. Rettenetes látni, hogy a gyermek csalódott, amikor meglátja az olcsó kínai focilabdát, mert a menő osztálytársnak bezzeg márkás labdája van. Nem az a baj, hogy gyermekünk semminek sem tud örülni. Az a baj, hogy nem tud mit kezdeni a társadalmi különbségekkel. A gyerek örömét egy kínzó érzés nyomja el: érzékeli az igazságtalanságot, hogy az ő dolgos szülei nem tudták neki megvenni a márkás labdát. És a gyerekek irtóznak attól, hogy a szegények és a vesztesek közé kerüljenek. (Ezért beszélgessünk velük sokat arról, hogy nem csak a pénzen vásárolható dolgok fontosak az életben! Sokára fogják elhinni nekünk, de legalább a szeretetüket megőrizzük.)