Manapság is rengeteg szerelmi drámáról hallunk: a kapcsolatok sosem egyszerűek. Régebben azonban sokkal jobban takargatták a félresiklásokat. Egy idő után azonban mindenkiből előtörnek a régi sérelmek. Egy olvasónk megosztotta velünk életének kalandos történetét.
A szép, szőke hajú asszony először levelet írt. Aztán telefonon hívott föl. Úgy lépett be az ajtón, mint egy jelenség. Kézfogása mégis bizonytalan volt.
– Negyvenhárom éves elvált asszony vagyok – kezdte. – Két lányom van: Mari huszonhárom, Karola huszonegy éves. Jól megjártam az életben! – néz rám szomorúan. – Még tizennyolc éves sem voltam, amikor férjhez „kellett“ mennem. Faluról kerültem föl a városba dolgozni, férfifodrász voltam. Nagyon megtetszett a szabad, önálló élet, és a munkám folytán sok férfival megismerkedtem. Eleinte jókat nevettem a korosodó, kopaszodó szívtiprók ajánlatain. De aztán jött Jocó – az ő udvarlásának már nem tudtam ellen állni!
Jocónak szőke, hullámos haja volt, és a kis bajuszkáját mindig velem igazíttatta ki. Nem tört ajtóstul a házba, először csak kávéra hívott meg, hozzá Stuyvisantot rendelt. Azután moziba kezdtünk járni, meg rengeteget sétáltunk a folyóparton. Amikor Mari már útban volt, összeházasodtunk. A vidám élet ekkor részben megszűnt, mert igen nehezen viseltem a terhességemet, gyakran voltam rosszul. Végül veszélyeztetett terhesnek nyilvánítottak, és otthon tartottak. Jocó eleget keresett, hegesztő volt az autógyárban. Mari születésével újra visszatértek a szép napok, sokat jártunk ki a folyóra. Azután hamarosan újra teherbeestem.
El voltam szomorodva, hogy újra kezdődnek a kínlódásaim – de szerencsére nem így lett. Karolát olyan könnyen kihordtam, hogy észre se vettem, és itt volt a szülés ideje. Megszületett, és én végleg otthon maradtam a két kislánnyal.
Aki nevelt egyszerre két pici gyereket, az tudja, mi az: éjjel hol az egyik, hol a másik kel föl. Aki csinálta, tudja már, miből áll a kismamák „vidám“ élete: örökösen takarítani, főzni, mosogatni, sétáltatni, mosni, vasalni, este a férjnek tálalni, fürdetni, altatni. Mint a körhinta, körbekörbe! Segítségem nem volt, mert a szüleim messze laktak – a szomszédaim, ismerőseim meg ugyanígy küszködtek, mint én. A férjem plusz munkákat vállalt, mert egy fizetésből négy ember már nem tudott megélni.
Azután Jocó munkahelyet változtatott! Elment darukezelőnek, mert így sokkal többet keresett. De többet is volt távol, mert a csapatával építkezésről építkezésre vándorolt, munkásszállón lakott, csak a hétvégeken volt itthon. Három évig nem is volt semmi baj. Aztán egy nap hazajött, és azt mondta: el akar válni. Megismerkedett valaki mással, aki nem fáradt, nem elnyűtt, nem mindig a gyerekek hasmenésével traktálja. Egy sima válóper után így ment el az én Jocóm!
Egyedül maradtam a lányaimmal. Visszamentem dolgozni, a család eltartása az én nyakamba szakadt. Már nem vágtam olyan vidáman a vendégek haját, borotváltam az arcát – mint pár évvel ezelőtt. A munka mégis jót tett – kikecmeregtem a hullámvölgyből. Mari és Karola elég jól tanultak, egyre könnyebb lett a dolgom. Segítettek is otthon, Mari szeretett bevásárolni, Karola meg naponta rendesen elmosogatott. Amikor tizennégytizenöt évesek lettek – már tiszta lakásba jártam haza esténként. A férfiaktól viszont féltem, nem akartam még egyszer hoppon maradni. Volt ugyan két-három kapcsolatom, de ezek kérészéletűek voltak. A férfiak a kiszolgáltatott „elvált asszonyt“ látták bennem. Ezt a szerepet pedig nem volt kedvem eljátszani!
Amikor Mari 21, Karola pedig 19 éves lett, az egyik barátom bemutatott nekem egy férfit. Születésnapot ünnepeltünk, és csak ő meg én voltunk pár nélkül. A barátom – erre később rájöttem – azért hívott meg mindkettőnket, hát ha összemelegszünk. Tamás negyvenvalahány éves, jóképű, határozott fellépésű, viccelődő férfi volt. Rögtön a középpontba került! De arra is maradt ideje, hogy engem körüludvaroljon. Hozta a kistányéron a szendvicset, és arról is gondoskodott, hogy tele legyen a poharam. Egyszóval teljesen elbűvölt!
Pedig semmi jót nem tudtam meg róla. Ő maga mesélte el, hogy pillanatnyilag egyedül él, de volt felesége, kettő is, és van három gyereke – három különböző anyától! Ez szöget ütött a fejembe, mégsem akartam gondolni rá. Olyan jó volt vele lenni! Amikor hajnalban hazakísért, már tudtam: vele akarok maradni. Hamarosan hozzánk költözött – és elfoglalta Jocó helyét mind a szívemben, mind a hálószobámban.
Boldog voltam, szárnyaltam! Ismét olyanok lettünk, mint egy „normális“ család. Nagy vacsorákat főztünk, moziba jártunk, a parkban csatangoltunk. Mari már dolgozott egy utazási irodában, idegenvezető volt, Karola akkor fejezte be az iskolát. Így anyagilag is rendberázódtunk kicsit.
Vagy fél évvel később három hétre fürdőre kellett mennem. Persze Tamást megkértem, hogy tartsa a lányokon a szemét! Akkoriban a fürdőben nem volt a szobákban telefon, ezért pár napig nem tudtam felhívni őket. De azután egy este lementem a postára, és hazatelefonáltam. Karola nem volt otthon, Mari vette föl a kagylót. Számtalan kérdésemre kitérően válaszolt, valami különös izgalom és indulat volt a hangjában. „Ez volt a legjelentősebb hét az életemben!“ – mondta. Bevallotta, hogy szakított a barátjával. Ez megdöbbentett, mert három évig járt azzal a fiúval. Sem csalódottság, sem szomorúság nem volt a hangjában. Nem tudtam mire vélni a dolgot.
Találkozott egy másik férfival – bökte ki, de többet nem mondott. Csodálkoztam ezen a szűkszavúságon, mert máskor mindig mindent elmondott. Nagyon jó viszony volt köztem és a lányaim között. Ne titkolózz már, mondd meg, ki az – sürgettem –, talán ismerem is? És akkor robbant a bomba! Egymásba szerettünk Tamással! Megfordult velem a világ. Azt hittem, elájulok. Ez nem lehet igaz! Szörnyű féltékenység borított el. Milyen buta voltam! Két szép, fiatal lány mellé hazavittem egy idegen férfit.
Hogyan is gondolhattam, hogy megmarad egy negyvenes nőnél két húszéves, üde lány mellett! Hiszen Tamás viszonylag fiatal, és ma is ugyanolyan jóképű, mint amikor megismertem! Haza akartam rohanni, de éjszaka volt, nem mehettem sehová. Meg kellett várni a reggelt. Összezavarodva, kábultan üldögéltem a szobámban. Mit tegyek? Mit tehetek? Meg tudtam volna ölni Tamást. És a lányom?
Észre se vettem, világosodni kezdett. Furcsa, de ahogy fölkelt a nap, valahogy más fénybe került a dolog. Hirtelen aggódni kezdtem Mariért. Mert nyilvánvaló, hogy Tamás egy gazember! Mi lesz, ha csak kihasználja a lányomat, és fél év múlva ugyanúgy elhagyja egy másikért, mint engem? Nem utaztam haza, csak a kúra végén. Tamással egyszer s mindenkorra leszámoltam. Nehéz volt, mert ő volt az életem, a mindenem! De nem tudtam neki megbocsátani. A lelkem csücskében még igazat is adtam neki, bár az eszem tiltakozott: ugyanis tudtam, hogy egy nőt nem csupán a fiatalságáért, a hamvasságáért lehet szeretni. De most már mindegy.
Úgy éreztem a legfontosabb, hogy legalább a lányom ne csalódjon, ne szenvedjen! Mikorra hazaértem, már megnyugodtam. Tamás is segített. Elköltözött tőlünk, talált egy kis lakást – Marival. Üres lett a ház, egymást kerülgettük Karolával. Vigasztalt viszont, hogy Mari boldog volt. Tamás elkényeztette, új ruhákat vett neki, utazgattak. Karácsonyra Mari is hazajött velünk a szüleimhez. Boldog ünnepek voltak, Tamás minden nap felhívta Marit, látszott, lélegezni sem tud nélküle.
Mari a csoportjaival sokat járt külföldre. Tamás gyakran elkísérte, s ha nem – telefonon tartották a kapcsolatot. Mari egyszer csak úgy mellékesen megjegyezte: Tamás már nem olyan, mint régen! Karola kint dolgozott Ausztriában – de nem nagyon tetszett neki a bár, ahol felszolgált. Egyszer a telefonban megemlítette, hogy továbbmegy Németországba, mert az egyik barátnője ott dolgozik. Nem örültem a hírnek, mert Németország messze van – de mit tehettem. Mari elújságolta, hogy Tamás Németországba megy, és meglátogatja Karolát is. Legalább tudni fogjuk, mi van vele, milyen körülmények között él.
Eltelt két hét és Karola nem jelentkezett. Aztán egyik este váratlanul fölhívott, és bejelentette, hogy jól van, a munkája nagyszerű – s hogy Mari ne várja haza Tamást, mert Tamás vele van. Őt szereti! Kiesett a kagyló a kezemből. Ilyen nincs! – zakatolt az agyamban. Előbb én, aztán Mari, és most Karola.
Mari, mikor megtudta az igazságot, tombolt. Nem akartam azzal keseríteni a lányomat, hogy emlékeztessem rá: ugyanezt tette ő énvelem. Kicsinyes dolog lett volna, meg láttam, mennyire letöri a csalódás. Karola és Tamás viszonya hamarabb véget ért, mint gondoltuk. Kiderült, hogy legkisebb lányom szeme sokkal hamarabb fölnyílt, mint Marié és az enyém. Gyorsan rájött, hogy a férfi lelkiismeretfurdalás nélkül kihasználja, mint ahogy minket is kihasznált. Túltette magát a csalódáson, és egyszerűen kiadta Tamás útját. El is tűnt az életünkből mindörökre. Próbálkozott ugyan még párszor, de a lányok szóba sem álltak vele.
Egy napon, pár hónappal később, Tamás felhívott telefonon. Megkérdezte, haragszom-e még rá. Magam is meglepődtem, mennyire indulat nélkül tudtam vele beszélni. Számomra is világossá vált, hogy végérvényesen kilépett az életemből. A sok bánatot, amelyet okozott – elfelejtettük. Talán még azt is kijelenthetem: mindhármunknak segített „felnőni“.
